A Szovjetunió társadalmi-gazdasági természetéről

I. rész. A tanácskommunisták Szovjetunió-képe

1. Száz éve tört ki a két oroszországi forradalom, amelyről kiderült, hogy egy több évig tartó nemzetközi forradalmi hullám nyitánya volt. Az oroszországi forradalmak nyomán eltűnt a világból a félfeudális cári birodalom, de a helyét nem a kommunista társadalomnak, hanem egy olyan formációnak adta át, amely érvényben tartotta a kapitalizmus alapvető gazdasági kategóriáit – árutermelés, pénz, bérmunka, tőke stb. –, de amelyben nyíltan soha nem jelent meg egy magántulajdonosi osztály, és amely saját magát „szocializmusként” definiálta, szemben a nyugati kapitalizmussal. Ebből ered, hogy a Szovjetunió gazdasági-társadalmi természete állandó viták tárgyát képezte a radikális munkásmozgalmon belül is. A Szovjetunió 25 évvel ezelőtt felbomlott, de a viták mindmáig nem zárultak le. Ez nem véletlen: a társadalmi forradalomról, a kapitalizmusból a kommunizmusba való forradalmi ugrásról alkotott elképzelések számára ugyanis mindmáig az oroszországi forradalom és annak következményei jelentik az egyik fő „empirikus anyagot”, azt a tapasztalati bázist, amelynek alapján egy proletárforradalom alapvető tartalmi kérdései felismerhetők és elemezhetők, és megvilágítható az alapvető különbség a termelőerők társadalmasítása és az államosítás, az árutermelés megszüntetése és a parancsuralmi tervgazdaság stb. között.

2. Nem aspirálunk arra, hogy akár a mai vitával, akár a témának szentelt alkalmak együttesével véglegesen megválaszoljuk a Szovjetunió társadalmi berendezkedésével kapcsolatos kérdéseket. Arra törekszünk, hogy bemutassuk a különböző radikális munkásmozgalmi áramlatok álláspontját, abban a reményben, hogy segítenek bennünket a tisztánlátásban, amelyre egy elkövetkező forradalom sikeréhez igencsak szükség lenne. A mai alkalmat a tanácskommunista teoretikusok álláspontja ismertetésének szenteljük.

3. A tanácskommunista álláspont szerint a Szovjetunióban uralkodó termelési mód az államkapitalizmus. A 30-as évek derekán Pannekoek a szó akkoriban közkeletű és több értelemben használt kifejezés jelentését a Szovjetunió esetére alkalmazva így írja körül: az államkapitalizmus „az a gazdasági forma, amelyben az állam játssza a tőkés munkaadó szerepét, a munkásokat az állam érdekében kizsákmányolva (…) Oroszországban az államkapitalizmus e formája az uralkodó az iparban: a munkát az állam tervezi, finanszírozza és igazgatja. Az ipar irányítóit az állam nevezi ki, és a profitot állami bevételként kezelik.” (Pannekoek, 1936)

4. A tanácskommunizmus számára két döntő mozzanat volt, melyek egyértelműen meghatározták a szovjet rendszer természetét: az egyik, hogy a munkásosztály munkabérért dolgozik, és ki van zsákmányolva az állam által; a másik, hogy nincs hatalma a termelési folyamat felett. A kettő persze szorosan összefügg egymással, és az uralkodó osztály kérdésével „Állami tulajdon mellett a munkások nem urai munkájuknak. (…) A kizsákmányolás nem csak annyit jelent, hogy a munkások nem kapják meg munkájuk egész termékét (…) A kizsákmányolás abban áll, hogy mások, akik egy másik osztályt alkotnak, rendelkeznek a termék és annak elosztása felett (…) Oroszországban a bürokrácia mint uralkodó osztály a termelés és a termék ura, az oroszországi munkások pedig a kizsákmányolt osztály.” (Pannekoek, 1947)

5. Az eddig leírtak a tanácskommunista mozgalmon belül lényegében általánosan elfogadott állásfoglalások voltak. A legkényesebb kérdést – hogy a bürokrácia meghatározható-e társadalmi osztályként, ráadásul uralkodó osztályként – a tanácskommunista mozgalmon belül nem vitatták. Az viszont heves viták tárgya volt, hogy az államkapitalizmus Oroszországban progresszív vagy reakciós fejlemény, és hogy az államkapitalizmus a helyi viszonyok sajátságos terméke vagy univerzális tendencia-e.

6. A marxista elemzők a maguk számára alapkövetelménynek tekintik, hogy a partikulárisat ne elszigeteltségében tekintsék, hanem összefüggésében az univerzálissal, hogy a látszólag esetleges és egyedi jelenségek mögött kimutassák az általános tendenciát. Ez a mély felismerések mellett gyakorta szült doktriner általánosításokat és olyan történelmi jóslatokat, amelyek egyáltalán nem vagy nem úgy teljesedtek be, ahogyan azt kimondóik feltételezték. A tanácskommunista teoretikusok egy része – pl. Otto Rühle vagy Paul Mattick – a 30-as évektől kezdve a Szovjetuniót elkezdték úgy szemlélni, mint a zsákutcába futó kapitalizmus tipikus termékét. Számukra – és ebben az ICC csoport ma is követi őket – az államkapitalizmus a tőke végső tendenciája a kapitalista társadalom egybentartására. Náluk ezért a fasizmus és a bolsevizmus már ugyanazon folyamat ágensei, amelyek között lényeges különbség nincsen. „A bolsevikok persze meg voltak róla győződve, hogy amit ők Oroszországban építenek, az ha nem is szocializmus, akkor is a második legjobb dolog a szocializmus után, mivel bevégeztek egy olyan folyamatot, amely a nyugati országokban még csupán a fejlődés fő trendje volt. Felszámolták a piacgazdaságot és kisajátították a burzsoáziát. Teljes ellenőrzésük alá vonták a kormányt is. De az orosz munkások számára semmi sem változott. Csupán főnökök, politikusok és indoktrinátorok úgy csoportjával kerültek szembe. Helyzetük ugyanolyan volt, mint a munkások helyzete minden kapitalista országban háború idején. Az államkapitalizmus hadigazdaság, és minden Oroszországon kívüli gazdasági rendszer hadigazdasággá vált, a modern kapitalizmus imperialista igényeihez igazított államkapitalista rendszerré. Más országok nem másolták le az orosz államkapitalizmus minden újítását, csak azokat, amelyek leginkább passzoltak különös szükségleteikhez. A második világháború az államkapitalizmus újabb kiépüléséhez vezetett világszerte. Az egyes országok sajátosságai és ezek különös helyzete a világhatalmi rendszerben nagy változatosságot produkáltak az államkapitalizmus felé irányuló fejlődési folyamatokban.” (Paul Mattick, 1947)

7. Pannekoek szembenállt ezzel a felfogással. Egyrészt világosan elkülönítette az „államkapitalizmus” kifejezés két eltérő jelentését: az egyiknél az állam válik a termelőeszközök tulajdonosává és a profit elsajátítójává, a másiknál pusztán szigorú vagy kevésbé szigorú ellenőrzés alá vonja a különböző magántőkéseket. Pannekoek számára a kétféle „államkapitalizmus” egyáltalán nem egyazon formáció két helyi variánsa, hanem különböző struktúrák – persze a munkásosztály kapitalista kizsákmányolása közös mindkettőben, de ez közös bennük és a liberális szabadpiaci demokráciában is. Sztálinizmus és fasizmus számára távolról sem azonos. „A németországi nagyipar urai nem az állam alárendelt szubjektumai, hanem Németország uralkodó hatalma a kormányhivatalokban ülő fasiszta tisztviselők révén. A Nemzetiszocialista Párt ezen urak eszközeként jött létre. Oroszországban viszont a burzsoáziát szétzúzta az Októberi Forradalom, és uralkodó hatalomként teljesen eltűnt. A növekvő ipar feletti ellenőrzést az orosz kormány bürokráciája szerezte meg. Az orosz államkapitalizmus azáltal fejlődhetett ki, hogy nem létezett erős burzsoázia. Németországban – ahogyan Nyugat-Európában és Amerikában is, a burzsoázia hatalma teljében van, ő a tőke és a termelőeszközök tulajdonosa.” (Pannekoek, 1936)

8. Pannekoek éppígy elveti azt is, hogy az államkapitalizmus a tőke végső fejlődési fázisa, és így egy általános világtendencia lenne. „Ha felmerül a kérdés, hogy az államkapitalizmus – a fent használt értelemben – szükséges közbenső szakasz lenne azelőtt, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, hogy ez lesz-e a burzsoázia által megteremtett kapitalizmus legmagasabb és legvégső formája-e, a válasz nem. De ha államkapitalizmuson a magántőke szigorú állami ellenőrzését és szabályozását értjük, akkor a válasz igen, ahol is az állami ellenőrzés mértéke egy országon belül is időben változik a körülményekkel, a profitok megőrzése és növelése különböző módokon zajlik, a történelmi és politikai feltételek és az osztályviszonyok függvényében.” (Pannekoek, 1936)

9. Mindazonáltal Pannekoek nem zárta ki az államkapitalista szakaszt, mielőtt a proletariátus létrehozná a kommunizmust. „Ez azonban nem gazdasági, hanem politikai okok miatt fog bekövetkezni. Az államkapitalizmus nem gazdasági válságok, hanem az osztályharc eredménye lesz. A kapitalizmus utolsó szakaszában az osztályharc a legfőbb erő, amely meghatározza a burzsoázia akcióit, és kialakítja az állami gazdaságot. (…) Képzeljük el, (…) hogy a proletár akció olyan erős, hogy megbénítja és megdönti a burzsoá államot. Az e tekintetben egységes akció ellenére a tömegek érettsége eltérő lehet. A célok, módszerek és eszközök világos elképzelése csak a forradalmi folyamatban alakul ki, és az első győzelem után nézetkülönbségek alakulnak ki a további taktikával kapcsolatban. Megjelennek a szocialista és kommunista pártok szószólói. Nem haltak meg, eszméik legalábbis elevenek a munkások „mérsékelt” szekciói körében. Számukra eljött az idő, hogy átültessék a gyakorlatba „államszocialista” programjukat. (…) Az efféle propaganda körül gyülekeznek majd azok, akik úgy érzik, hogy a párt vagy a munkások vezetésére hivatottak. E vezérek között ott lesz az értelmiség jelentős része, akik könnyűszerrel alkalmazkodnak az „államszocializmushoz”, de nem a tanácskommunizmushoz, valamint a burzsoázia egyéb szekciói, akik a munkásharcokban olyan osztálypozíciót fedeznek fel, ahonnan sikerrel harcolhatnak a kommunizmus ellen.” (Pannekoek, 1936)

10. És voltaképpen ez az, ami Pannekoek szerint Oroszországban megvalósult. „Oroszország e szerveződési forma révén képes volt fél-barbárságból fejlett kapitalizmussá válni, és még felül is múlni a nyugati országok magánkapitalizmusának eredményeit.” (Pannekoek, 1936) De ez egy egyedi eset, amely Oroszország történelmi körülményeivel függ össze, és nem terjeszthető ki a korábban kifejlődött tőkés államokra.