Megmozdulások Tunéziában

(Nuevo Curso blog, 2018 január 11.)

Noha az angol nyelvű sajtó az ellenkezőjét erősítgeti, Tunézia nem tartozik a Közel-Kelethez. A Murcia városától kevesebb mint 1000 kilométerre elhelyezkedő ország az afrikai Magreb (Nyugat) legvárosiasabb és legvilágibb országa. Itt kezdődött az úgynevezett „arab tavasz”, amely eredetileg a városi szubproletariátus elégedetlenségének kirobbanása volt, amelyhez differenciálatlan „népi” tömegként csatlakoztak a kispolgárok és a munkások. A tunéziai burzsoázia egy „demokratikus átmenet” elindításával reagált, amelyről kezdetben úgy tűnt, hogy Európa és Katar erős támogatását élvezi, de amely két ok miatt végül nem ért célba.

1. Az egyik a Perzsa-öböltől egészen a Magrebig terjeszkedő imperialista konfliktus.  Túl a hagyományos, a helyi burzsoázia szívére nagy hatást gyakorló olasz és a francia téteken, a kormánykoalíciót vezető pártot politikai irányvonalának megőrzése függőségbe hozza az „Ennahdhától”, egy olyan avíttas „kereszténydemokráciától”, egyfajta muzulmán karlizmustól, amelyet gazdaságilag és a diplomácia terén Katar tart fenn. A jemeni háború eszkalálódásával Tunézia sem maradhat ki a Szaúd-Arábia és Irán szövetségesei közötti feszültségből. Az Egyesült Arab Emirátusok konfliktusa és a „Fly Emirates” járatainak leállítása csak anekdotikus példája volt egy felszín alatti háborúnak, amelyben az egyik oldalon Franciaország, a másikon Törökország azonmód színre lépett.

2. De ha az imperialista játszma nem segít, annak az az oka, hogy Tunézia stabilitása – noha a tunéziai államkapitalizmus évtizedeken át jelentős erőfeszítést tett a gazdaság diverzifikálására – továbbra is a kőolaj és az alapvető élelmiszerek  világpiaci áraitól függ. A tunéziai gazdaságnak közös vonásai vannak Venezuela és még számos más perifériaország gazdaságával, amelyek bizonyítják a nemzeti tőke független fejlődésének lehetetlenségét. Tunézia nehezen tud új piacokat nyitni egy mind jobban feldúlt geopolitikai környezetben, és külkereskedelmének immár több mint 80%-át az Európai Unióval bonyolítja. A tunéziai tőke a több mint 15%-os munkanélküliségi rátán, a súlyos alulfoglalkoztatottságon és a növekvő egyenlőtlenségen nyugszik. A munkahelyteremtéshez 6%-os növekedésre lenne szüksége. Ezt a célt Ben Ali, a 2011-ben megbukott diktátor ezerszer deklarálta anélkül, hogy elérte volna. Végül nem tehetett mást, növelte a népi osztályok terheit. A gabonaárakat többszörösükre emelő spekulációs viharok kirobbantották a népi tiltakozásokat – azaz a „népet” alkotó valamennyi osztályét –, amelyek megdöntötték a rezsimet. Ma a GDP 70%-ára rúgó államadóssággal a tunéziai demokrácia hasonló dilemma előtt áll. A tunéziai tőke nem ér el olyan növekedési rátákat, amelyekkel képes lenne csökkenteni a munkanélküliséget és az alulfoglalkoztatottságot, és továbbra is rendkívüli mértékben függ a külföldtől, miközben nap mint nap ellenségesebb imperialista konfliktusok kontextusába van ágyazva.

A megmozdulások

Ha valakinek kétségei lettek volna afelől, hogyan fog reagálni a demokratikus burzsoázia, a január elsején életbe lépett költségvetési terv mindent világossá tett: megszorítások, csökkentett újraelosztás, kevesebb szociális kiadás és új közvetett adók. A fogyasztás fogalmaira lefordítva: brutális áremelkedés. Január harmadikán egy egyetemi diákcsoport elindította a #FechNestanew („Mire várunk?”) kampányt, és gyűlésekre kezdett felhívni középületek előtt. Az eredeti célkitűzés „állampolgári”, osztályközi volt, és a gyűlésekről alkotott hamis elképzeléseken alapult.

A felhívások egyetemi csoportok körében születtek, és osztályközi keretben fogalmazódtak meg, amely illeszkedik a tunéziai burzsoázia új demokratikus diskurzusába.

És a munkások?

A felhívások populista és osztályközi keretei, a fals gyűlések „állampolgári” formái, a „jázminos forradalom” igazolása kevés helyet hagynak a független osztálycélkitűzések számára, és erősítik a tunéziai burzsoázia „demokratikus” diskurzusát, amely annyira tetszik európai szövetségeseinek.

A felhívást közzétevőket ennek ellenére gyorsan meghaladták, és már három napja éjjeli zavargások folynak, amelyeket a „Mire várunk?” igyekszik visszatéríteni „egy nagy tüntetéssel” január 11-én, a 2011-es „jázminos forradalom” évfordulóján, a szakszervezetek pedig a kormánytól a minimálbér illuzórikus emelését kérik.

A munka végeztét követő zavargásoknál, és még az üzletek elleni támadások egy részénél is sokkal többről van szó, mint „a lumpen beszivárgásának” kifejeződéséről, amivel a felhívások egyes szerzői vádaskodnak. Sok bennük a düh és a tehetetlenség azon munkások részéről, akik szembenéztek azzal, hogy a „jázminos forradalom” és az „arab tavasz” demokratikus diskurzusa színtiszta méreg az ő érdekeik szempontjából… de nem találják a formát és az erőket saját alternatívájuk felállításához. A mélyebb okok ugyanazok, mint amelyek az iráni mozgalom hanyatlását okozták: az osztálymozgalom nem juthat független formában kifejeződésre egy gyűlésekre és visszahívható képviselőkből álló bizottságokra alapozott osztályszerveződés nélkül.

De van még egy fontos fordulat. Míg Iránban tömeges munkásgyűlések vannnak – szinte mind az olajiparban – amelyek lehetővé tesznek egy valódi gyűléseken alapuló szerveződést a munkahelyen és egy bizottságok révén folyó koordinációt, Tunéziában az ipari termelés nagyobb része (a GDP kb. 30%-a) 500 munkásnál kevesebbet foglalkoztató gyárakban történik, a munkások nagyobb része pedig a szolgáltatóiparban és az építőiparban dolgozik (a GDP közel 50%-át megtermelve). Ezenkívül a munka prekarizálódását és rotációját tekintve Tunézia messze Spanyolország előtt jár.

Amit Kurdisztánban, Iránban és Tunéziában látunk, az az, ahogyan az osztály szembekerül a szerveződés szükségességével, és újrafelfedezi azt. „A város” terepe és a résztvevők által összehívott tüntetés, amelyet könnyűszerrel saját kereteibe zár a demokratikus és populista osztályköziség, egy olyan béklyó, amely az osztályt csak frusztrációba és a rohamrendőrség gumibotjai alá vezeti. Még ha sztrájkba lépnek is, mint Iránban, az utca – ha nincs gyári vagy vállalati gyűlés a háta mögött – az osztálymozgalom ereje helyett annak feloldójává válik.

Az osztály életének egy rendkívül fontos pillanatát éljük meg, amelyben a központi kérdés az, hogy visszaszerezzük a harc eszköztárának legalapvetőbb elemeit: a sztrájkot és a gyűlésekbe valamint választott és visszahívható bizottságokba való szerveződést. A formák immár nem pusztán azok lesznek, amelyek a gyárakba hiperkoncentrált proletariátusra jellemzők. Legfőbb feladataik egyike az lesz, hogy megtalálják annak a módját, hogy a prekarizálódás által atomizált tömegeket megszervezzék. Ennek eredménye lesz a kulcs ahhoz, hogy megszilárdulhasson a harcok új menete az egész világon.