Osztályharcok a mai Mexikóban

Háttér röviden

Mexikó ma a világ 11. legnépesebb országa a maga 120 millió lakosával, ebből hivatalosan 52 millió szegénységben él. Mexikó az OECD-tagállamok között a második a vagyoni egyenlőtlenségek nagyságának tekintetében. Az ország szövetségi állam, amely 31 tagállamból plusz a szövetségi területből (Mexikóváros) áll, az egyes régiók között óriási gazdasági és kulturális eltérések vannak, emellett az etnikai összetételük is eltér (a lakosság többsége mesztic, de a déli államokban sok indián őslakos él). A hivatalos statisztikák szerint az északi tagállamokban és Mexikóvárosban a legmagasabb az életszínvonal, a déli Guerrero, Oaxaca és Chiapas államokban pedig a legalacsonyabb.

Enrique Peña Nieto elnök 2012 óta van hatalmon. Peña Nieto a nemzeti populista Intézményes Forradalmi Párt (PRI) jelöltje volt, amely jogelődjeivel együtt sok évtizeden át kontrollálta a teljes mexikói államapparátust egészen a 1990-es évek végéig. Innentől kezdve politikai riválisaival, a jobboldali Nemzeti Akció Párttal (PAN) és a szociáldemokrata Demokratikus Forradalom Pártjával (PRD) vetélkedve osztozik a hatalmon. Sokan remélték, hogy Peña Nieto elnökké választása után Mexikóban nyugodtabbá válik a helyzet, csökken az erőszakos cselekmények, a drogbárók és a rendőrség közötti összecsapások száma, és visszaszorul a korrupció. Mindebből semmi sem valósult meg.

Az oktatási reform: a jelenlegi harcok egyik fókuszpontja

2013-ban fogadta el a mexikói törvényhozás az OECD által kidolgozott ún. oktatási reformot. A reform elfogadását az „Elsők a mexikóiak” nevű, tőkés vállalkozókat tömörítő szervezet szorgalmazta, és az „Egyezség Mexikóért” blokkba tömörülve támogatta mind a PRI, mind a PAN, mind a PRD. Nem kérték ki az 1.3 milliós taglétszámú Oktatási Dolgozók Országos Szakszervezetének (SNTE) véleményét, de ez a szervezet a kormányzattal szembeni lojalitása és korrupt jellege miatt nem is tanúsított ellenállást.

A reform lényege valójában nem oktatási, hanem munkajogi jellegű, és célja a tanárok jogainak megnyirbálása, illetve a baloldali szerveződések meggyengítése, felőrlése. Standardizált tesztek rendszeres elvégzését írja elő, amelyek alapján értékelik a tanár munkáját. Az előírt pontszám felett teljesítő tanulók tanárait jutalmazzák, az alulmaradókat pedig kirúgással büntetik, ahogyan ez 3000 fővárosi tanárral már meg is történt. A tesztek egységesek, és teljesen figyelmen kívül hagyják azokat a kulturális és szociális körülményeket, amelyek között a tanítás zajlik. A reform korlátozza a szakszervezeteknek a tanári állások elosztásába való beleszólását, és az angolt tenné második nyelvvé, míg a mexikói nyelveket/nyelvjárásokat nem ismeri el oktatási szempontból. A reform ki akarja terjeszteni az ún. „autonóm igazgatást”, amellyel lehetővé válik magáncégek belépése az iskolákba, utat nyitva ezek privatizációja felé. Célja továbbá a tanárképző iskolák felszámolása, amellyel megszűnik a tanárrá válás lehetősége a kizsákmányolt osztályok (munkásság, parasztság, őslakos közösségek) tagjai számára, a tanítás pedig olyan szakemberek kezébe kerül, akiknek semmilyen pedagógiai/didaktikai képesítésük sincs.

A tanárképzők megszüntetése a Wildcat beszámolója szerint azért fontos a tőkésosztálynak, mert ezekből az iskolákból – elsősorban a déli tagállamokban – nem engedelmes munkaerő, hanem rendszerkritikusok vagy akár forradalmárok kerülnek ki. A déli államok munkásai egyébként is híresek a harciasságukról, a 2015. májusi aratósztrájk illetve az USA 15 dolláros mozgalmának sok résztvevője jött Dél-Mexikóból, főleg Oaxacából. A hivatalos álláspont szerint a reform az alacsony oktatási színvonal emeléséről szól. A 2012-es PISA-teszt szerint a mexikói gyerekek 55%-a nem üti meg az elégséges tudásszintet matematikából, 41%-uk bukott meg olvasás és szövegértés, 47%-uk a természettudományok terén. Mindennek hátterében azonban a szegénység és hiányos infrastruktúra áll, amely annyira jellemző a déli tagállamokra (de nem csak rájuk): alacsony színvonalú vagy nem létező egészségügyi ellátás, alultápláltság, rossz közlekedési lehetőségek (a tanár sokszor heti 2 napot utazással tölt, hogy a maradék 3 napban egy különböző életkorú és különböző nyelvjárásokat beszélő gyerekekből álló csoportot tanítson). Mindezzel azonban az állam nem törődik, itt még egy iskolaépület felállítása is csak a drogmaffia vagy balos csoportok révén történhet meg. Világos tehát, hogy nincs szó az oktatás eredményességének javításáról. A lényeg a tanárképzősök harci közösségének szétzúzása, amely a Wildcat szerint csupán utolsó eleme egy régóta zajló folyamatnak. Miután szétzúzták a vasutasokat, a telekommunikációs szakszervezetet, a villamos művek munkásait és a PEMEX állami olajipari cég dolgozóit, a tanárképzősök maradtak szinte az utolsó ütőképes harci munkásközösség a régióban.

Harcok

A reformtörvényre válaszul 2013-ban tanári tiltakozások kezdődtek. A harcolók nagy része az Oktatási Dolgozók Országos Koordinációja (CNTE) szakszervezethez tartozik, amely 1979-ben jött létre, és egyfajta külső-belső ellenzéke az SNTE-nek. A CNTE taglétszáma egyesek szerint 250.000, mások szerint 500.000 fő körüli. A CNTE maga sem egységes sem politikailag (különböző szocialista áramlatok követői mellett PRD-tagok is vannak köztük), sem a pedagógiáról vallott elképzeléseik tekintetében (egyesek teljesen elvetik az oktatási reformot, mások a kritikai pedagógia alapján követelnek változtatásokat).

2013-ban a tanármozgalom kiindulópontjai elsősorban a déli tagállamok voltak, ahol erős a CNTE bázisa. Márciusban már 73.000-en tüntettek. A Mexikóvárost Acapulcóval összekötő út blokádját áprilisban a rendőrség verte szét. Tanársztrájkok voltak Oaxaca, Chiapas, Guerrero, Michoacán, Veracruz, Tamaulipas, Déli Alsó-Kalifornia és Durango tagállamokban. Április végére Guerrero államban már százezres tüntetés volt, az iskolákat hetekre be kellett zárni, a tüntetők kormányépületeket és rádióállomásokat foglaltak el, hogy követeléseiknek hangot adjanak. A tüntetéseken a tanárok mellett diákok, parasztok, munkások, háziasszonyok is részt vettek, akik új bányák megnyitása és az állami olajkitermelő vállalat privatizációja ellen is tiltakoztak. Augusztusban Mexikó több államában a tanárok határozatlan idejű sztrájkot hirdettek. Mexikóvárosban köztéri tábort állítottak fel, amelyet szeptember 13-án a rendőrség erőszakkal számolt fel. Szeptember 15-én a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem (UNAM) és más egyetemek több ezer hallgatója, valamint több szakszervezet tartott a tanárokkal közös tüntetést a reform és a repressziók ellen. Chiapasban szolidaritási tüntetést tartottak, máshol utakat zártak le, gyárakat foglaltak el. Veracruzban az erőszakkal feloszlatott tüntetés résztvevői azt kiabálták: „Ha elnyomás van, forradalom lesz!” Egyik kisfilmjük tanúsága szerint ezen tiltakozások résztvevői globális méretekben gondolkoznak, szolidaritásra hívnak fel, de mindezt elsődlegesen a globalizáció és a neoliberális reformok elleni harc jegyében teszik.

A tiltakozások ellenére októberben a reform életbe lépett, a tanárok többsége pedig visszatért Oaxacába. A déli államokban a tüntetések, sztrájkok, iskolafoglalások ezt követően is folytatódtak, és a CNTE is folytatta a tiltakozást Mexikóvárosban a Forradalom emlékművénél. A rendőrség a fővárosban ismét erőszakkal szorította ki a tüntetőket, melyre válaszul 2014. január 17-én több ezres tüntetésre került sor ugyanott. A rá következő hónapokban is volt számos útblokád, több helyen turisztikai szempontból fontos buszjáratokat térítettek el a tiltakozók, majd augusztusban Oaxacában a hatalmon lévő párt, a PRI több irodáját is megtámadták.

2014. szeptember 26-án az ayotzinapai tanárképző iskola hallgatóit, akik nagyon aktívan részt vettek az oktatási reform és a tanárképzők megszüntetése elleni harcban, a rendőrség és a katonaság lerohanta. 6 diákot a helyszínen megöltek, egyet később megnyúzott arccal találtak meg, 43-an eltűntek. Ennek nyomán országos méretű, nyolc hónapon át tartó tömegmozgalom robbant ki az eltűntek élve visszaadását követelve. Tüntetésekre, útblokádokra, sztrájkokra került sor, de kormányzati épületeket is felgyújtottak. 2015. januárjában benzinkutakat, reptereket foglaltak el Oaxacában, és több órára megbénították a légi közlekedést. Februárban a fővárosban blokád alá vonták a főutat. Júniusban a fővárosban volt tüntetés, a déli államokban megzavarták a választásokat, a szavazóhelyiségekben elégették a szavazócédulákat.

Mindeközben megkezdődött az oktatási reform végrehajtása, a központi kormányzat átvette a helyi oktatási hivatalokat. Épp ezért augusztusban Oaxacában blokád alá vették ezeket, hogy ellehetetlenítsék a működésüket. Ősszel is folytatódott a harc blokádokkal, épületfoglalásokkal, decemberben pedig a déli államokban a tanárok többsége megtagadta az értékelő tesztek kitöltését. 2016. februárjában és márciusában tovább tüntettek a fővárosban és Oaxacában is, áprilisban pedig megint sztrájkba léptek a tanárok, és több déli államban is blokád alá vonták az utakat, és barikádokat emeltek.

2016. június 19-én 800 rendőrt vezényeltek ki az oaxacai Nochixtlán városába, hogy felszámolják a barikádot, amellyel a tüntetők lezárták a Mexikóvárost és Pueblát Salina Cruz-szal összekötő útvonalat. Utóbbi város gazdasági jelentőségét a PEMEX helyi olajfinomítója adja. Az akcióban a rendőrök 11 tüntetőt és helyi lakost öltek meg, sokakat megsebesítettek, 22-en eltűntek. A hatóságok először azt állították, hogy a rendőrök fegyvertelenek voltak, de miután videófelvételek jelentek meg az interneten a történtekről, a hivatalos álláspont megváltozott, és már önvédelemről beszéltek. Ez az eset olyanokat is a mozgalom mellé állított, akik korábban nem támogatták azt. Másnap Oaxaca fővárosában 40.000-es szolidaritási tüntetés volt, a szomszédos Chiapasban blokád alá vettek a Pánamerikai Autópályát, szolidaritási akciók voltak Mexikóvárosban, és június 22-én országszerte állítólag 200.000 orvos lépett szolidaritási sztrájkba, egyúttal tiltakozva az egészségügy privatizációja ellen. Augusztusban határozatlan idejű sztrájkba léptek a tanárok a négy legszegényebb déli államban, és a blokádok is folytatódtak. A represszió kemény, több tucatnyi tanár van fogságban, ezreket bocsátottak el, az állambiztonsági erők nőket erőszakolnak meg.

A tiltakozó akciók eredményeként szeptember közepén részleges megállapodás született: a tanárok újra felvették a munkát, miután azt az ígéretet kapták, hogy felfüggesztik a reform végrehajtását, és az állam több forrást biztosít majd az iskolák számára. De készek újra harcolni, ha ezek nem teljesülnek.

Emellett zajlanak harcok más szektorokban is (acélipar, autógyártás), melyek közvetlen követeléseiket (a létszámleépítés megakadályozása, béremelés) olykor sikerrel kiharcolják.

A mozgalom belső megosztottsága

Ha csak az oaxacai mozgalomra koncentrálunk, akkor is igen heterogén képet kapunk. Az ottani „balosok” a Wildcat szerint durván öt csoportra oszthatók: a helyi CNTE-re (amely, ahogyan már jeleztük, maga sem homogén), az őslakos csoportokra (melyek főleg hagyományaikra és identitásukra hivatkoznak), a marxista-leninistákra, amelyek egy része nyíltan sztálinista, az autonóm/anarchista/magónista csoportokra, amelyek a zapatistákkal rokonszenveznek, és végül a felszabadítási teológia és különböző NGO-k képviselőire. A 2006-os oaxacai felkelés összehozta ezeket a csoportokat „Oaxaca népeinek népgyűlésében” (APPO), ami a közös ellenséggel (az akkori PRI-s tartományi elnökkel) magyarázható. Úgy tűnik, a mostani harcokban is jelen vannak mindezek az áramlatok, amelyeknek belső ellentmondásai egy esetleges győzelem esetén nyilvánvalóan hamar felszínre fognak kerülni.

Mi várható?

A kormány aligha mond le az oktatási reformról, így várhatóan a harcok ki fognak újulni. De könnyen lehet, hogy a harcok súlypontja az USA kül- és gazdaságpolitikájának megváltozása nyomán más szektorok felé fog eltolódni, vagy akár a gazdaság minden részére kiterjed. Egy idős anarchista írja a következőket: „Azt mondják, hogy a Fehér Ház következő lakójának egyebek mellett az a szándéka, hogy kihajítja a több mint 3 millió papír nélküli mexikóit, aki az USÁ-ban él, hogy újratárgyalja vagy felmondja az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt, hogy falat épít Mexikó és az USA határának teljes hossza mentén, megakadályozva, hogy további papír nélküliek érkezzenek az USÁ-ba, hogy 35%-os közvetlen adót vet ki a Mexikóban működő vállalatok által előállított és az USÁ-ba exportált termékekre. És ha mindez nem volna elég, be akar vezetni egy új adót, amely a mexikói munkásoknak az USÁ-ból Mexikóba irányuló pénzátutalásait terhelné. Nyilvánvaló, hogy ha ez megtörténik, annak nagyon súlyos következményei lesznek a mexikói gazdaságra nézve. Ebben egy percig sem kételkedhetünk.”