Durruti Barátai és a nemzetközi anarchista mozgalom szakadása a spanyolországi forradalom és polgárháború eseményeinek hatására

Bevezetés

Az alábbi írások közlésével információt szeretnénk nyújtani arról, milyen okok vezettek a nemzetközi anarchista mozgalom szakadásához az 1936-os spanyolországi forradalom és az azt követő polgárháború hatására, melyek voltak a kulcskérdések, amelyek mentén a radikális-osztályharcos anarchisták összeütköztek a kollaboránsokkal, és milyen szervezeti konzekvenciákkal járt a szembekerülés. A téma magyar nyelven nem egyszerűen elhanyagolt, hanem szinte teljesen ismeretlen.

A témára való általánosabb reflexió a vitaest tárgya lesz. A szövegeket most csupán néhány rövid bevezető tézissel bocsátjuk útjukra, amelyek reményeink szerint az előbbieket szorosabb összefüggésbe hozzák egymással. A vitaestet követően további írásokkal és kommentárokkal bővítve újból közzétesszük őket.

1. Az anarchizmus mint mozgalom és mint ideológia eredendően éppen úgy a tőkés társadalom és az azt jellemző osztályellentét megszüntetésére irányuló gyakorlati/elméleti kísérlet, mint a többi szocialista áramlat és tanítás (a XIX. század első felének „utópista szocializmusa”, a blanquizmus, a proudhonizmus, a szociáldemokrácia ill. a bolsevizmus „ortodox marxizmusa”, a szindikalizmus, a tanácskommunizmus és így tovább). E kísérletek mindegyike – nagyon eltérő arányban! – tartalmaz radikális-kritikai, utópista illetve reakciós elemeket.

2. A politikai harc elvi elutasítása és a föderalizmus hosszú időn át nem tette lehetővé, hogy az anarchista mozgalom komolyan felvesse és megpróbálja megoldani a proletárforradalom egyik központi kérdését: a forradalmi hatalom problémáját.

3. Az anarchista programnak ez a döntő hiányossága szükségszerűen vezetett oda, hogy a létszám- és erőfölényben lévő CNT-FAI a barcelonai proletárfelkelés másnapján hivatalosan is elfogadta az osztálykollaborációt, amelyet aztán a végsőkig fenntartott, illetve hogy a nemzetközi anarchista mozgalom zöme mindezt kritikátlanul jóváhagyta.

4. A spanyolországi anarchoszindikalizmus csődje a nemzetközi anarchista mozgalom forradalmi szárnyát éppúgy önbírálatra, elméleti tisztázásra és szervezeti szakításra ösztökélte, ahogyan a II. Internacionálé 1914-es csődje a szociáldemokrácia balszárnyát. E folyamatban katalizáló szerepet játszott Durruti Barátainak csoportja.

5. A véres valóság arra kényszerítette Durruti Barátait és a velük szimpatizálókat, hogy leszámoljanak számos anarchista dogmával és illúzióval, és előítéletektől mentesen keressék a választ a proletárforradalom sorskérdéseire (ez természetesen csak részben sikerülhetett). Ugyanekkor más, nem anarchista hátterű proletárforradalmi áramlatok is hasonló törekvésekkel léptek fel, és lassan elkezdődött egy mozgalmi újjászerveződés, amely a csődöt mondott ideológiák meghaladásával kecsegtetett. Ennek végül a II. világháború kitörése vágta el az útját.

6. A spanyolországi események után az anarchoszindikalizmusra többé nem lehet ugyanúgy tekinteni, mint azelőtt. (Hasonlóan a szociáldemokráciához 1914 után ill. előtt.) A proletármozgalom egy formája véglegesen megbukott a spanyolországi ellenforradalomban. A vereség okainak feltárása – amelyhez Durruti Barátai azonnal hozzáfogtak – ezúttal is azért fontos, mert a jövő mozgalma csak akkor lesz képes győzni, ha tudott tanulni a múltból.

* * *

Agustín Guillamón: A Durruti Barátai Csoport: 1937-1939. 98-104. o.

12. Konklúziók és záró megjegyzés

A Durruti Barátai Csoport elvtársak egy csoportja volt, mint oly sok másik az anarchoszindikalista körökben. Semmilyen mértékben nem került sem a trockisták, sem a POUM befolyása alá. Természetesen ismerték a harmincas évek legjelentősebb anarchoszindikalista teoretikusainak – Pierre Besnard, Christian Cornelissen és mások – gazdaságtani munkáit, és nagyra értékelték Malatesta és Mella műveit. Ideológiájuk és jelszavaik a CNT stílusának megfelelőek voltak: egyetlen pillanatra sem beszélhetünk náluk a marxista ideológia megnyilvánulásáról. Mindenesetre nagy érdeklődést mutattak Marat példája iránt a francia forradalom idején, és talán mondhatjuk azt, hogy erőteljesen vonzódtak a párizsi szekciók gyűlésezési mozgalmához, a sans-cullote-okhoz, a veszettekhez, Robespierre és Saint-Just forradalmi kormányához, és talán Kropotkinnak „A francia forradalom története” című munkájához.

A céljuk nem más volt, mint hogy szembeszegüljenek a CNT ellentmondásaival, hogy eszmei koherenciát nyújtsanak neki, és hogy kiragadják azt az egyes személyek és felelős bizottságok irányítása alól, visszatérítve a szervezetet osztályharcos gyökereihez. A csoport létének értelme azt volt, hogy kritizálva szembeszálljon a CNT engedményt engedményre halmozó politikájával, és természetesen az anarcho-szindikalisták kollaborációjával a központi kormányon és a Generalidadon belül. Szemben álltak a forradalmi célokról és az anarchizmus alapvető és jellegzetes eszmei elveiről való lemondással, amellyel a CNT-FAI vezetői kérkedtek az antifasiszta egység és a körülményekhez való alkalmazkodás szükségletének nevében. Forradalmi elmélet nélkül nincsen forradalom. Ha az alapelvek nem voltak jók semmi másra, csak hogy a valóság állította első akadálynál sutba dobják őket, lehet hogy jobb lenne beismerni, hogy nekünk nincsenek elveink. A spanyol anarcho-szindikalizmus legfelső vezetői ügyes tárgyalóknak képzelték magukat, de bábok módjára manipulálták őket. Mindenről lemondtak, de viszonzásul nem kaptak semmit. Opportunisták, azaz az adandó alkalom hajszolói voltak anélkül, hogy számukra megfelelő alkalom adódott volna. A július 19-ei felkelésnek nem volt a hatalom megragadására alkalmas és a forradalom végrehajtására képes forradalmi pártja. A CNT sosem vette fontolóra, mit fog csinálni, ha egyszer a hadsereg lázadóit legyőzik. A júliusi győzelem felfordulást és zavart keltett az anarchoszindikalista vezetők fejében. Túllépett rajtuk a tömegek forradalmi dinamizmusa, amely forradalmi bizottságok sokaságában szerveződött meg. És nem tudva, mit tegyenek, elfogadták Companys javaslatát, hogy a többi párttal együtt létrehozzák az Antifasiszta Front kormányát. És felállítottak az „anarchista diktatúra” vagy „antifasiszta egység és az állammal való kollaboráció a háború megnyerése céljából” hamis dilemmáját. Elképzelésük sem volt, hogy mit kezdjenek a hatalommal, amikor annak meg nem ragadása annyit jelentett, hogy azt a burzsoázia kezében hagyják. Nem csak hogy nem koordinálták és nem centralizálták a bizottságok hatalmát, hanem egyfajta bizalmatlansággal tekintettek arra a szervezeti típusra, amely meghaladta a szakszervezeteket, és amelyet az anarchoszindikalista ideológia nem látott előre. A spanyol forradalom az anarchizmusnak mint a proletariátus forradalmi elméletének sírja volt. Innen ered a Durruti Barátai Csoport és ez adja létének értelmét.

Mindazonáltal a Csoport határai világosak és jól rögzítettek voltak. Korlátai emiatt szintúgy. Egyetlen pillanatig sem vetették fel a CNT-vel való szakítást. Csak a CNT szervezeti mechanizmusairól való teljes tudatlanság mellett képzelhetnénk azt, hogy lehetséges kritikai és szakadár tevékenységet végezni anélkül, hogy az ne vezetne elkerülhetetlenül kizáráshoz. Durruti Barátai esetében a kizárásra csak a CNT militáns bázisának szimpátiája miatt nem került sor, noha a csoport magas árat fizetett: szigorú osztrakizmussal és szinte teljes elszigeteléssel sújtották.

A csoport végső célja az volt, hogy kritizálja a CNT vezetőit és véget vessen a CNT kormányrészvételi politikájának. Nem csupán a júliusi „vívmányok” megőrzését akarták, hanem a forradalmi folyamat folytatását és elmélyítését is. De eszközeik és szervezetük még sokkal inkább korlátozott volt. Barikádharcosok voltak, nem jó szervezők és rossz teoretikusok voltak, habár volt néhány kiváló újságírójuk. Májusban mindent a tömegek spontaneitására bíztak. Nem szegültek szembe a CNT hivatalos propagandájával. Nem használták fel és nem szervezték meg azokat a militánsokat, akik a Felügyeleti Őrjáratok tagjai voltak. Nem adtak semmiféle parancsot Máximo Francónak, aki Durruti Barátainak tagja és a CNT Vörös-fekete hadosztályának küldötte volt, és aki 1937. május 4-én hadosztályával együtt „le akart menni Barcelonába”, de Molina intézkedései nyomán végül visszatért a frontra (hasonlóan a POUM Rovira vezette hadoszlopához). Tevékenységük csúcspontja egy plakát terjesztése volt 1937 késő áprilisában, amelyben a Generalidad kormány megdöntését és annak Forradalmi Juntával való helyettesítését sürgették; néhány barikád ellenőrzése a Ramblason a májusi események idején; egy felhívás felolvasása, melyet Európa munkásaihoz címeztek a spanyol forradalommal való szolidaritásért; a május 5-i híres röpcédula terjesztése a barikádokon; és a májusi események értékelése egy május 8-i kiáltványban. De képtelenek voltak jelszavaikat a gyakorlatba átültetni. Javasolták egy hadoszlop felállítását, hogy az szembeszegülhessen a Valenciából érkező csapatokkal, de gyorsan felhagytak ötletükkel, minthogy a javaslat nem sok visszhangra talált. A májusi események után hozzáláttak az „El Amigo del Pueblo” („A nép barátja”) kiadásához, noha a CNT és a FAI ezt nem hagyta jóvá. 1937 júniusában, habár nem helyezték őket törvényen kívül, mint a POUM-ot, a CNT többi militánsához hasonlóan ők is ki voltak téve a politikai üldözéstetésnek. Szócsövük, az „El Amigo del Pueblo” a második számtól (május 26.) kezdve titokban jelent meg, és Jaime Balius, a szerkesztő többször is börtönbe került. Durruti Barátai más tagjai elvesztették tisztségüket vagy befolyásukat, így pl. Bruno Lladó, Sabadell várostanácsának tanácsosa. A csoport tagjainak többségét a FAI követelésére megpróbálták kizárni a CNT-ből. Mindennek ellenére kitartottak folyóiratuk titkos kiadása mellett, és „Hacia una nueva revolución” („Egy új forradalom felé”) címmel közzétettek egy pamfletet is 1938 januárjában, abban az időben, amikorra az ellenforradalom már döntő és elsöprő diadalt aratott, és a háború már elveszett a köztársasági oldal számára.

Fő taktikai javaslataik a következő szlogenekben összegezhetők: szakszervezetek által irányított gazdaság, községtanácsok föderációja, milíciaalapú hadsereg, forradalmi program képviselete, a Generalidad felváltása egy Forradalmi Juntával, CNT-FAI-POUM akcióegység.

Ha röviden összegeznünk kellene Durruti Barátainak történelmi és politikai jelentőségét, azt mondanánk, hogy ez egy bukott kísérlet volt a liberter mozgalmon belül arra, hogy létrehozzanak egy forradalmi élcsapatot, amely véget vet a CNT-FAI kollaborációs politikájának, valamint megvédelmezi és elmélyíti a júliusi forradalmi „vívmányokat”.

A kísérlet kudarcba fulladt, mert képtelennek bizonyultak nem csupán arra, hogy jelszavaikat átültessék a gyakorlatba, hanem még arra is, hogy eszméiket hatékonyan terjesszék, és gyakorlati irányelveket adjanak az értük folyó harchoz. A csoport a FAI elvtársi csoportjaként alakult meg. Talán a megrémült burzsoá és az álruhás pap kegyetlen fenevadak csoportjának tartotta őket, de soraikban találunk újságírókat, mint Balius, „Mingo” és „Liberto Callejas”, milícia-hadoszlopok parancsnokait, mint Pablo Ruiz, Francisco Carreño és Máximo Franco, tanácsosokat, mint Bruno Lladó. Köztük volt Félix Martí Ibáñez pszichiáter és szexológus, akinek jelentős közönsége volt az anarchista körökben, Francisco Pellicer és más kimagasló szindikalisták, Juan Santana Calero, a Liberter Ifjúság vezetője, és olyan jelentős anarchista militánsok és szónokok, mint Vicente Pérez „Combina”, és mellettük nem tagadjuk és nem is becsüljük alá a tettek olyan kipróbált embereinek jelenlétét, bátorságát és szükségességét, mint Progreso Ródenas. Távoli gyökereiket azok között a liberterek között kell keresnünk, akik osztoztak az 1932 januári Alto Llobregat-i felkelés forradalmi tapasztalataiban, valamint a FAI „Renacer” nevű elvtársi csoportjánál 1934 és 1936 között. Közvetlenebb előzményük a milíciák militarizálásának ellenzékében található (különösen a Durruti-hadoszlop Gelsa szektorában), valamint a forradalmi vívmányok védelmében és a CNT kollaborációs politikájának kritikájában. Utóbbiak azokban a cikkekben jutottak kifejezésre, amelyeket a Solidaridad Obrera (1936 júliusa és kora októbere között), az Ideas és a La Noche közölt (utóbbi 1937 januárjától 1937 májusáig, amikor a 3. szám közzétette „A Durruti Barátai csoport tagjaival szembeni nyilvános megtorlás” c. cikket), ezek közül főképpen a Balius által írottakban. Fegyverük a röpcédula, a plakát, az újság és a barikád volt. De soha nem gondoltak a szakításra mint a harc eszközére, sem pedig arra, hogy leleplezzék a CNT ellenforradalmi szerepét, vagy legalább arra, hogy a májusi napok idején szembeszálljanak a CNT vezetőivel, megpróbálva ezáltal ellenállni a CNT-FAI defetista jelszavainak.

Mindezek ellenére Durruti Barátainak történelmi jelentősége tagadhatatlan. És ez a jelentőség éppen abból fakad, hogy a liberter mozgalom kollaborációs irányzatának belső ellenzékét jelentették. Felbukkanásuk politikai jelentőségét Nin azonnal észlelte, és egy elismerő és reményt keltő cikket szentelt nekik, mert megnyitották a CNT azon tömegei előtt a forradalmi orientáció lehetőségét, amelyek ellenszegültek a CNT engedményeket tevő és kollaborációs politikájának. Innen ered az, hogy mind a POUM, mind a trockisták befolyásolni próbálták Durruti Barátait – azonban soha nem jártak sikerrel.

A fő elméleti hozzájárulásokat, amelyeket a csoport az anarchista gondolkodáshoz hozzátett, a következőképp összegezhetjük:

1. Egy forradalmi program szükségessége.

2. A kapitalista államnak forradalmi juntával való felváltása, amelynek készen kell állnia arra, hogy az ellenforradalom elkerülhetetlen támadásaitól megvédje a forradalmat.

Az anarchizmus tradicionális apolitikussága oda vezetett, hogy a CNT híján volt egy forradalomelméletnek. Elmélet nélkül nincsen forradalom, és a hatalom megragadásának elmulasztása azt jelentette, hogy azt a kapitalista állam kezében hagyják. Durruti Barátainak értékelésében a CCMA (Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága) az osztálykollaboráció szerve volt, és csupán arra szolgált, hogy támogassa és megerősítse a burzsoá államot, amelyet nem akartak és nem is tudtak megsemmisíteni. Ebből ered a Forradalmi Junta létrehozásának Durruti Barátai által hangoztatott szükségessége, amely képes koordinálni, centralizálni és megerősíteni a számtalan munkás-, helyi, védelmi, üzemi, milícia- stb. bizottság hatalmát, melyek a hatalom egyedüli birtokosai voltak július 19-e és szeptember 26-a között. Atomizált hatalom volt ez, szétszórva a számtalan bizottságban, melyek helyi szinten a teljes hatalmat birtokolták, de amelyeket – mivel elmaradt az egymással való szövetkezés, a centralizáció és a megerősödés – a CCMA mederbe terelt, meggyengített és népfrontos várostanácsokká, szakszervezetesített vállalatok irányítóivá és a köztársasági hadsereg zászlóaljaivá változtatott át. A kapitalista állam teljes lerombolása nélkül 1936 júliusának forradalmi eseményei nem nyithatták meg az utat a munkáshatalom új struktúrája előtt. A forradalmi folyamat elfajulása és végső bukása elkerülhetetlen volt. Mindazonáltal a CNT-FAI reformista anarchizmusa és Durruti Barátainak forradalmi anarchizmusa közötti szembenállás nem volt kellőképp világos és cáfolhatatlan ahhoz, hogy kiprovokáljon egy szakadást, amely tisztázta volna az egymással kölcsönösen szembenálló álláspontokat.

Habár a Durruti Barátai által kifejezett politikai gondolkodás egy kísérlet volt arra, hogy az anarchoszindikalista ideológia nézőpontjából megértsék a spanyolországi háborút és forradalmat, az egyik legfőbb ok, amiért azt a CNT tagsága visszautasította, az volt, hogy számukra ez autoriter, „marxista” vagy „bolsevik ízű” volt. Kijelenthetjük, hogy Durruti Barátai zsákutcába kerültek. Nem fogadhatták el a CNT vezető kádereinek kollaborációs politikáját és az ellenforradalom előretörését. De amikor a spanyol forradalom tapasztalatait teoretizálva arra a következtetésre jutottak, hogy szükség van egy Forradalmi Juntára, amely megdönti a katalán Generalidad burzsoá republikánus kormányát, és erőszakkal nyomja el az ellenforradalom ügynökeit, akkor marxistáknak és autoritereknek állították be őket, és ezáltal elvesztettek minden esélyt arra, hogy híveket szerezzenek a CNT tagságának körében. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy Durruti Barátainak zsákutcája vajon nem annak az elméleti alkalmatlanságnak a visszatükröződése, amelyről a spanyol anarchoszindikalizmus tett tanúbizonyságot, amikor szembekerült a háború és a forradalom által felvetett problémákkal.

Ki kell tehát jelentenünk, hogy a csoport sem elméletében, sem gyakorlatában nem volt képes meghaladni azokat a korlátokat, amelyeket az anarchista ideológia kényszerített rá, hanem ellenkezőleg, azoknak az ellentmondásoknak a legnyilvánvalóbb kifejeződése volt, amelyek az anarchizmus forradalmi törekvéseiben jelen voltak: forradalomra törekedtek, de a tőkés logikán belül tevékenykedtek. Durruti Barátai a maga totalitásában vetették fel a forradalom problémáját, de nem tudtak rá találni semmilyen választ a spanyol forradalom történelmi feltételeiben. Főleg ha szem előtt tartjuk, hogy kiindulópontjuk a CNT-hez való abszolút hűség volt, és legfőbb céljuk e szakszervezeti szerveződés hitelességének helyreállítása. Az anarchoszindikalizmus és az anarchizmus korlátainak meghaladását a liberter ideológia talaján állva nem lehetett végrehajtani.

Nem fejezhetjük be ezt a tanulmányt egy záró megjegyzés nélkül, amelyben kifejezzük politikai viszolygásunkat, és a történelem tanulmányozóiként az elutasításunkat azokkal szemben, akik elbújnak az állítólagos akadémikus objektivitás mögé, és rágalmazni, elbírálni, elítélni, sértegetni és nevetségessé tenni merészelik a munkásmozgalom személyeit és szervezeteit – mindezt egy burzsoá nézőpontból, amelyet ők természetesen tudományosnak és pártatlannak tekintenek, habár nem használnak más módszertant, mint a tények félremagyarázását és a legostobább fecsegést.

Talán akadnak, akik úgy vélik, hogy azok a kritikák, amelyekkel ez a mű Durruti Barátai és a CNT politikai álláspontját illeti, helyenként nagyon kemények. Mi elégedettek leszünk, ha e kritikákat ugyanakkor szabatosnak és osztályharcosnak is tartják, és azt feleljük, hogy még keményebb volt a represszió, amely a proletariátus vereséget követte.

Balius nem volt az a rettenetes, vérszomjas nyomorék, amelynek a megrémült burzsoá és pap 1937-ben lefestette őt, vagy amilyennek manapság mutatják a Montserrat-i bencés szerzetesek katalán nacionalista kiadójának „képregény könyvei” és/vagy jó néhány akadémikus történész alaptalan sületlenségei. Balius egy szerény, értelmes, őszinte ember volt, egy koherens és rendíthetetlen, különösen józan forradalmár. De még ha Balius az a démon lett is volna – mint ahogyan nem volt az –, akinek a rémült papság és a burzsoázia elképzelte, ez jottányit sem változtatna a Durruti Barátairól adott értékelésünkön. És éppen azért, mert mi felismertük, elemeztük és ismételten hangsúlyoztuk ebben a munkában annak a forradalmi csoportnak a korlátait, amelyet Durruti Barátai Csoportjának neveztek, nem zárhatjuk sorainkat anélkül, hogy tisztelettel ne adóznánk a munkásosztály egy olyan szervezete emlékének, amely megtestesítette a proletariátus osztályöntudatát, és amely egy adott pillanatban megpróbálta betölteni – mindenféle korlátaival és hiányosságaival együtt – a forradalmi élcsapat szerepét.

Barcelonában korábban és ma is hallhatók a gyűlölet és a megvetés megnyilvánulásai Durrutival és „barátaival” szemben az osztályellenség szájából. Mindazonáltal a munkások köreiben mindig is tisztelettel beszéltek egy mitizált Durrutiról, a hatalmas proletár demonstrációról a temetésén, a durrutisták féktelen lázadó szelleméről, és július 19-e anarchista és forradalmi hőskölteményéről. A francóizmus hosszú éjszakája idején ismeretlen kezek írták fel Durruti és Ascaso nevét jelöletlen sírjukra. A történésznek nem feladata, hogy tisztelje a mítoszokat. De feladata neki, hogy szembeszálljon a rágalmazással, a ferdítéssel és a sértegetéssel, amikor azok történelmi elbeszélésnek adják ki magukat.

És habár mi vállaljuk e hálátlan feladatot, előnyben részesítjük azoknak a tanulságoknak a levonását, amelyek az osztályharc szempontjából fontosak. Elegendő, ha megőrzünk két képet. Az elsőn egy alázatos, meggyőző, fecsegő Companyst látunk, aki július 21-én felajánlja az anarchista vezetőknek, hogy lépjenek be az Antifasiszta Front kormányába, mert legyőzték a fasiszta katonákat, és a hatalom az utcáé. A másikon egy leleplezett, sarokba szorított Companyst látunk, ahogy május 4-én a köztársasági kormánynak könyörög, hogy az küldje el légierejét a CNT épületeinek lebombázására. A forradalom és a háború filmje e két kép között pereg le.

1937 májusa ott lappangott 1936 júliusában. A Durruti Barátai Csoport felismerte, hogy a forradalmak vagy teljességre törekvők, vagy vereséget szenvednek: ebben rejlik nagy érdeme.

* * *

Durruti Barátainak programja
(Készült a „Revision” című folyóirat 3-4. száma alapján.)

* * *

Durruti Barátainak francia-spanyol csoportja

Agustín Guillamón

(Balance, Cuadernos de historia, 32. szám, 2008. november, 11-24. o.)

Bevezetés¹

Charles Cortvrint² (belga) és Charles Carpentier³ (észak-franciaországi) anarchista militánsok 1936. július 29-én lépték át a francia-spanyol határt. Charles „Ridel” korábban már járt Spanyolországban, a CNT zaragozai kongresszusán vett részt 1936 májusában, és készített is egy beszámolót erről a kongresszusról, amelyet a „La révolution proletarienne” publikált. A határ átlépését követő napokban Barcelonában találkoztak Abad de Santillánnal, aki újságírói engedélyt ajánlott fel nekik, amit elutasítottak, mivel ők harcolni akartak az aragóniai fronton. Csatlakoztak Louis Berthomieux-hoz, aki egykor a tüzérség kapitánya volt, most azonban egy nincstelen, aki egy barakkokból álló negyedben élt cigányokkal együtt. Ez a trió, szembesülve a számos Spanyolországban harcolni akaró külföldi anarchista önkéntes érkezésének tényével, kitalálta, hogy utóbbiakat csoportba szervezi, megalapítva a Durruti Hadoszlop Nemzetközi Csoportját. Részt vettek Pina de Ebro és Osera elfoglalásában, valamint egy hídfőállás kiépítésének sikertelen kísérletében az Ebro túlpartján. 1936 szeptemberében 60 nagy katonai tapasztalattal rendelkező ember a nemzetköziek csoportjából elitalakulatként vett részt Siétamo ostromában, ahol közülük 37-en haltak meg vagy szenvedtek sebesülést.

1936. október 17-én a nemzetközi csoportot Perdigueróban megtizedelték a súlyos harcok a marokkói lovasság ellen, amelynek sikerült körülzárnia és elszigetelnie a csoportot a front többi részétől, mivel az összekötő személy eltévedése miatt nem érkezett meg a csoporthoz a visszavonulási parancs. Berthomieux inkább azt választotta, hogy dinamittal ugrik az ellenség közé, semmint hogy a kezükre kerüljön. Ridel és Carpentier, akik csak néhány órával azelőtt indultak el tartalék fegyvert és muníciót keresni, csupán a gyűrű áttörésében tudtak részt venni, hogy kierőszakolják a végső visszavonulást. A 240 milicistából, akik akkor a nemzetközi csoport tagjai voltak, 170 vesztette életét, és ezzel a nemzetközi csoport mint olyan gyakorlatilag megszűnt létezni. Ezután a katonai katasztrófa után Ridel és Carpentier visszatértek Franciaországba. Charles Ridel az Anarchista Unió (UA) kérésére ismertető előadásokat tartott pénzalap gyűjtése céljából, és segítségnyújtást szervezett a spanyolországi forradalomért harcoló milicistáknak. Carpentier 1936 decemberében visszatért Spanyolországba, és részt vett a barikádharcban Barcelonában 1937 májusi napjaiban, majd nem sokkal később végleg hazatért Franciaországba, hogy elkerülje a sztálinista repressziókat. 1937 novemberében Charles Ridel, Charles Carpentier, Lucien Feuillade („Luc Daurat”) és Guyard felléptek az UA kongresszusának határozatai és döntései ellen.⁴ A kongresszusra 1937. október 30-a és november 1-je között került sor. Elsőként leszögezték, hogy új szervezeti intézkedések bevezetésére van szükség annak érdekében, hogy szembenézzenek a militánsok számának és a „Le Libertaire” példányszámának rohamos gyarapodásával (mindkettő megnégyszereződött az utóbbi évben). Mindazonáltal a kongresszusi vita középpontjában álló és azt tápláló téma a Spanyolországgal való szolidaritás volt. Valójában, amikor a kongresszuson elfogadott határozatok azt hangoztatták, hogy „az UA teljes szolidaritást vállal Spanyolországgal”, akkor ezzel azt a szolidaritást és elfogadást hagyták jóvá, amellyel a francia anarchisták a CNT-nek és a FAI-nak a spanyol burzsoá és republikánus kormánnyal való KOLLABORÁCIÓJÁHOZ viszonyultak.

Ridel a vitát az UA által az utóbbi egy év során elkövetett legsúlyosabb hibák kritikájával nyitotta meg, amelyek szerinte a következők voltak:

1. Az anarchizmusnak a munkásmozgalom részének kell lennie, nem pedig filozófiának.

2. Meg kell változtatni a szervezeti felépítést, amely az egész munkát 5 vagy 6 felelős tisztségviselőre bízta ahelyett, hogy az egész szervezetre bízta volna rá.

3. Nagyobb politikai koherenciára van szükség.

4. Sajnálta, hogy a kongresszus nem lett megfelelően előkészítve.

5. Sajnálkozott a sztálinista Cachin és Jouhaux részvétele miatt⁵ a Téli Kerékpárpályán tartott gyűlésen.⁶

6. Azt kívánta, hogy engedélyezzék a „Le Libertaire”-ben a spanyol anarchisták különböző politikai álláspontjainak kifejtését. A francia kongresszuson a többség olyan frázisokat hangoztatott, amelyek méltóak arra, hogy bekerüljenek a republikánus állammal kollaboráló anarchisták pártfogóinak antológiájába. Servant - Ridel kritikájára adott válaszában - ezt mondta:

„Ha követtek el hibát a spanyol anarchisták, akkor az nem a kormánnyal és a politikai csoportosulásokkal való kollaboráció volt, hanem az, hogy nem tartották fenn ezt a kollaborációt.”

Hasonlóképpen, de tömörebben beszélt Sail Mohamed, a spanyol anarchisták elvekről való lemondására utalva:

„Egy puskáért minden engedményt megtettem volna.”

Az első ülés végén a kongresszus elvetette Ridel javaslatát, hogy a gyári csoportok teljes joggal legyenek képviselve, azt a javaslatot fogadva el, amely ezeket a gyári csoportokat a tagtoborzás elemeinek tekintette képviselet nélkül. Ez azt jelentette, hogy a francia anarchizmus lemondott arról, hogy szilárdan megszerveződjön a gyárakban, és egy helyi típusú szerveződés mellett döntött, amely alkalmasabb a filozófia művelésére, mint az osztályharcra.

A második ülésen kizárólag a Spanyolországgal kapcsolatos vitával foglalkoztak. Frémont érvelésére, amely felettébb megértően viszonyult az anarchista elvek feladásához a kormánnyal való együttműködés érdekében, Daurat azzal válaszolt, hogy felvetette a hatalom forradalom során történő megragadásának kulcskérdését:

„Úgy vélem, a kérdést politikai talajon állva kell feltennünk. Lehetetlen megvalósítani a liberter kommunizmust? A hatalom megragadása és a Negrín- vagy a Caballero-kormányban való szerepvállalás között létezik egy alapvető [elvi] állásfoglalás az anarchisták számára, ez pedig a következő: felhívást intézni a szakszervezeti szerveződésekhez, létrehozni egy koordináló bizottságot, amely megtalálja a logikus forradalmi formulát az átmenet idejére és [amely alkalmas] megszervezni a proletárdiktatúrát a szakszervezetek kormánya által demokratikus módon⁷. Mindazonáltal ellenem vethetik, hogy léteznek olyan politikai pártok, amelyekkel az út egy részét közösen kell megtennünk. Úgy vélem, nem szabad, hogy illúzióink legyenek, és nem téveszthetjük szem elől, hogy a burzsoá pártoknak nincsen más célkitűzése, mint megbuktatni a forradalmat. Következésképpen, az út ezen szakasza egy ponton véget ér. Emlékezzünk a májusi eseményekre és a bebörtönzött anarchistákra. A helyzet annyira reménytelen, hogy Párizstól és Londontól kell igazságos békéért könyörögni? Vagy az anarchistáknak meg kell próbálniuk újjáéleszteni a forradalmi helyzetet? A „Le Libertaire”-ban nemrég megjelent cikkében Gaston Leval szentesíti a kompromisszumokat [a kollaboráció kompromisszumait], kijelenti, hogy lehetetlen volt előre más alternatívát kitalálni, mint egy vegyes összetételű kormány létrehozását (melyben anarchisták, autoriter szocialisták és republikánusok együttesen vesznek részt). Nem lenne jobb megszervezni a békekötést? Vagy tetőtől talpig felülvizsgálni doktrínáinkat? Úgy tűnik, jobb nem beszélni anarchizmusról mindabban, amit spanyol forradalomnak neveznek. Mit valósítottak meg valójában Spanyolországban? Aragónia és Katalónia kollektíváit? De ezek alá vannak vetve a burzsoá kormánynak (Ascaso a börtönben) és valójában nem többek, mint egyszerű szövetkezetek. A munkásdemokrácia elve megkívánta, hogy július 19-e után CNT-UGT összetételű munkásbizottságok alakuljanak. A válasz erre így hangzott: „Mi ellene vagyunk a hatalom megragadásának” – ez elégtelen, és az anarchizmusról nem szabad lemondani a proletárdiktatúra érdekében. Létre kell hozni a szakszervezetek kormányát.”⁸

Lucien Feuillade („Luc Daurat”) végeredményben az anarcho-szindikalista álláspontot védelmezte mint a kormánnyal való kollaboráció alternatíváját.

Guyard is kifejezte szembenállását a kongresszus többségének álláspontjával, amely jóváhagyta a spanyol anarchisták vezetőinek kollaborációját:

„A CNT miniszteri szerepvállalása a spanyolországi hatalomban káros volt, egyidejűleg voltak anarchista miniszterek a kormányban és anarchista rabok a börtönben. Az igazságügy-miniszter erélytelen volt, pedig a szakszervezetekre támaszkodva másképpen is cselekedhetett volna.”

Rendkívül érdekes volt a „Paris 14” küldöttjének fellépése, aki – miután kijelentette, hogy a kormányban való anarchista részvétel káros volt, és kritizálta a „Solidaridad Obrera” és a „Catalunya” állásfoglalását a Szovjetunióról és a sztálinistákról – megállapította, hogy a FAI átalakult egy újabb politikai párttá. A különböző szervezetekkel és vezetőikkel szemben megfogalmazott kritikáit hangsúlyozottan nem vonatkoztatta a Liberter Ifjúságra és Durruti Barátaira.

Hosszú, zavaros és heves vitát követően, melynek során a kongresszus többsége részletesen kifejtette érveit –, Carpentier és Ridel szólaltak fel, hogy összefoglalják a spanyol üggyel kapcsolatban kinyilvánított álláspontokat. Mindenekelőtt kinyilvánították jogukat arra, hogy hangot adjanak mindazon kritikának, amelyet igazságosnak és jogosultnak tartanak a FAI-val és a CNT-vel szemben, anélkül, hogy ez bárki megtámadását vagy elárulását jelentené. Hangsúlyozták, hogy Durruti Barátainak képében magában Spanyolországban is létezik a kollaborációval való szembenállás. Másodszor, kinyilvánították, hogy célszerű lenne megmondani azoknak, akik Franco ellen harcolnak, hogy a végsőkig kell harcolniuk, és a republikánus kormánnyal szemben is küzdeniük kell. Felszólalásaiban a többség eljutott odáig, hogy azt állítsa, Spanyolországban nem történt forradalom. Végül kifejtették kritikájukat a FAI katasztrofális taktikájával szemben, amely elfogadta, hogy a politikai pártokéival megegyező feltételekkel vesz részt a kormányzat felelős tisztségeiben, noha számbeli fölényben volt. Megállapították a CNT-FAI felkészültségének hiányát, valamint a bázis és a vezetés között lévő szakadást. Másfelől az anarchista miniszterek léte megakadályozta, hogy az aragóniai fronton harcoló csapatok Barcelonába menjenek 1937 májusában, és a sztálinisták együttműködésének hiánya az aragóniai katonai kudarcokba torkollott.

Ridel kemény kritikát mondott a spanyol anarchista mozgalomról:

„El kell végeznünk a spanyol [anarchista] mozgalom kritikáját, mert az kidomborítja az egész anarchista mozgalom hiányosságait: a gazdasági tervezés hiányát, a program hiányát. Az osztály- és kormányzati kollaboráció működésképtelennek bizonyult, végre kellett volna hajtani Durruti fenyegetését: „elvenni a pénzt a Banco de Españából”.”

Ridel egyetértését fejezte ki Daurat-tal abban, hogy nem antifasisztaként, hanem antikapitalistaként kell meghatározniuk magukat. Ridel felszólalásában a kollaboránsokat éppúgy elutasította, mint a puristákat. Szerinte a CNT a harcban egyesülhetett más politikai pártokkal, de nem a burzsoá pártokkal és nem egy burzsoá kormány méhében. És végezetül leszögezte:

„Ha lehetetlen, hogy a munkásosztály egymaga vigye véghez a forradalmat, akkor a forradalom is lehetetlen”.

Az ülés a többség különféle hozzászólalásaival ért véget, amelyek közül a következő – a spanyol anarchizmus kollaboráns politikáját támogató – fejtegetések emelhetők ki:

1. Nem lehet és nem is szabad magunkat olyan bírósággá szervezni, amelyik ítélkezik a spanyol elvtársak felett.

2. A fegyverzet hiánya és a körülmények nehézsége szükségessé tette a fasizmus elleni harcban a kollaborációt más pártokkal és a burzsoá kormánnyal.

3. Ha 1937 májusában proklamálták volna a liberter kommunizmust, az anarchistákat végül eltaposta volna a többi szervezet és a republikánus kormány.

4. A CNT nem adta fel az alapelveit, az anarchista miniszterek nem követtek el árulást, ők csak azt tették, ami egyedül lehetséges volt.

5. Kedvezőbb volt az a visszavonulás, amit a spanyol anarchizmus tett, semmint ha eltapossák: ez lehetővé tette a vállalatok kollektivizálását, amelyek bizonyítják az anarchista forradalmi elgondolások értékét.

A kongresszus harmadik ülésén megvitatták a „Comité pro España Libre” (Szabad Spanyolországért Bizottság) akcióját, amelyet az UA szervezett azzal a céllal, hogy kiterjesszék és megerősítsék a nemzetközi antifasiszta szolidaritást. Guyard és Ridel elismerték a Bizottság munkáját, de kifogásolták, hogy az nem hagyta jóvá a tervezett új szerveződést (a Nemzetközi Antifasiszta Szolidaritást (Solidaridad Internacional Antifascista, SIA)), és sajnálták, hogy a Téli Kerékpárpályán tartott gyűléseket közös jelszó nélkül tartották. A vita a SIA magalapításának jóváhagyásával végződött.

Délután az UA szervezete volt a téma. Frémont-ot bízták meg a vita megnyitásával. Felszólalásában megpróbálta elhallgattatni az ellenzék kritikáját, kijelentve, hogy a szervezetnek mindig igaza volt, és hogy az ellenséggel szemben a bizonyos kérdésekben fennálló részleges nézeteltéréseknek meg kell szűnniük.

„Még ha vannak is nézeteltéréseink, a szolidaritás és a szervezeti szellem arra hajt minket, hogy a nyilvánosság előtt igazoljuk a FAI álláspontját”.

A kongresszus tehát a többség által vallott tézisek abszolút győzelmével végződött, de mégis rányomta a bélyegét az a szilárdság, amellyel a disszidens Ridel, Daurat, Guyard és Carpentier védelmezték kritikájukat a spanyol anarchista mozgalom kollaboráns elhajlásával szemben, amelyet immár az UA francia kongresszusa is jóváhagyott.

Franciaországban legalább lehetőség volt nyíltan bírálni az állami anarchizmus ideológiai álláspontját, és napvilágra került egy olyan liberter ellenzék létezése, amely szemben állt az anarchista elvekről való lemondással és a kollaborációval, amit a CNT-FAI végbevitt. Ez nem volt lehetséges Spanyolországban, ahol a vezető bizottságok megpróbálták kizárni a szervezetből Durruti Barátait, és mindenesetre sikerült száműzniük és illegalitásba kényszeríteniük azt. Franciaországban csak azután vált lehetségessé a vita, hogy az anarchistákat elmozdították a kormányzati posztokról (amint azt Ridel megállapította a kongresszus alatt). De mindent egybevetve a Spanyolországban és Franciaországban elért eredmény hasonló volt: a szakadárok teljes félreállítása a többség által, amely pártolta a burzsoá pártokkal való kollaborációt, akár egy kapitalista kormány keretei között is.

1938 februárjában „Charles Ridel” (Charles Cortvrint) „Luc Daurat”-tal (Lucien Feuillade) együtt megalapította a „Revision” c. folyóiratot. Ez az elméleti és elemző anarchista folyóirat, amelyben kifejtették és védelmezték Durruti Barátainak álláspontját, a kongresszus szakadárjai számára lehetővé tette, hogy elemezzék benne a nemzetközi helyzetet, valamint a politikai elmélet érdekes témáit, mindenekelőtt az állam kérdését.

Az első számban egy kiáltványt tettek közzé Maire-Louise Berneri, Suzan Broido, „Luc Daurat” (Lucien Feuillade), René Dumont⁹, Greta Jumin, Marester, Jean Meier, Jean Rabaud, „Charles Ridel” (Charles Cortvrint) és Sejourne aláírásával, melyben megmagyarázták annak okait, hogy miért volt szükség új folyóirat indítására. A folyóiratot olyan fiatal forradalmárok közös platformjának tekintették, akiknek eltérő lehet a politikai hitvallásuk, lehetnek marxisták vagy anarchisták, de egyetértenek abban, hogy felül kell vizsgálni és bírálni kell az elévült álláspontokat, legyenek azok opportunista vagy purista jellegűek – e kettő szorosan kapcsolódik az anarchista mozgalomhoz –, vagy legyen szó szocialista vagy sztálinista szektarianizmusról vagy a különböző kommunista ellenzéki csoportok túlzásba vitt kritikáiról. Bár deklarálta liberter jellegét, a folyóirat független volt mindenféle szervezettől vagy párttól, és nyitott volt nem csak a fennálló valóság kritikájára és elemzésére, hanem az orosz és spanyol forradalmi tapasztalatok valamint az olaszországi és németországi fasizmus-jelenség teoretizálására.

A folyóirat 3. száma, amely 1938 áprilisában jelent meg, közölt egy monográfia-jellegű, közösen írt tanulmányt az állammal és a forradalommal kapcsolatos problémákról.

Részletekbe menő és nagyon érdekes tanulmány ez az állam kérdéséről és azokról a problémákról, amelyet egy proletárforradalom felvet, és magába foglalja a szocialista, sztálinista és anarchista tézisek kritikai bemutatását. A tanulmány végét a folyóirat 4. száma közli. Az államról és a forradalomról szóló tanulmány egy bekezdése bemutatja Durruti Barátainak programját, amelyet rendkívüli érdekessége miatt teljes terjedelmében közlünk:

„Végül a spanyol tapasztalat, ami az egész anarchista doktrínát a gyakorlat tűzpróbájának vetette alá, lehetővé tette egy katalán szerveződés: Durruti Barátai számára egy egyszerű és világos program felállítását, amelyben felvetették azt a kérdést, hogy mely szerveződések képesek megfelelni a polgárháború szükségleteinek. Ez a program sok mindenben közelít a szindikalista elképzeléshez; másfelől első alkalommal jeleníti meg a liberter ideológiában egy olyan központosított szerv konkrét koncepcióját, amelynek a legközvetlenebb fenyegetésekkel kell szembenéznie.

Íme itt van abban a formában, ahogyan Durruti Barátai publikálták:¹⁰

„I. Egy Forradalmi Junta vagy Országos Védelmi Tanács létrehozása. Ez a szervezet a következőképpen alakul meg: a Forradalmi Junta tagjait demokratikusan választják a szakszervezetekben. Figyelembe kell venni a frontra vonult elvtársak számát, akiknek természetesen szintén képviselethez kell jutniuk. A Junta nem fog beleszólni a gazdasági ügyekbe, amelyek kizárólag a szakszervezetekre tartoznak.

A Forradalmi Junta funkciói a következők:

a. Hadvezetés;

b. Őrködni a forradalmi rend felett;

c. Nemzetközi kapcsolatok;

d. Forradalmi propaganda.

A hivatalokat időszakosan meg kell újítani, elkerülendő, hogy bárki ragaszkodjék a sajátjához. És a szakszervezeti gyűlések ellenőrzést gyakorolnak a Junta tevékenysége felett.

II. Minden gazdasági hatalmat a szakszervezeteknek. A szakszervezetek júliustól kezdve megmutatták nagy építő erejüket. Ha nem kárhoztatták volna őket másodvonalbeli szerepre, komoly teljesítményt nyújtottak volna. A szakszervezetek lesznek a proletár gazdaság struktúrájának létrehozói.

Tekintettel arra, hogy vannak ágazati és ágazat-szövetségi szakszervezetek, lehetséges egy Gazdasági Tanács felállítása is a gazdasági tevékenységek jobb koordinálása céljából.

3. Szabad Várostanács. (…) A várostanácsok azokat a társadalmi funkciókat fogják átvenni, amelyek kívül maradtak a szakszervezetek hatáskörén. És minthogy egy tisztán termelői társadalmat akarunk létrehozni, maguk a szakszervezetek fogják ellátni a várostanácsokat. És minthogy nem lesznek érdekkülönbségek, nem létezhetnek majd ellentétek sem.

A várostanácsok helyi, megyei és félszigetre kiterjedő föderációkat fognak alkotni. A szakszervezetek és a várostanácsok helyi, tartományi és országos kapcsolatban fognak állni egymással.”

Durruti Barátai meghirdetnek egy sor intézkedést is: harc a bürokrácia és az abnormális bérek ellen; családi bér bevezetése; az elosztás társadalmasítása és a jegyrendszer; a milíciák szakszervezeti kontrollja; a rendőrség szakszervezetek általi megszervezése; a mezőgazdaság társadalmasítása; a külföldi munkásszervezeteken és ezek akcióján alapuló nemzetközi politika; a különböző irányzathoz tartozó munkásszakszervezetek közti szövetség a bürokraták, a karrieristák és a politikai pártok szakszervezeti funcionáriusainak kizárásával; a burzsoá és állami erőkkel való kollaboráció ill. ezek bármilyen módon való támogatásának elutasítása.

Úgy véljük, hogy ez az első olyan konkrét program, amelyet egy anarchista irányzat nyilvánosan képvisel, és amelyet egy valós helyzetre alkalmaztak, világos jelszavakat hirdetve.”

Érdemes kiemelni, hogy Charles Ridel hangsúlyozza Durruti Barátai programjának szakszervezeti, vagy ha úgy tetszik, anarcho-szindikalista jellegét. Másfelől, amikor Ridel szakszervezeti szövetségekre utal – az UA kongresszusán tett felszólalásaiban éppúgy, mint a „Revision” hasábjain –, úgy tűnik, hogy az UGT-re céloz. És e tekintetben félremagyarázza Baliust, mert Durruti Barátai ’37 májusa után tudták, hogy az UGT Katalóniában egy sztálinizált szakszervezet, amellyel semmiféle szövetség nem köthető. Amikor Durruti Barátai szakszervezetekről beszéltek, többnyire a CNT különböző ágazati szakszervezeteire (fém, textil, élelmezés, stb.) utaltak, nem az UGT-re.

A „Revision”-nak ebben a 4. számában jelent meg egy meghívó Ridel 1938. április 6-án, szerdán tartandó párizsi előadására, amelynek témája „Durruti Barátainak álláspontja és programja” volt. Kijelenthetjük tehát, hogy Charles Ridel az UA 1937 novemberi kongresszusa után Durruti Barátai álláspontjának és programjának franciaországi propagandistájává és védelmezőjévé vált.

A „Revision” 5. számát követően – amelyet 1938 június-júliusában publikáltak – a folyóirat egy évig nem jelent meg a nyomtatási költségek növekedése, a francia munkásmozgalom visszaesése és a kiadói csoport gyengesége miatt.

Január 26-án Barcelona a francóista csapatok kezére került. Februárban a francia határátkelőhelyeken spanyol emigránsok százezrei keltek át. Közöttük volt Jaime Balius, aki a Tour de Carol-i koncentrációs táborból való szökése közben elveszített egy bőröndöt, tele temérdek dokumentummal.

1939 augusztusában a „Revision” 6. száma Durruti Barátai francia-spanyol csoportja által aláírt szövegeket közölt. A csoportot támogatták az UA kongresszusának szakadárjai és a „Revision” folyóirat szerkesztői, akik rokonszenveztek Durruti Barátainak álláspontjával, és ezzel egyidejűleg nagyon keményen bírálták a hivatalos anarchista mozgalmat. E szakadár csoport legaktívabb és legkiemelkedőbb militánsai Lucien Feuillade és Charles Cortvrint voltak, akik emellett számíthattak André Prudhommeaux, a „L’Espagne nouvelle” vezetőjének segítségére és szolidaritására.

A „Revision” folyóirat 6. száma, amely ezzel az alcímmel jelent meg: „A koncentrációs táborok levelezése”, több közleményt is közzétett Durruti Barátai francia-spanyol csoportjától. Valójában az egész szám a spanyol témával foglalkozott, a koncentrációs táborok spanyol menekültjeinek életkörülményeivel, és kinyilvánította, hogy a kiadói csoport szolidaritást vállal Durruti Barátainak a háború alatt képviselt programjával, és támogatja azt. Az újság szóvá tette azt a diszkriminációt, amellyel a Durruti Barátai csoport tagjaihoz viszonyult a SIA, csak mert előbbiek közzé mertek tenni a „Le Réveil Syndicaliste”-ben egy kritikus cikket a spanyol anarchista vezetőkkel szemben.

A Durruti Barátai francia-spanyol csoportja által jegyzett dokumentumok a következők voltak:

1. „A francia demokrácia evolúciója” (franciául).

2. „Egy új szakasz. Ugyanazok vagyunk, akik mindig is voltunk” (spanyolul).

3. „A spanyol tragédia” (spanyolul).

Szintén ebben a számban jelent meg egy „Dokumentum, amelyet a koncentrációs táborok kapcsolatainak ideiglenes bizottsága küld a spanyol köztársasági parlament állandó képviselőtestületének” (spanyolul), amelyhez Durruti Barátainak csoportja is csatlakozott, emellett feljegyzések, hírek és rövid cikkek sorozata spanyolul, bármiféle aláírás nélkül.

A legfontosabb a „Revision”-nak ebben az 1939 augusztusában kelt számában éppen az, hogy tanúskodik Durruti Barátai francia-spanyol csoportjának állhatatosságáról a francia száműzetésben, bár a Németország elleni háború formális deklarációja és az ezt követő általános mozgósítás szeptember elejétől ellehetetlenítette a csoport további működését.

Másrészt, André Prudhommeaux úgy döntött, hogy a „L’Espagne nouvelle”-nek egy tripla számát teszi közzé „L’Espagne indomptée” alcímmel 1939 július-szeptemberére datálva, és ebben megjelentette Balius két cikkét, amelyeket a következő fejezetben elemzünk. A „L’Espagne nouvelle” ugyanezen számában található néhány érdekes cikk A. P. (André Prudhommeaux), Ridel, Hem Day, Malander és Ernestan aláírásával, melyek nagyon közel állnak Durruti Barátainak kritikai álláspontjához.

Angolul szintén megjelent egy cikk „The Friend of Durruti accuse” címmel, „The Franco-Spanish Group of The Friends of Durruti” aláírással, amelyet a „Solidarity” – az Anti-Parlamentary Communist Federation (APCF)¹¹ orgánuma – 1939 június-júliusi száma tett közzé. Durruti Barátai cikkének közzététele valószínűleg Jane Patricktől és Ethel MacDonaltól ered, akik 1936 októberétől 1938-ig tartó spanyolországi tartózkodásuk óta kritikai állásponton voltak a CNT-FAI kormányzati kollaborációjával kapcsolatban.

A spanyolországi háború mind Franciaországban, mind az Egyesült Királyságban magával hozta az anarchista mozgalom újjáéledését és egyfajta fellendülését, de egyúttal egymással ellentétes politikai álláspontok megjelenését is, ami szükségessé tette számukra a hivatalos CNT-vezetés kollaboráns reformizmusa és Durruti Barátainak radikális forradalmi kritikái közötti választást. Már láttuk, hogy Franciaországban ez a kritikus szektor – amelyet többek között Ridel és Carpentier képviseltek – kizárását eredményezte az UA kongresszusán; a folyamat az Egyesült Királyságban az anarchista szektor APCF-ből való kiválásához és a Glasgow Anarchist-Communist Federation megalakításához vezetett.

André Prudhommeaux mindkét országban Durruti Barátai kritikai elemzéseinek támogatójaként és propagálójaként tevékenykedett. André Prudhommeaux¹² volt az, aki az „El Amigo del Pueblo” („A nép barátja”) példányait elküldte „Chazé”-nak¹³, aki aztán lefordította és kiadta azokat az Union Communiste „L’Internationale” című orgánumában (amely ezenkívül közölte Josep Rebull írásait, aki a POUM-on belül tartott életben egy baloldali platformot). Feltehetően szintén André Prudhommeaux volt az, aki elküldte barátnőjének, Ethel MacDonaldnak¹⁴ Durruti Barátainak azt az írását, amelyet a „Solidarity” közölt.

BALIUS REFLEXIÓI A SZÁMŰZETÉSBEN, 1939-BEN

Balius – immár száműzetésben – publikált két cikket a „L’Espagne nouvelle” c. francia anarchista folyóiratban.¹⁵ Az első ezek közül július 19-e harmadik évfordulójáról emlékezett meg, a második pedig ’37 májusának lett szentelve.

Mindkét cikk Balius hosszú és kiérlelt elmélkedéseinek gyümölcse, aki a cikkeket „Durruti Barátainak titkáraként” írta alá.

A két cikk jelentőségét egyrészt a bennük használt kifejezések pontossága adja, másrészt megközelítésmódjuk, amely a spanyol forradalom által felvetett alapvető problémákra fókuszál. Így teljesen világos képet kapunk Balius gondolatairól olyan problémákkal kapcsolatban, mint a hatalom kérdése, a forradalmi vezetés nélkülözhetetlen szerepe, az állam elpusztításának szükségessége és annak helyén egy olyan új struktúra (korábbi írásaiban forradalmi juntáról beszél) létrehozása, amely képes legyőzni az ellenforradalmi erőket.

Az „1936 júliusa: annak jelentősége és lehetőségei” című cikkében szembefordul azokkal, akik szerint a júliusi napok csak a katonák és a fasiszták felkelése elleni harc eredményeképp történtek, azaz hogy „katonai lázadás nélkül nem lett volna fegyveres népi mozgalom”. Balius ezzel szemben kijelentette, hogy ez népfrontos jellegű elgondolás, amely annak az eredménye, hogy a munkásosztályt alárendelték a republikánus burzsoáziának, és ez utóbbi a legfőbb oka a proletariátus vereségének. Balius megállapította, hogy a republikánus burzsoázia elutasította a munkások felfegyverzését a fasiszta felkeléssel szemben:

„Magában Barcelonában el kellett szenvednünk azt, hogy a Szállítási Szakszervezetet ostrom alá vették a Generalidad pribékjei, akik néhány órával a döntő csata előtt még el akarták venni tőlünk azokat a puskákat, amiket a Manuel Arnús fedélzetén szereztünk, és amelyek a fasiszták elleni harcra kellettek nekünk.”

Balius szerint a katonák felett csak ott sikerült győzelmet aratni, ahol a munkások elszántan szembeszálltak velük, fegyverrel a kézben, és a kispolgársággal kötött bármiféle alku nélkül. Ahol a munkások haboztak vagy alkut kötöttek – például Zaragozában –, ott a fasisztáké lett a győzelem.

Balius véleménye szerint a legfontosabb probléma, amely 1936 júliusában felvetődött, nem a katonák győzelme volt Spanyolország néhány zónájában. A legfontosabb probléma a republikánus zónában merült fel: ki szerzi meg a hatalmat, ki irányítja a háborút? Csak két válasz létezett: a republikánus burzsoázia vagy a proletariátus:

„De a legfontosabb probléma a mi zónánkban vetődött föl. Azt kellett eldönteni, hogy ki is győzött. A munkások? Ebben az esetben az ország irányítása őket illeti. Vagy esetleg a kispolgárság is? Ez volt a hiba.”

Balius kijelentette, hogy mindennek dacára a munkásosztálynak meg kellett volna ragadnia a hatalmat ’36 júliusában. És ez lett volna az egyetlen garancia és az egyetlen lehetőség a háború megnyerésére:

„A CNT és a FAI, amelyek Katalóniában a mozgalom lelke voltak, megadhatták volna a júliusi napok valódi színezetét. Ki lett volna képes szembeszállni velük? Ehelyett hagytuk, hogy a kommunista párt (PSUC) újraszervezze az opportunistákat, a burzsoá jobboldalt stb. az ellenforradalom talaján.

Ilyen pillanatokban egy szervezetnek kell kezébe vennie az irányítást. Csak egy volt, amely erre képes volt: a miénk.

[…] Ha a munkások képesek lettek volna az antifasiszta Spanyolország uraivá válni, a háborút megnyertük volna, és a forradalom nem szenvedett volna el annyi félresiklást a kezdetektől fogva. Győzhettünk volna. Azt a győzelmet, amit négy pisztollyal meg tudtunk szerezni, elpazaroltuk akkor, amikor teli fegyverraktáraink voltak. A vereség okozóit a sztálinizmus bérgyilkosain túl, a Prieto-féle tolvajokon túl, a Negrín-féle csőcseléken és a szokásos reformistákon túl máshol kell keresnünk; mi voltunk a vétkesek, mert nem tudtunk leszámolni ezzel a csőcselékkel […] De ha mi mind közösen vétkesek vagyunk is, vannak közöttünk olyanok, akiket különösen nagy felelősség terhel. Ezek a CNT-FAI vezetői, akiknek reformista magatartása júliusban és mindenekelőtt a ’37 májusi ellenforradalmi fellépésük elzárta az utat a munkásosztály elől, és halálos csapást mért a forradalomra.”

Balius ily módon megfelelt arra az ezernyi kételyre és ellenvetésre, amelyet az anarchoszindikalista vezetők ’36 júliusában felvetettek az anarchista szektor kisebbségi voltáról Katalónián kívül, az antifasiszta egység fenntartásának szükségességéről, az állandó lemondásokról, amiket a háború a forradalomra kényszerített. Balius kijelentette, hogy az anarchisták győzelme Katalóniában a fasiszta felkelés gyors leveréséhez vezethetett volna egész Spanyolországban, HA A PROLETARIÁTUS MEGRAGADTA VOLNA A HATALMAT. Balius szerint ez volt a hiba, melyet 1936 júliusában elkövettek: a hatalom meg nem ragadása. És ebből a hibából eredt a forradalom gyors elkorcsosulása és nehézségei. Ez a tévedés adott lehetőséget az ellenforradalom nekilendülésére, amelynek legfőbb életre hívója a sztálinizmus volt. Balius azonban rámutatott arra is, hogy a bűnöket nem a sztálinistákra és a republikánus burzsoáziára kell hárítani, hanem azokra az anarchista vezetőkre, akik letettek a proletárforradalomról az antifasiszta egység kedvéért, azaz a burzsoáziával, az állammal és a kapitalista intézményekkel való kollaboráció kedvéért.

Abban a cikkben, amelyet a barcelonai májusi eseményeknek szentelt és amelynek az „1937 májusa; a proletariátus történelmi dátuma” címet adta, Balius a ’37 májusát követő két évet úgy jellemezte, mint e forradalmi napok puszta következményét. Balius szerint ’37 májusa nem holmi tiltakozás volt, hanem a katalán proletariátus tudatos forradalmi felkelése, azé a katalán proletariátusé, amely fegyveres győzelmet aratott, de politikai kudarcot szenvedett el.

A kudarc az anarchista vezetők árulásának tudható be. Itt ismételten az árulás vádjával találkozunk, amelyet a ’37-es májusi napokban Durruti Barátai dobtak be a köztudatba, majd „A Nép Barátja” c. lapjukban (El Amigo del Pueblo) visszavontak:

„Itt azonban megnyilvánult a CNT-FAI reformista szárnyának árulása. Megismételve az elveknek azt a feladását, amit a júliusi napokban követtek el, újból a burzsoá demokraták mellé állnak. Parancsot adnak a tűzszünetre. A proletariátus nem hajlandó követni ezt a jelszót, és dühös felháborodással – az ijedős vezetők parancsát semmibe véve – kitart hadállásainak védelme mellett.”

Balius a következőképpen mutatta be Durruti Barátainak májusban játszott szerepét:

„Mi, Durruti Barátai, akik az első sorban harcoltunk, meg akartuk akadályozni azt a katasztrófát, amely a népre szakadt volna, ha az leteszi a fegyvert. Meghirdettük a fegyveres harc újrakezdésének jelszavát, valamint azt, hogy többé ne szakítsuk meg a harcot anélkül, hogy feltételeket szabnánk a tűzszünetnek.

Sajnos a támadó szellem már megtört, és a küzdelmet felszámolták anélkül, hogy az elérte volna a maga forradalmi céljait.”

Balius nagy kifejezőerővel nyomatékosította a proletariátus katonai győzelmének és politikai vereségének paradoxonját:

„Az összes társadalmi harc történetében ez volt az első alkalom, hogy a győztesek megadták magukat a legyőzötteknek. És anélkül, hogy megőrizték volna a legkisebb garanciát arra, hogy tiszteletben tartják a proletariátus élcsapatát, nekifogtak a barikádok lebontásához: Barcelona városa visszanyerte szokásos kinézetét, mintha semmi sem történt volna.”

Balius, miután felhagyott az áruló vezetők sértegetésével, ami nem magyarázott meg semmit, úgy elemezte a májusi napokat, mint két út kereszteződését: vagy végérvényesen lemondanak a forradalomról, vagy megragadják a hatalmat. És úgy magyarázta az anarchisták júliustól kezdődő állandó meghátrálásait, mint a republikánus burzsoáziával való szövetség végzetes népfrontpolitikájának gyümölcsét. Továbbá úgy is, mint a CNT-n belül az ellenforradalmi vezetés és a forradalmi bázis között végbement szakadás következményét. ’37 májusa azért vallott kudarcot, MERT A MUNKÁSOK NEM TALÁLTAK FORRADALMI VEZETÉST:

„A proletariátus sorsdöntő útkereszteződéshez ért. Csak két út közül választhatott: vagy aláveti magát az ellenforradalomnak, vagy felkészül arra, hogy bevezesse saját hatalmát, a proletárhatalmat.

A spanyol munkásosztály drámájának jellemző vonása a bázis és a vezetők közötti legteljesebb szakadás. A vezetőség mindig ellenforradalmi volt. Ezzel szemben a spanyol munkások […] mindig jóval a vezetők felett álltak a tekintetben, ahogyan az eseményeket látták és azokat értelmezték. Ha ezek a hősi munkások találtak volna egy forradalmi vezetést, az egész világ szeme láttára írták volna meg a történelem egyik legfontosabb lapját.”

Balius szerint ’37 májusában a katalán proletariátus FELSZÓLÍTOTTA A CNT-T A HATALOM ÁTVÉTELÉRE:

„A májusi események alapvető aspektusát a proletariátusnak abban a szilárd elhatározásában kell keresni, hogy a fegyveres harc, a gazdaság és az ország egész életének élére egy munkásvezetést állít. Ez azt jelenti (minden anarchista számára, aki nem fél a szavaktól), hogy a proletariátus a hatalom megragadásáért harcolt, amit úgy valósított volna meg, hogy elpusztítja a régi burzsoá hatalmi eszközöket, és helyükön egy új struktúrát épít fel, amely a júliusban létrejött, majd a reakció és a reformisták által hamarosan felszámolt bizottságokon alapszik.”

Ebben a két cikkében Balius felvetette a spanyol forradalom és polgárháború alapkérdését, amely nélkül lehetetlen megérteni a történteket: a hatalom kérdését. Emellett rámutatott azokra a szervekre, amelyeknek meg kell testesíteniük ezt a hatalmat, és főképp felismerte a tőkés államapparátus elpusztításának szükségességét, amelynek helyén egy proletár típusút kell felépíteni. Másrészt Balius a spanyol forradalom kudarcának okaként a forradalmi vezetés hiányát nevezte meg.

E két cikk elolvasása után el kell ismernünk, hogy Balius politikai gondolkodásának fejlődése – ami a polgárháború alatt szerzett gazdag tapasztalatok elemzésén alapult – oda vezette őt, hogy az anarchista ideológiában tabunak számító kérdéseket vessen fel:

1. a proletariátus hatalommegragadásának szükségessége;

2. a kapitalista államapparátus elkerülhetetlen megsemmisítése, egy másik, proletár típusú felépítésének érdekében;

3. a forradalmi vezetés nélkülözhetetlen szerepe.

A fenti állítások nem zárják ki, hogy Balius gondolkodásának más, esetleg másodlagos és e cikkekben nem tárgyalt vonásai is legyenek, amelyek hűségesek maradnak a hagyományos anarchoszindikalista ideológiához:

1. a gazdaság szakszervezetek általi irányítása;

2. a bizottságok mint a proletárhatalom szervei;

3. az adminisztráció várostanácsi alapokra helyezése stb.

Kétségtelen, hogy Balius óriási erőfeszítést tett annak érdekében, hogy a spanyol anarchoszindikalizmus ideológiai alapjaiból kiindulva feldolgozza a spanyol polgárháború és forradalom brutális tapasztalatait. A csoport érdeme éppen ebben az erőfeszítésben gyökerezik, amely a valóság megértésére és a spanyol proletariátus által megélt tapasztalatok feldolgozására irányul. Kényelmesebb volt anarchista miniszternek lenni, mint forradalmi anarchistának. Egyszerűbb volt lemondani a saját ideológiáról, azaz „pillanatnyilag” – az igazság pillanatában – lemondani az elvekről, hogy majd akkor térjünk vissza hozzájuk, mikor a vereség és a történelem irrelevánssá teszi az ellentmondásokat. Ilyen volt annyi más személy mellett Federica Montseny vagy Abad de Santillán. Egyszerűbb volt kardoskodni az antifasiszta egység mellett, egy kapitalista állam kormányzati feladataiban való részvétel mellett, a militarizálás mellett, hogy alárendelődjünk a republikánus burzsoázia által irányított háborúnak, semmint szembenézni az ellentmondásokkal és leszögezni, hogy a CNT-nek meg kell ragadnia a hatalmat, hogy a háború csak akkor nyerhető meg, ha azt a proletariátus irányítja, hogy a kapitalista államot el kell pusztítani, és főképp, hogy a proletariátusnak létre kell hoznia saját hatalmi struktúráit, amelyek erővel fojtják el az ellenforradalmat, és hogy mindezt lehetetlen véghezvinni forradalmi vezetés nélkül. HOGY EZEK A KÖVETKEZTETÉSEK ANARCHISTÁK VOLTAK-E VAGY SEM, CSAK AZOK SZÁMÁRA VOLT ÉRDEKES, AKIK NEM TETTÉK FEL MAGUKNAK A KÉRDÉST, HOGY ANARCHISTA DOLOG-E A TŐKÉS ÁLLAM TÁMOGATÁSA.

Az anarchoszindikalista ideológia teherbírása, koherenciája és érvényessége 1936 és 1939 között kőkemény próbatételek sorozatának volt kitéve. Balius és a Durruti Barátai Csoport gondolkodása volt az egyetlen olyan sikeres elméleti próbálkozás¹⁶, amelyet egy spanyol anarchista csoport hajtott végre abból a célból, hogy feloldják a CNT-t és a FAI-t jellemző ellentmondásokat és az elvekről való lemondást. Amennyiben Balius és a csoport teoretikus fáradozása olyan következtetésekhez vezetett, amelyeket az anarchoszindikalizmustól idegennek kell tekinteni, akkor talán szükséges lenne elismerni, hogy az anarchizmus alkalmatlan arra, hogy a proletariátus forradalmi elmélete legyen. Balius és a csoport ezt a lépést soha nem tette meg, és mindig is anarchistának tartották magukat, habár a CNT állami kollaborációjával szemben védelmezték kritikájukat, és mindig szemben álltak a CNT-vezetés kizárási kísérleteivel. Ők bármi áron el akarták kerülni a CNT-ből való kiválást.

Mi nem vállalkozunk arra, hogy koherensnek vagy ellentmondásosnak minősítsük ezt az álláspontot. A sztálinista represszió, amely minden forradalmárra rázúdult a májusi napok után, nem a csoporton mint olyanon tombolta ki magát – bár szociális helységüket a rendőrség bezáratta és sajtójuk illegálisan készült –, hanem kiterjedt minden forradalmi CNT-militánsra¹⁷. Ennek kétségtelenül szerepe volt abban, hogy elmaradt az alaposabb teoretikus tisztázás és a szervezeti szakítás, amelyről mindenesetre nem hisszük, hogy sohasem következett volna be.

Mindazonáltal elismerjük, hogy a mi elemzésünk túlságosan politikus, árnyalt, kényelmetlen és problematikus: sokkal kényelmesebb, önkényesebb, akadémikusabb és jobban megfelel a szokványos sztoriknak és képregényeknek, ha a trockista beszivárgás és befolyásolás „deus ex machináját” fedezzük fel Baliusnál és Durruti Barátainál. Hasonlóképp nagyon egyszerű és kényelmes dolog a vezetőket árulással vádolni, a CNT-s tömegeket pedig ostobasággal és az árulással szembeni ellenállásra való képtelenséggel, „amivel minden meg van magyarázva”. Ridel saját kiábrándulását a „Pour repartir” („Hogy újrakezdjük”) című cikkben fejtette ki, amelyben kitűnően összefoglalja a hivatalos anarchizmussal szembeni kritikáját és saját forradalmi álláspontját, s amelyet a „L’Espagne indompté”-ben, a „L’Espagne nouvelle” tripla számában tett közzé (67-69-es tripla szám, 1939 júliusától szeptemberig).

Ez egy ígéretes reflexió kezdete, és eredményes mérlege azoknak az okoknak, amelyek a forradalmárok vereségét okozták a spanyolországi háborúban, amelyről Ridel már a fentebb idézett cikkében megállapította, hogy nem folytathatják olyan vezetők, akik bebizonyították, hogy nincsenek elveik, hanem csakis a bázist alkotó harcosok. A hadüzenetet követő katonai mozgósítás és néhány héttel később Franciaország náci lerohanása az egész világon szétszórta azt a néhány emigránst, akiknek sem eszközei, sem forrásai nem voltak ahhoz, hogy terjesszék vagy továbbfejlesszék a vereségről készített mérlegüket. És a vereséget előidéző apparátusok ilyen mérleget soha nem is akartak készíteni.

Ezért fontosak ezek a „Revision”-ban, vagy a „L'Espagne indompté”-ben megjelent cikkek, Jaime Baliusé éppúgy, mint Charles Ridelé vagy André Prudhommeaux-é. Ezek adják a vereség mérlegének egyedüli vázlatát, amelyet forradalmi anarchisták kíséreltek meg elkészíteni az alatt a néhány hónap alatt, amely a spanyol polgárháború vége és a második világmészárlás kezdete között eltelt. Ezt követően már senki nem próbált felállítani ilyen mérleget.¹⁸