Térfoglalások és osztályharc Franciaországban

1. Az elhúzódó gazdasági válság állami „kezelése” mindenütt a bérmunkásosztály rovására történik. Ez persze tautológia: a válság azt jelenti, hogy a kevés a tőkeprofit, azaz hogy nem működik hatékonyan a kizsákmányolás rendszere. Ezért a válságkezelés sem jelenthet mást, mint a tőke értékesülési feltételeinek javítását, ami a profitok növelését, ezáltal a nagyobb fokú kizsákmányolást célozza. Franciaországban a magas (10% feletti) munkanélküliségi ráta leszorításának szándékára hivatkozva a szocdem köztársasági elnök és a szocdem kormányzat előkészítette a munkaerőpiac liberalizációját végrehajtó törvénycsomagját.

2. A miniszterelnök február 19-én jelentette be, hogy előterjeszti a Munka Törvénykönyvének reformtervezetét. A tervezet lehetővé tenné a munkaidő megnövelését csökkentett túlórapénz mellett, megkönnyítené a kirúgásokat és a munkások kiszorítását az alkalmazotti státuszból, magánvállalkozásra kényszerítve őket. Válaszként a közép- és felsőoktatásban tanuló diákok tüntetésre szólítanak fel, és elindítanak egy internetes petíciót, amit tíz nap alatt 1.200.000-en írnak alá. „A miniszterelnök tárgyalásba kezd a szakszervezetekkel, elhalasztja a törvényjavaslat minisztertanács elé bocsátását, és visszavon néhány elhanyagolható pontot. A munkáltatókkal mindig és közismerten kiegyezésre hajlamos szakszervezetek elégedettek, kiszállnak a tiltakozók táborából, de a fiatalok és a többi szakszervezet folytatja a harcot. A cél a törvényjavaslat teljes visszavonása. A miniszterelnök és a munkaügyi miniszter asszony a múlt héten végül fogadja a gimnazisták és egyetemisták szakszervezeteit, de megegyezésre, úgy tűnik, nincs esély” - írja egy beszámoló. Nincs új a Nap alatt...

3. Március 9-én országszerte tömegtüntetések összesen több mint félmillió résztvevővel. A vasúti dolgozók tömegesen sztrájkba lépnek, Párizsban és környékén a forgalom lebénul. Március 31-én már 1.2 millió ember vonul az utcákra. A vonatok ismét leállnak, a diákok több mint 200 oktatási intézményt vesznek blokád alá. Repülő utcakövek, Molotov-koktélok és könnygáz Nantes-ban, Rennes-ben, Párizsban, Toulouse-ban.... A falakon, plakátokon '68 jelszavai tűnnek elő: „A munka öl”, „Légy realista: követeld a lehetetlent!” Friss radikális követelések és perspektíva nélkül azonban ez inkább tűnik a fantáziátlan nosztalgia jelének, mint egy új forradalmi fellendülés hírnökének. Azért vannak persze új szlogenek, bár ezek inkább ironikus-provokatívak, semmint közvetlenül forradalmiak: „A könnygáz már nem hat rám, következhet a napalm”.

4. A március 31-i tüntetést követően számos résztvevő vonult a Köztársaság térre folytatni a tiltakozást, vitatkozni és szervezkedni. Ők viselik az „éjszaka talpon állók” (Nuit Debout) nevet. Azóta a teret minden este birtokba veszi egy több ezres tömeg. A térfoglalás hamar átterjedt más városokra (Lyon, Toulouse, Lille, Rennes stb.), sőt, más országokra is. A párizsi éjszakai talpon állók a következő nemzetközi nyilatkozatot adták ki:

„Március 31-től kezdve tartózkodunk a Köztársaság téren és más tereken Franciaország számos városában. A mozgalom célja az, hogy kifejezze tiltakozásunkat az új munkajogi törvényjavaslatról. Ez a reform nem az egyedüli eset: hasonló durva eszközöket vetettek be a szomszédos országokban is, és ugyanolyan következményekhez vezet, mint a „Jobs act” Olaszországban vagy a „Reforma laboral” Spanyolországban: több elbocsátás, elfogadhatatlan munkafeltételek, nagyobb egyenlőtlenség és a magánérdekek felerősödése. Nem vagyunk hajlandók alávetni magunkat e sokkterápiának, amelyet ráadásul a különleges állapot közepette kényszerítenek ránk.

Azok a viták, amelyek elevenné teszik a Köztársaság téri gyűléseket, megmutatják, hogy elégedetlenségünk nem pusztán a munkajogi reformot érinti, hanem globális szintű: kételkedünk abban a társadalmi és politikai rendszerben, amely mély válságban van. És végül nem fogjuk ezt megbánni.

Ez a mozgalom nem Párizsban fogant, és nem is Párizsban fog kimúlni. Az arab tavasztól a Május 15. Mozgalomig, a Tahrir tértől a Gezi parkig – a Köztársaság tér és más franciaországi helyszínek, amelyeken ma este nagy létszámú gyűlések zajlanak, ugyanazt a haragot jelképezik, ugyanazokat a reményeket és ugyanazt a meggyőződést: egy új társadalom létrehozásának szükségességét, ahol a demokrácia, a méltóság és a szabadság immár nem üres szavak.

A külföldről kapott támogatás bizonyítékai növelik határozottságunkat. Ez a mozgalom a tiétek. Nincsenek se korlátai, se határai. Mindenkié, aki csatlakozni akar hozzá. Több ezren vagyunk, és több milliónyian lehetünk. Együtt és mindenkiért. Együttes erővel.”

5. Nyilvánvaló internacionalizmus, és éppilyen nyilvánvaló demokratizmus. Hiába a gazdasági kizsákmányolás okozta felháborodás, a tiltakozás fősodra egyelőre a demokratikus állam puszta reformjában látja a megoldást. „Az Embernek kellene vezetőink szívében élnie. (…) Minden nap több ezren vagyunk, akik elfoglaljuk a közteret, hogy visszanyerjük helyünket a Köztársaságban” - írja a Nuit Debout napilapja április 22-én. Ez a kettősség minden bizonnyal a térfoglaló mozgalmak belső sajátosságainak eredménye. Ez a harci forma áttöri a szektoriális korlátokat, kilép az üzem, gyár, iroda, általában a munkahely falai közül, és összehozza az elnyomottak és kizsákmányoltak különböző rétegeit. A korábban már idézett forrás leír egy típusplakátot a Köztársaság térről: „a világszerte ismertté vált „Je suis”-vel kezdődik, de utána nem a várt „Charlie” jön, hanem: „illegális bevándorló”, „bizonytalan állású”, „a Goodyear és az Air France alkalmazottja”, „aktivista”, „veszélyeztetett területek elfoglaló-óvója”, „földműves”, „tanár”, „menekült”, „migráns”, „ápolónő”, „hajléktalan”, „feminista”, „diák”, „dolgozó”, „nyugdíjas”, „ellenálló”. Egy mederbe torkoll a sok-sok helyi és ágazati patak…” Ugyanakkor a sokféle élethelyzet, sajátos probléma és sajátos elégedetlenség a bázisdemokratikus elven működő gyűlések vitáiban inkább hajlamos egymást kiátlagolni, semmint összeadódni és radikalizálódni. A mozgalom egy másik kiáltványa ugyanezeket a jellegzetességeket hordozza: tudatos, vállalt nemzetközi jelleg és ugyanakkor demokratikus reformizmus, tiltakozás a tünetek és következmények ellen az okok mélyreható kritikája nélkül.

„A Nuit Debout felhívása valamennyi ország lakóihoz

Az éjszaka talpon lévők felhívják valamennyi ország lakóit, hogy 2016 május 7-én és 8-án egyesüljenek Párizsban a 2016. május 15-i általános éjszakai talponállásra

Március 46-án (április 15-én), két héttel a március 31-i nagy párizsi mozgósítást követően az Éjszaka Talpon Lévők (Nuit Debout) mozgalma tovább növekszik. Éjszakai talponállás szerveződik Franciaország sok városában és külföldön is, ami tanúsítja a közös vágyakat és tiltakozást. Mindenki, aki eljött a térfoglalásokra és részt vett azokban, teljes mértékben tisztában vannak vele, miről is van szó: fújni kezdett a változások szele.

Egész világ lakói: romboljuk le együtt a határokat, és rakjuk le közösen egy új globális tavasz alapjait! Várunk titeket május 7-én és 8-án a párizsi Köztársaság téren, ami a találkozás és a viták helye, ahol mindenki megoszthatja tapasztalatait és tudását, és másokkal együtt részt vehet a közös perspektívák és döntések kialakításában. És mindenekelőtt készítsük elő és szervezzük meg együtt a május 15-i (március 76-i) nagy nemzetközi akciót, tömegesen foglalva el a közterületeket szerte a világon ezen a napon.

A legfőbb feladat, amit az Éjszaka Talpon Lévők állítottak maguk elé, egy olyan tér létrehozása, amelyen összefonódhatnak a különböző harci formák. Ez az összefonódás tovább folytatódhat, kiterjedve az egész világra. Már számtalan mozgalom felvette egymással a kapcsolatot, amelyek a világ különböző részein harcolnak a létbizonytalanság, a pénzpiacok diktátumai, a környezetpusztítás, a háború és a militarizmus valamint a létfeltételek romlása ellen. A versenyre és az önzésre szolidaritással, gondolkodással és kollektív akcióval válaszolunk. Sokféleségünk már nem egymástól való elválasztottságunk forrása, hanem ellenkezőleg, ezen alapszik az, hogy egymást kiegészítjük és közösen hatalmas erőt képviselünk.

Minket nem hallgatnak meg és nem képviselnek, mi, a legkülönbözőbb nézeteket képviselő emberek közösen újból magunkhoz ragadjuk a szót és a közterületet. Politizálunk, mert a politika – közös ügy. Mi – a 99% - képesek vagyunk cselekedni, és végleg kiszorítani ezt az 1%-ot annak egész világával együtt a városainkból, a munkahelyeinkről és az életünkből. Május 7-én és 8-án egyesüljünk Párizsban a Köztársaság téren! Álljunk fel együtt május 15-én: Éjszakai Talpon Állás mindenütt, Világméretű Talpon Állás!”

6. A Nuit Debout térfoglaló mozgalma ugyanakkor nem jelenti a franciaországi harcok egyedüli vagy akár elsődlegesen meghatározó mozzanatát. A sztrájkmozgalom egyre inkább kiterjed, és a közlekedés mellett hatalmába keríti az energiaszektor nagy részét is. Sztrájkolnak az olajfinomítók munkásai, úgyhogy a kormány – hogy a leállt benzinkutakat újranyithassák – kénytelen a rendőrség segítségével biztosítani a stratégiai olajtartalékokhoz való hozzáférést. Sztrájkba léptek valamennyi atomerőmű alkalmazottai. Rendszeresen a tüntetések és az erőszakos utcai összecsapások. A harc azonban továbbra is alapvetően defenzív jellegű, célja – miként a tíz évvel ezelőtti anti-CPE mozgalomé is – egy aktuális munkaügyi reformtervezet megbuktatása. Ebben a harcban nyomást gyakorolnak az államra, de nem próbálják megdönteni azt. Nyomást gyakorolnak a szakszervezetre is, de nem szakítanak vele, nem lépnek ki belőle. Azért harcolnak, hogy a viszonyokat megjavítsák, nem azért, hogy fenekestül felforgassák.

7. Ez a perspektívátlanság tükröződik a mozgalom szervezett, radikális kisebbségeinek proklamációiból is. Bemutatunk egyet ezek közül. A poszt-szituacionizmus ill. poszt-operaizmus szélsőségesen szubjektivista, elkeseredett hangja csendül ki belőle. Nem látva egy új, forradalmi tömegmozgalom lehetőségét, az egyéni dühöt és az ebből születő akciót emeli piedesztálra. Nem akar a demokratikus játékszabályok szerint játszani vagy megelégedni a defenzív illetve reformista részkövetelésekkel, de csak kis csoportokban látja az esélyt az ezekkel való szakításra. Indignados 2.0 helyett Bonnot bandája 2.0.

„Április 26-án kedden éjjel Molotov-koktélokkal megtámadtunk egy rendőrőrsöt.

Nem fogunk tovább hazudni nektek.

Elegünk van.

Elegünk van abból, hogy eladják nekünk, hogy „holnap jobb lesz”.

Elegünk van abból, hogy a társadalmi mozgalomra várjunk.

Elegünk van a búslakodásból és a szomorú „jövő héten találkozunk”-ból.

Elegünk van a látszólag eltérő véleményekből, miközben a félelem a gyomrunkba kúszik és beletörődés tölti el az agyunkat.

Elegünk van abból, hogy az interneten nézzük, hogy „ott megkezdődött” vagy hogy a lefilmezett és a youtube-ra feltöltött összecsapásokra maszturbáljunk.

Elegünk van abból, hogy 600 kilométert kell utazni egy felkelésért.

Ezt egy új sportnak is nevezhetjük. Vagy még annál is rosszabb. Egy új szakma.

A társadalmi mozgalmak profi felkelői.

Jól mutat egy aktivista önéletrajzon.

Elegünk van abból, hogy csak odadobunk két kannát vagy egy kukát teszünk az út közepére, lefújnak minket könnygázzal, és úgy vesszük, mintha győztünk volna.

Elegünk van abból, hogy örömöt tettessünk, miközben nem történik semmi.

Elegünk van abból, hogy úgy tegyünk, mintha egyetértenénk.

Elegünk van abból, hogy úgy tegyünk, mintha nem szarnánk az El-Khomri jogszabályra.

Nem vártunk az Indignados 2.0-ra, azért, hogy néhány éjszakát ébren töltsünk.

Ki kell mondani, hogy van ez.

Türelmetlenek vagyunk.

Nem értjük, hogy miért kellene találkozót egyeztetnünk a hatalommal ahhoz, hogy ellenszegüljünk neki, miközben egyre több egyenruhás és rendőr-pacifista vesz körül minket.

Ezt élvezetből tettük.

Azért tettük, hogy kifejezést adjunk a szakításnak.

Mivel egyszerre boldogok és dühösek is vagyunk.

Nem akarunk többé ott lenni, ahol azt elvárják tőlünk.

Kettős harcos ölelést küldünk.

Az elsőt Mónicának és Franciscónak Spanyolországba.

A másikat brüsszeli elvtársainknak, akik szintén elnyomásnak vannak kitéve terrorizmus vádja miatt.

Szolidaritásunk a támadás, bűnünk a szabadság.”