A baloldali antifasizmus bírálata (tézisek)

1. A fasizmus a tőkés rend válságának terméke volt a két világháború közötti időszakban. Alapvető jellemzői J. Barrot szerint:

- az utcán keletkezik

- fokozza a rendbontást, miközben rendet prédikál

- elavult középosztályok mozgalma, amely előbbiek többé-kevésbé erőszakos elpusztításához vezet

- kívülről építi újra a hagyományos államot, amely képtelen megoldani a tőkés válságot

A fasizmusnak nem az ideológiáját kell elsősorban elemezni, két okból sem: egyrészt nem az ideológiák szülik a társadalmi mozgalmakat, hanem a társadalmi szükségletek, és az ideológia csupán ezen szükségletek „elméleti” kifejeződése; másrészt a fasiszta ideológia heterogén elemek folyamatosan változó egyvelege (ezért is könnyű manapság minden autoriter, nacionalista, populista, etatista ideológiát fasisztának bélyegezni; egyébként helytelenül, hiszen ezek másfajta társadalmi szükségletekre válaszolnak).

2. Az antifasizmus annak az érdekellentétnek a terméke volt, amely a fasizmus és a tőkésosztály egyes frakciói illetve a reformista munkásmozgalmak között fennállt. Előbbiek és utóbbiak szembenállása természetesen szigorúan a kapitalizmuson belüli ellentét volt: a tőkés rend politikai menedzsmentjének két modellje állt szemben egymással, méghozzá egy eltaposott proletárforradalmi kísérlet romjain – mind Olaszországban, mind Németországban. Hogy egy adott országban melyik modell győzedelmeskedett, az mindenekelőtt a tőkés rend helyi szükségleteinek függvénye volt: a fasizmus ott diadalmaskodott, ahol a szociáldemokrácia a forradalmak leverése után már nem tudott kellőképpen megfelelni a rendszer szükségleteinek, a gazdasági válság által sürgetett átstrukturálásnak (a tőkék centralizálása a kistőkések kisajátításával, a munkásosztály megfegyelmezése).

3. A radikális munkásmozgalom számára az antifasizmus nem volt kevésbé veszedelmes, mint a fasizmus. Mindkettő egyformán ellenforradalmi: A fasizmus a munkásmozgalom erőszakos szétzúzásával, az antifasizmus viszont a munkásmozgalom rendszerbe való integrálásával, félrevezetésével, az osztályharc feladásával járult hozzá a kapitalizmus fenntartásához (utóbbira egyértelmű példával szolgáltak a spanyolországi 1936-37-es események). Mindkét mozgalom és ideológia központi szerepet játszott a tömegek hadba toborzásában és a II. világháború kirobbantásában. Ezért a korszak legradikálisabb mozgalmi csoportjai elutasították és támadták az antifasiszta egységfront-politikát: a német-holland tanácskommunisták és az olaszországi baloldali kommunisták csakúgy, mint az anarchisták és anarchoszindikalisták radikális elemei.

4. A fasizmus történelmi korszaka 1945-tel lejárt, mert

- a fasizmus nem nyújtott tartós megoldást azokra a problémákra, amelyek életre hívták;

- a demokrácia magába építette mindazt, ami a fasizmusban a tőke számára még használható volt (ebből is látható, hogy mindkettő pusztán a tőkés rend politikai menedzsmentjének egy-egy formája, valódi ellentét nincsen közöttük).

Az antifasizmus viszont túlélte a fasizmust, és továbbra is virulens ideológia és mozgalom.

5. A hivatalos (liberális, sztálinista, szociáldemokrata stb.) antifasizmus központi eleme a demokratikus és/vagy a sztálinista államrend védelmezése a fasisztának nevezett politikai áramlatokkal szemben. Ennyiben ez az áramlat a tradicionális antifasizmus direkt örököse. Egy hamis történelmi emlékezet termelése és újratermelése, a demokratikus jogrend szembeállítása a náci vérengzésekkel, a szövetséges hatalmaknak az emberiesség hőseiként való bemutatása – ezek a hivatalos antifasizmus fő fogaskerekei. Az antifasiszta tüntetések, megemlékezések azok az árubemutatók, ahol a burzsoá demokrácia önmagát reklámozza (részben a negatív reklám eszközeivel), és megpróbálja elhitetni a tömegekkel, hogy a kapitalizmuson belül létezik „kisebbik rossz” a proletariátus számára.

6. Az autonóm (szélsőbaloldali) antifasizmus megpróbál elhatárolódni a hivatalos polgári antifasizmustól. Nem a megemlékezésekre, hanem a boneheadekkel szembeni utcai konfrontációra összpontosít, mivel a fasizmust a munkásosztály első számú ellenségének tekinti. Elfeledkezik arról, hogy adott esetben a szociáldemokrácia vagy épp a liberális állam ugyanúgy leszámol bármiféle proletár önszerveződéssel. Ugyanakkor szemfényvesztésként próbálja meg leleplezni a hivatalos antifasizmust, hogy az úgymond nem valódi antifasizmus, hiszen a kapitalizmust (amelyből a fasizmus ered) nem támadja. Azt azonban nem tisztázza, hogy a kapitalizmusnak miért és milyen történelmi helyzetekben van szüksége fasiszta tömegmozgalomra, ezért azt hiszi, hogy az általa örök veszélyként lefestett fasizmussal szembeni akciókkal egyben a tőkés rendre is csapást mér. Antikapitalista beállítottságának hangsúlyozása érdekében az autonóm antifasizmus szívesebben hivatkozik Durrutira, mint Dimitrovra, és a spanyolországi anarchoszindikalisták „valódi antifasizmusát” állítja szembe a sztálinista-szocdem „ál-antifasizmussal”. Megpróbálja elválasztani az antifasizmus „jó oldalát” a „rossz oldalától”. Ezzel azonban a kapitalizmus elleni harcot akarva-akaratlanul a fasizmus elleni küzdelemre szűkíti, szemben a kommunista mozgalom totalitásával, ami a tőke diktatúrájának valamennyi politikai formájával egyformán szemben áll. Elfelejti vagy soha nem is tudta, hogy valaminek az efféle „megtisztítása” a „rossz oldalától” - valójában magának a dolognak a tagadása (megszüntetése) annak „jó oldalával” egyetemben, mivel maguk a dolgok ellentétek egységei. Mivel idáig képtelen eljutni, saját magát arra ítéli, hogy csupán „jó oldala” legyen annak az antifasizmusnak, amelynek a sztálinisták, a szocdemek és a liberálisok a „rossz oldala”.

7. Az a tény, hogy a tőkének ma nincsen szüksége fasizmusra, nem jelenti azt, hogy nincsenek fasiszták, sőt, még azt sem, hogy a tőkének ne lenne szüksége fasisztákra. Vannak fasiszta egyének, sőt, fasiszta szervezetek is. De ezek ma már nem képesek a tőke számára hatékonyabb államigazgatási modellt nyújtani, mint a liberális demokrácia. Fő funkciójuk e liberális demokrácia védelmezése leginkább azáltal, hogy magukra vállalják a „legfőbb ellenség” látszatszerepét e demokrácia áldozatai előtt (tiltakozó és sztrájkmozgalmak szétverése, a bevándorlók és a szociálisan marginalizáltak terrorizálása stb.), antifasisztákat csinálva a tőke ellen potenciálisan lázadókból.