A 2014 februári proletár megmozdulások Bosznia-Hercegovinában

1. A megmozdulások politikai-gazdasági hátteréről

A Jugoszlávia felbomlási folyamata során kirobbant polgárháború az 1995-ös daytoni megállapodással ért véget. Ez két részre osztotta Bosznia-Hercegovinát: a Bosznia-Hercegovina Föderációra és a Szerb Köztársaságra. Ezzel egy gazdasági és politikai értelemben is instabil, gyenge államalakulat jött létre, ami egy új rendszerbe integrálta a korábbi Jugoszlávián belül is meglévő, az egyes nemzeti burzsoáziák között fennálló érdekellentéteket, és amin belül azóta is folyamatos a szerb, horvát és bosnyák burzsoá frakciók közötti vetélkedés. Ezek az államalakulaton belüli erőviszonyokat igyekeznek a saját érdekeiknek megfelelően átrendezni: a szerb burzsujok nagyobb autonómiát akarnak a Szerb Köztársaság számára, a bosnyákok erősebben centralizált Boszniát, míg a horvátok egy harmadik – horvát – területi egységet szeretnének létrehozni. Ami közös ezen törekvésekben, hogy az összes burzsoá frakció érdekelt a nemzetiségi ellentétek felszításában, a munkásosztály nacionalista alapon történő mozgósításában.

A nacionalista hangulatkeltés abból a szempontból is fontos a burzsoázia számára, hogy „szép, nemzeti jövőről” szőtt álmokkal fedje el a kapitalizmus globális működéséből fakadó, de helyi szinten is jelentkező problémákat. Az ország gazdasága ugyanis a kezdetektől fogva jelentős IMF hitelekre van utalva, ráadásul mára súlyos válságba került, a bosznia-hercegovinai munkásosztály életszínvonala pedig a béka segge alatt van. A kilencvenes években lezajlott tömeges vállalati privatizáció ott is a magyarországihoz hasonlóan ment végbe: a magánkézbe került üzemeket, gyárakat nagyrészt bezárták, csődbe vitték, amit lehetett belőlük, azt eladták, a munkásokat pedig kidobták az utcára. Ez egyrészt azt eredményezte, hogy ma a munkásság 44%-a munkanélküli (a fiatalok körében ez az arány 60-70%), és hatalmas méreteket ölt a feketén való foglalkoztatás, ami sokszor azzal jár, hogy a munkások hiába dolgoznak, nem kapják meg a fizetésüket. A belföldi vállalatok felszámolásának másik, máig ható következménye, hogy az ország gazdasága azóta nagyrészt a külföldi tőkebeáramlásra, a már említett hitelekre és áruimportra van utalva. Ezzel a berendezkedéssel 2008-ig még el is döcögött valahogy a helyi uralkodó osztály, viszont az előbbiek hatására teljesen leépült a belföldi ipar, a munkásosztály jelentősen eladósodott, miközben a külföldi pénzforrások a gazdasági válság kitörésével elapadtak. A helyi burzsoázia pedig saját erőből nem tud kitörni ebből a helyzetből, mivel egy felülértékelt fizetőeszköznek, az euró árfolyamához kötött konvertibilis márkának a használata jelentősen megdrágítja a Boszniában történő befektetéseket és a boszniai áruk exportját is versenyképtelenné teszi, mivel azokért külföldön szintén ezzel a drága valutával kell fizetni.

Hiába azonban a munkásosztályt sújtó gazdasági pangás, a tömeges munkanélküliség, a kilátástalanság, a nyomor, a szociális- és egészségügyi ellátások röhejesen alacsony színvonala, a burzsujok azért itt is szeretnének jól élni – és ezt meg is teszik. Tőkejövedelmeiken kívül az államhatalom különböző szerveiben betöltött pozícióik révén – a tisztségekkel járó javadalmazás és persze a korrupciós lehetőségek kihasználása által – is hatalmas pénzekhez jutnak hozzá.

Ez a társadalmi-gazdasági helyzet kiváló táptalajul szolgál a proletárharcok számára, melyek 2014 februárjában Bosznia-Hercegovina számtalan városában tömegtüntetések, zavargások formájában törtek a felszínre.

2. Az események rövid összefoglalása

Tuzlában öt gyár – a Dita, Polihem, Poliolhem, GUMARA, Konjuh – munkásai már hónapok óta békésen tüntettek. A korábban állami tulajdonban lévő vállalatokat ugyanis – többek között bútrogyárat, mosópor gyártó üzemet – privatizálták, majd az új tulajdonosok a privatizációs szerződésekben kötelezően előírt befektetés és üzemben tartás helyett eladták az üzemek felszerelését, a munkásokat nem fizették és csődöt jelentettek. Február 4-én Tuzlában szokás szerint főképp a nem rég bezárt üzemek munkásai tüntettek kártérítést, egészségügyi- és nyugdíjjárulékaik visszafizetését ill. a helyi hatóságoknak a privatizációk felülvizsgálata érdekében történő közbelépését követelve. A folyamatos tüntetésekre válaszul a rendőrség ezúttal több tüntető munkást megvert, illetve letartóztatott. Ez volt az a szikra, ami elindította a harcok radikalizálódását és kiterjedését.

Február 5-én Tuzlában a korábban hónapokon át békésen demonstráló munkások ismét az utcára vonultak és összecsaptak a rendőrséggel, megtámadták a városházát, mivel a helyi önkormányzat szemet hunyt a privatizált vállalatok bezárása felett és szart a nyomorukra. Az ekkor még csak körülbelül 600 tüntető a helyi vezetőség lemondását, a privatizációk felülvizsgálatát, az állami funkcionáriusoknak járó különböző juttatások eltörlését, csökkentését követelte, ami jelezte, hogy nem pusztán a bezárt üzemek munkásainak ügyéről van szó, hanem a boszniai munkásosztály általános elégedetlensége, az uralkodó osztállyal szemben érzett gyűlölete tört a felszínre. A tüntetőkkel szembeni brutális rendőrségi fellépés pedig csak olaj volt a tűzre, és másnap már tízszer annyian, kb. 6000-en vonultak az utcára Tuzlában. A helyi kormányzat épületénél ismét összecsaptak a rendőrökkel, rendőrségi autókat rongáltak meg és gyújtogattak.

A zavargások, tüntetések gyorsan átterjedtek más bosznia-hercegovinai városokra is. Február 6-án Bihácson, Mosztárban, Zenicában, Szarajevóban voltak különféle szolidaritási megmozdulások, amik módszereiket és méreteiket tekintve is széles skálán mozogtak. Egyes helyeken a helyi kormányzat épületeinél tüntettek, máshol a forgalmat bénították meg, de olyan is előfordult, hogy összecsaptak a rendőrséggel. Az mindenestre elmondható, hogy ezek a proletárok rendkívül gyorsan felismerték magukat a tuzlai prolik harcaiban, és megértették, hogy azok a munkásosztály egészét érintik.

Február hetedikén a mozgalom tovább terjedt szerte az országban. Ezen a napon tömeges méretű tüntetések voltak több mint húsz nagyvárosban. Banja Lukában kisebb méretű demonstrációt tartottak, Szarajevóban, Zenicában viszont a tömegek felgyújtották a helyi kormányzati épületetet. Mosztárban szintén kormányzati épületeket gyújtottak fel, dobáltak meg kővel a vegyesen horvát és bosnyák tüntetők, akik a legfőbb horvát és bosnyák pártok központjait is lángra lobbantották. Eközben Tuzlában is folytatódtak az összecsapások, ekkor már 10000 fő részvételével, akik most már a miniszterelnök lemondását követelték, megostromolták és felgyújtották a helyi kormányzati épületet és a városházát. Az akciók közben a rendőrség meghátrált, leengedték a pajzsaikat, levették sisakjaikat és fraternizáltak a tüntetőkkel – ez az eset azonban kivételes volt. A rendőri reakciók általában brutálisak voltak – a szokásos gumibotozáson kívül kövekkel dobálták, illetve egyes esetekben a folyóba dobták a tüntetőket –, ezek azonban csak tovább tüzelték az ellenállást. Látszott, hogy a helyi burzsoázia rendőri elnyomással egyelőre nem képes gátat szabni az eseményeknek, ezért a nyugati burzsoá frakciók is aktivizálódtak, és az EU kilátásba helyezte, hogy katonai erővel avatkoznak be, ha nem sikerül véget vetni a zavargásoknak – ezt maga a Bosznia-Hercegovina Föderáció rendőrségi egységeinek vezetője is kérte az EU-tól. Addig is Tuzla kantonális kormánya lemondott, majd másnap követte azt a sorban a szarajevói miniszterelnök is, hogy valamelyest megbékítsék a feldühödött proletárokat. A lemondásokat követően, az új helyzetre reagálva a tuzlaiak két új követelést fogalmaztak meg: “A törvények és a rend fenntartását az állampolgárok helyi csoportja és a rendőrség közösen biztosítsa, hogy megakadályozza a bűncselekményeket és politikai machinációkat. Átmeneti kormány felállítását olyanokból, akik nem diszkreditálták magukat, eddig nem rendelkeztek politikai mandátummal, hogy 2014-ben választásokat lehessen lebonyolítani a tuzlai kantonban. A kormány minden héten köteles legyen számot adni végzett munkájáról, céljai megvalósításáról.” Ez már jelezte, hogy a mozgalomban kezdettől fogva jelenlévő demokratikus gyengeségek a harcok kifulladásával abszolút túlsúlyba kerülhetnek.

Bár február 8-a reggelére újabb városokra terjedtek ki a megmozdulások, ezek a nap folyamán fokozatosan elhaltak, és megkezdődött a romok eltakarítása. Ezen a napon adta ki első felhívását a tuzlai plénum, hogy a tüntetők fogalmazzák meg követeléseiket, és ezzel kezdetét vette a harcokból kinőtt úgynevezett népi plénumok gyűlésezésének időszaka (erre később még visszatérünk).

A következő napokban néhány városban még voltak békés tüntetések, ahol a munkások a már megfogalmazott követeléseket akarták kifejezésre juttatni, elmaradt béreik kifizetését kikényszeríteni vagy általában tiltakoztak a magas munkanélküliség, szegénység miatt. Néhány példa ezekre: Szarajevóban a Holiday Inn hotel dolgozói, akik részt vettek az előző napi tüntetésen is, február 12-én elfoglalták a hotelt, mivel két hónapja nem kaptak fizetést. Február 14-én Bihácson 220 munkás tüntetett az őket foglalkoztató gyár előtt, mivel november óta nem fizették ki őket; egy másik gyár munkásai is csatlakoztak hozzájuk. Tömegtüntetések tehát már nem voltak, de ilyen megmozdulásokra még február végén is sor került.

Az eseményeken végigtekintve látható, hogy Bosznia-Hercegovina Föderáció területén volt a legkiterjedtebb és a legradikálisabb a mozgalom, ugyanakkor fontos rámutatni a burzsoá média hazudozásával szemben, amely egyfajta bosnyák nemzeti felkelésként próbálta meg interpretálni a történteket, hogy a Szerb Köztársaság valamennyi nagyvárosában voltak szimpátia tüntetések, bár kevés, mindössze néhány száz résztvevővel. Az ottani munkásosztály körében ugyanis elég hatásos volt a szerb burzsoázia propagandája, ami a bosnyákok szerbek és horvátok elleni összeesküvéseként mutatta be az eseményeket (a helyi burzsoázia megosztási kísérleteire szintén visszatérünk később).

Megmozdulások a térség egyéb részein:

A környező országok munkásosztálya körében komolyabb visszhangra találtak a bosznia-hercegovinai események. Február 12-én szolidaritási tüntetés volt Zágrábban, ahol az anarchisták a következő transzparenssel jelentek meg: „Éljen a munkásosztály harca!” Másnap utcai felvonulást szerveztek ugyanitt, ahol a következő jelszavak voltak láthatók: „Ne legyen háború a népek között, ne legyen béke az osztályok között.” „Egyazon osztály, egyazon harc.” Február 13-án Szkopjében tartottak szolidaritási tüntetést a Bosznia-Hercegovinai Követség épülete előtt, ahol a tüntetők tiltakoztak a nacionalizmus, a nepotizmus és a korrupció ellen. Február 15-én Belgrádban volt szolidaritási tüntetés, ahol a következő jelszavak tűntek fel: „Ma Tuzla, holnap Belgrád.”, „Hős Bosznia veled vagyunk.” „A nacionalisták a tőkések lakájai.” „Csók munkás Bosznia-Hercegovinának.” Ugyanezen a napon Osijekben, Horvátországban is hasonló megmozdulásra került sor. A tüntetések február 15/16-án Montenegróra is átterjedtek. Podgoricában a proletárok a következő jelszót adták ki: „Bosznia az utcára vonult. A munkanélküli, éhes és kifosztott emberek tízezreinek maguknak kell igazságot tenniük!” Ezrek vonultak az utcára a kormány lemondását követelve a magas munkanélküliség, a korrupció, a rossz gazdasági helyzet miatt. Összecsaptak a rendőrökkel és a kormány központját is megpróbálták megtámadni.

3. A mozgalom jelszavairól, követeléseiről, szerveződési formáiról

A bosznia-hercegovinai tüntetések, zavargások nem csak a proletariátust mozgatták meg, hanem a burzsoázia is aktivizálta magát. Amellett, hogy a rendőri erők segítségével igyekeztek pacifikálni a tüntetőket, legfőbb törekvésük az volt, hogy megpróbálják elködösíteni, elhazudni a megmozdulások proletár jellegét és különféle burzsoá kategóriák mentén polarizálják az osztályt. Az egyes burzsoá frakciók a megosztás különböző módozataival próbálkoztak, de ezekben közös elem volt, hogy állampolgárokként, egy nemzet tagjaiként próbálták megszólítani őket, hogy gátat szabjanak a harcok továbbterjedésének, radikalizálódásának.

A bosnyák burzsoá média kezdetben igyekezett egy maroknyi huligánnak, vandáloknak lefesteni a tüntetőket, akik úgymond romba döntik az országot, és akiket ezért nem támogat a munkásság többi része. Otthon maradásra szólítottak fel, miközben a tv-ben szakszervezeti funkcionáriusok pofáztak arról, hogy jobban meg kellene szervezni a rendőrséget, hogy az leszámolhasson a tüntetőkkel. A mozgalom kiterjedésével pedig a bosnyák államvezetés azt kezdte terjeszteni, hogy a zavargásokat az EU szervezte, hogy a bosnyák centralizációs törekvésekkel szemben az ország föderális jellegét erősíthesse meg. A szerb és a horvát burzsoá média kezdetektől fogva a nacionalista kártyát próbálta meg kijátszani, és azt sulykolták, hogy ez az egész a bosnyákok konspiratív akciója a másik két nemzettel szemben, az eseményeket pedig egyenesen „bosnyák tavaszként” emlegették.

Mindezzel szemben a valóság az, hogy a tüntetésekben, zavargásokban nem volt semmilyen nacionalista elem (február 20-án Bajna Lukában még a korábban a polgárháborúban „vitézkedő” szerb köztársasági hadsereg veteránjai is részt vettek azon a tüntetésen, amelyen a résztvevők a rossz gazdasági helyzet miatt tiltakoztak). A mozgalmat a kapitalizmus normális, mindennapi működése – a bosznia-hercegovinai munkásosztályt sújtó nagyarányú munkanélküliség, létbizonytalanság, nyomor, a burzsoá állam intézményes korrupcióra épülő működésmódja, a munkásosztály követeléseit semmibe vevő cinikus politikája és arrogáns fellépése – szülte. Az ezekből a feltételekből eredő társadalmi feszültségek nem nemzeti jellegűek, és a gazdaság általános állapotától függően különböző mértékben jelen vannak szinte valamennyi jugoszláv utódállamban. Ezt mutatják a Horvátországban, Szerbiában, Montenegróban és Macedóniában lezajlott, korábban említett megmozdulások is. Egy, a tüntetéseken részt vevő mosztári mozgalmár a következőképpen fogalmazott a februári események kapcsán: “Nagyon örülök, sőt, büszke is vagyok, hogy elmondhatom, hogy a tüntetők körében, beleértve a leszerelt katonákat is, egyáltalán nincs jelen a nacionalizmus. Ez az egyik dolog, amit mindenki folyton elismétel: ezek a tüntetések szociális, nem pedig nemzeti jellegűek.”

Az első tüntetések, zavargások a már említett öt tuzlai gyár bezárása elleni tiltakozás, az elmaradt járandóságok kifizetésének követelése nyomán robbantak ki, de ezeken néhány napon belül túlnőttek és az eredetiek mellett újabb követelésekkel álltak elő Tuzlában a tüntetők: a közrendet és a nyugalmat a lakosság és a rendőrség együttműködése révén tartsák fent, a privatizált vállalatok ügyét vizsgálják felül, a törvénytelenül szerzett vagyonokat kobozzák el, a gyárakat adják vissza a munkásoknak, ismerjék el a nyugdíjhoz, egészségbiztosításhoz való jogukat, a politikusi extra juttatásokat szüntessék meg, hozzanak létre szakértői kormányt.

A többi városban is hasonló követeléseket fogalmaztak meg a tüntetők az általuk kibocsátott röplapokon, kiáltványokban. Szarajevóban például azt követelték, hogy a biztonsági erők ne korlátozzák a békés tüntetéseket, az alkotmánnyal és a jogszabályokkal összhangban gondoskodjanak a tüntetők biztonságáról, bocsássák szabadon a letartóztatott tüntetőket, a kantonális kormányzat és a Föderáció vezetése is mondjon le és párton kívüliekből álló kormány jöjjön létre a helyi plénum döntésének figyelembevételével, illetve, hogy igazságosabb társadalmi berendezkedést alakítsanak ki.

Bihácson is követelték a helyi kormányzat és az állami cégek vezetőinek lemondását, a képviselői extra juttatások megszüntetését, szakértők kinevezését a kormányba, a köz- és magánszektor béreinek összehangolását. Mosztárban és Zenicában szintén szerepelt a követelések között a bezárt vállalatoktól elküldött munkások helyzetének rendezése, a kormány lemondása, a politikusi fizetések csökkentése, a szociális ellátások összegének növelése, az elmaradt támogatások kifizetése. A prijedori tüntetők az eddig felsoroltak mellett a korrupció elleni fellépést és a szervezkedéssel kapcsolatos munkásjogok érvényesítését is követelték a vállalatoknál.

Mindezekből látható a mozgalom ellentmondásos jellege. A kormányzati épületek, pártszékházak, a rendőrség és a rendőrautók elleni támadásokban, a giga méretű politikusi fizetések elleni tiltakozásban, az olyan jelszavakban, hogy „halál a nacionalizmusra!”, „főnökök=rabszolgahajcsárok, munkások=rabszolgák” a burzsoáziával való szembenállásuk, a tuzlai proletárokkal vállalt szolidaritásuk és a saját helyzetükkel való elégedetlenségük jut kifejezésre. Ugyanakkor a résztvevők egy része a kezdetektől fogva a hatóságokhoz fordul, valamifajta igazságtételt, a társadalom alapvető átalakítását követelve. Gyakran hivatkoznak a jogszabályokra, az alkotmányra, a privatizációk felülvizsgálatát, különböző jogok garantálását és végül szakértői kormány felállítását követelik, tehát a burzsoá állam reformjáért szállnak síkra. Mindezekből a követelésekből egy, a burzsoáziától valamilyen csodálatos módon elválasztott ideális állam képe bontakozik ki, amiben nincs korrupció, átláthatóan működik, a vezetőknek nincsenek privilégiumaik, tevékenységüket ellenőrzi a közösség, és amely végső soron a „társadalmi igazságosság” megvalósításán munkálkodik.

Az ebbe az irányba mutató társadalmi átalakításban akarnak valamiféle katalizátor és nyomásgyakorló szerepet betölteni a tüntetők egy része által létrehozott, a tömeges méretű tüntetések, zavargások lecsengésével aktivizálódó úgynevezett népi plénumok. Ezek a tüntetések központjaiban – többek között Tuzlában, Szarajevóban, Bihácson, Mosztárban – jöttek létre (a tuzlai plénum február 8-án adta ki első felhívását, Mosztárban 13-án ülésezett először). A népi plénumok a közvetlen demokrácián alapuló szerveződések, amiket a 2009-es horvátországi diáktüntetések, egyetemfoglalások során tartott gyűlések inspiráltak. Bosznia-Hercegovinában úgy működtek, hogy nyilvános vitákat követően közös követeléseket fogalmaztak meg a résztvevők a különböző hatalmi szervekkel szemben, illetve a követelésekben foglaltak megvalósításáról vitáztak. Ezek tehát – egyes baloldali szájtépők ostoba ömlengéseivel szemben – valójában a mozgalom kifulladásának, a demokratikus illúziók túlsúlyba kerülésének a jeleiként értelmezhetők. Amellett, hogy a demokratikus működésmód miatt nem a legradikálisabb, hanem a többségi álláspont jut bennük érvényre, még abban a szűk értelemben sem jelentettek ellenhatalmat, mint a munkástanácsok, amik történelmileg a burzsoá állammal szemben kívánták érvényesíteni a proletariátus érdekeit. Mára pedig a továbbra is működő plénumokon a pártokhoz kötődő civil szervezetek vették át az irányítást, és burzsoá politikusokat hívnak meg az ülésekre.

4. Szempontok a mozgalom kommunista értékeléséhez

Fontos mozzanat, hogy a délkelet-európai térségben, ahol a munkásosztályt két évtizede még nacionalista alapon lehetett mozgósítani a polgárháborúban, egy olyan mozgalom jelentkezett, amiben a munkásosztály nem nacionalista jelszavak mentén, nem egy nemzet részeként próbált fellépni, akcióiban, jelszavaiban, követeléseiben pedig voltak radikális osztályharcos elemek: az állami épületek, a rendőrség, a pártszékházak megtámadása, a teljes politikai vezetéssel való szembenállás (főképp kezdetben), a nacionalizmus elutasítása (nem liberális alapon, hanem mint az uralkodó osztály megosztó eszközét vetették el).

A reformista követelésekkel együtt is látható, hogy a résztvevők egy része az osztálytudat fejlődésének eljutott arra a szintjére, hogy vannak “ők”, akik a súlyos gazdasági válságban lévő országban is profitálnak, a hatalmat birtokolják és vagyunk “mi”, akik munkanélküliként, nyugdíjasként, munkásként elszenvedjük ennek a rendszernek a működését. Több résztvevő kiemeli, hogy az események hatására sokan nemzet helyett osztályban, osztályharcban kezdtek gondolkodni, ami az elmúlt húsz évben egyáltalán nem volt jellemző. Az osztálytudat fejlődését mutatja, hogy a tuzlai események után szinte azonnal szolidaritási megmozdulásokat szerveztek több városban, és olyanok is bekapcsolódtak a harcokba, akiket a Tuzlában megfogalmazott követelések közvetlenül nem érintettek, a tüntetések, zavargások pedig néhány nap alatt végigsöpörtek az országon – mindez annak ellenére, hogy a helyi és a nyugati burzsoázia nacionalista propagandája végig erőteljes volt.

Az előremutató gyakorlati akciók és az osztálytudat fejlődésével együtt is voltak komoly gyengeségei a mozgalomnak. Az említett szarajevói hotelfoglalást leszámítva, nem tudunk róla, hogy lettek volna munkahelyi harcok (szabotázs, kisajátítás, sztrájk [fontos megjegyezni, hogy sok munkás kénytelen sztrájktilalmat előíró munkaszerződést aláírni]), amik szükségesek a burzsoá állam és a kapitalista termelés megbénításához, illetve a korábban már bezárt üzemek elfoglalására sem tettek kísérletet, tehát fel sem merült, hogy magukat a termelési viszonyokat kellene átalakítani. A kommunista program ezen elemeinek a hiánya ahhoz vezetett, hogy az erőszakos akciók lecsengésével a demokratikus elemek erősödtek meg, és a burzsoá állam jelent meg mint a problémák orvoslására egyedül alkalmas ágens.

Mindez egy olyan térségben zajlott/zajlik le, ahol több jugoszláv utódállamban hasonló viszonyok – nagyarányú munkanélküliség, privatizációt követő gyárbezárások, a bérek kifizetésének elmaradása, intézményesített korrupció – és ebből eredően hasonló társadalmi feszültségek vannak. A Bosznia-Hercegovinában zajló eseményekkel egy időben, február 10. és 17. között Szerbiában több gyárfoglalásra, sztrájkra és útblokádra is sor került csődeljárás alatt álló vagy még működő vállalatoknál, a kifizetetlen bérek miatt, illetve az adott gyár bezárására válaszul. Kraljevóban egy vasúti kocsikat gyártó üzem munkásai tavaly május óta nem kaptak fizetést, ezért sztrájkba léptek, és blokád alá vonták a helyi vasútvonalat. Tiltakozó akciójukhoz két másik üzem munkásai is csatlakoztak, akik elmaradt végkielégítésük kifizetését követelték. Vranjéban a Jumko textilüzemben már január óta tartott az általános sztrájk, mivel a munkásoknak hét havi fizetéssel tartoznak, és nincsen egészségbiztosításuk, ezért február közepén körülbelül 1500-an blokád alá vonták a Belgrád és Szkopje közötti autópályát. A Vajdaságban található Futakon a Milan Vidak gyár munkásai, akik január óta küzdöttek az üzem bezárása ellen, elfoglalták azt. Leskovácon az Interlemind nevű vállalat munkásai, akiknek több havi fizetéssel tartoznak, általános sztrájkba léptek, elfoglalták az üzemet és még aznap blokád alá vonták a Belgrádot és Vlasotincét összekötő autópályát. Tehát ilyen jellegű megmozdulásokra a térségben a jövőben is számítani lehet, ezek egymást inspirálhatják, tömeges méretűvé válásuk esetén pedig összekapcsolódhatnak, radikalizálódhatnak.

Bosznia-Hercegovinában a proletariátus egyes szektorai továbbra is mozgásban vannak: Tuzlában a gyárakban plénumok szerveződnek, Szarajevóban az anarchisták próbálnak autonóm találkozóhelyet biztosítani azoknak az aktivistáknak, akik a plénumokból, békés tüntetésekből – ahol ma már a pártokhoz és az amerikai követséghez kötődő civil szervezetek a hangadók – kiábrándultak, de folytatni akarják a harcot. Úgy gondoljuk, hogy szükség van a kommunista mozgalom struktúráinak a kiépítésére, amik egy ilyen helyzetben működésbe léphetnek az adott mozgalom centralizálása és radikalizálása érdekében. Ezeknek rá kell mutatniuk a burzsoá állam osztályjellegére, és az azon kívüli ill. azzal szembeni szerveződést kell előmozdítaniuk, mivel a proletariátus semmit nem várhat a burzsoá államtól, és azzal szemben teljes erővel kell fellépnie. Emellett azt is hangsúlyozniuk kell, hogy a részleges célokért folytatott harcok lehetőséget nyújthatnak a proletariátus megszerveződésére, radikalizálódására, osztálytudatosabbá válására, adott esetben pedig forradalmi dinamikát adhatnak az osztálynak, de a végső cél a termelési viszonyok átalakítása, a kommunizmus megvalósítása kell legyen.