A magonisták a mexikói forradalomban

„A föld, csak a föld!

Az indián felkelt,

hogy visszahódítsa a földet,

mit a nagybirtokos elbitorolt.”

(mexikói népdal)

Társadalmi viszonyok Mexikóban a századfordulón

1. Marx A tőkéhez írt Előszavában így szól a németországi gazdasági-társadalmi viszonyokról a XIX. század derekán: „A modern nyomorúságok mellett az öröklött nyomorúságok egész sora nehezedik ránk, amelyek abból erednek, hogy ősi, elavult termelési módok és a velük járó anakronisztikus társadalmi és politikai viszonyok tovább tengetik létüket. Nemcsak az élőktől szenvedünk, hanem a halottaktól is. Le mort saisit le vif!” Még inkább igazak voltak ezek a szavak a Porfírio Díaz vezette mexikói diktatúrára (1876-1910).

2. A porfirista rezsim gazdasági rendjében a nagybirtokos családok által irányított hagyományos mezőgazdasági termelés mellé gyorsan bővülő tőkés ipar lépett. Gyorsan fejlődött a vasúthálózat, a hajózás, országszerte megjelentek a távírókábelek és telefonvonalak, vaskohók és szövőüzemek épültek, kiterjedtebbé vált a nemesfém-bányászat, megindult az olajkitermelés, megjelent az élelmiszeripar. Szinte valamennyi iparvállalat külföldi tulajdonú volt. Az amerikai, brit és francia tőkéseket vonzották a kormányzat által kínált kedvezményes befektetési lehetőségek. A cégek rendszerint hozták magukkal munkásaikat is. Ha alkalmaztak mexikói munkaerőt, akkor rendszerint a „saját” munkások fizetéséhez képest jóval alacsonyabb bérekért.

3. A porfirista rezsim idején az ország elsősorban nyersanyagokat exportált. A nagy földbirtokok urai is egyre inkább a kivitelre való termelésre rendezkedtek be: a kukoricatáblák helyét henequén- (a kötélgyártás akkori alapanyaga), kávé- és kaucsukültetvények foglalták el. A kukorica- és a babtermesztés a belföldi szükségleteket sem fedezte. Óriási tömegek éheztek. A nagybirtokrendszer egyre jobban kiterjedt: 1910-ben a lakosságnak mindössze 2%-a birtokolt földet, miközben 70% földművelésből élt. Az indiánoknak sokszor még a földbérlést sem engedték meg. Lényegében fennmaradt a faji alapú kasztrendszer, az indiánokat a munkaerőpiacról is kirekesztették.

4. „Különböző országokban, kivált Mexikóban (…) a rabszolgaságot a peon-rendszer formájába burkolják. Előlegek révén, amelyeket munkával kell letörleszteni és amelyek nemzedékről nemzedékre hárulnak át, nemcsak az egyes munkás, hanem családja is ténylegesen más személyek és családjuk tulajdonává lesz.” (Marx: A tőke.) Emellett – törvényi hivatkozással vagy anélkül – számos indián törzset fosztottak meg erőszakkal a földjétől. Az ellenállók, elfogatásuk és deportálásuk után, szintén rabszolgasorra jutottak valamelyik ültetvényen. 1910-re az indián közösségeknek már csak 10%-a birtokolt földet.

5. A kisajátított, pauperizált tömegeket brutuális kizsákmányolás várta a városok gyáraiban és a vidék nagybirtokain: a napi munkaidő 11-12 órára rúgott, hétvégi szabadnap nem létezett. A lakosság 16%-a hajléktalan volt, majd minden második mexikói gyerek meghalt egyéves kora előtt.

6. A hatalmi ágak különválasztása ténylegesen nem létezett. Állam és egyház buzgón támogatták egymást. Az adóbevételek és a felvett államkölcsönök révén a kormányzat felfejlesztette a hadsereget és a csendőrséget, amelynek révén hathatósan üldözte politikai ellenfeleit, fojtotta vérbe a vidék lázadásait, tartotta sakkban a városi proletariátust.

A Mexikói Liberális Párt útja az anarchizmusig

7. A fent vázolt társadalmi állapotok talajából nőttek ki a XIX-XX. század fordulóján országszerte azok a liberális klubok, amelyek az elérhető legális és illegális, békés és erőszakos eszközökkel felvették a harcot a porfirizmus ellen. A Benito Juárez-féle politikai liberalizmus hagyományaihoz nyúltak vissza, de az új mozgalom bázisát döntően már a kispolgárság és a munkásosztály tömegei alkották, és követeléseiben megjelentek a szociális kérdések is. A magát liberálisnak nevező mozgalom így erős szociáldemokrata színezetet kapott.

8. Az uralkodó osztály és annak államszervezete mindent megtett a mozgalom szétverésének érdekében. A liberális lapokat betiltották, a vezetőket bebörtönözték. A legkitartóbbak egy része végül az USÁ-ba emigrált, hogy ott szervezze meg a liberális pártot a porfirizmus elleni harcra. Ricardo Flores Magón 1904-ben lépte át a határt, és öccsével, Enriquével valamint Juan Sarabiával az év végén újból kiadták lapjukat, az 1900-ban indított Regeneración-t. A szerkesztőség a mexikói diktatúra bérgyilkosaival és az amerikai hatóságok spiclijeivel a sarkában állandó vándorlásra kényszerült.

9. A Regeneración köré tömörült emigráns militánsok elkezdték a felkészülést a porfirizmus elleni döntő harcra: 1905. szeptember 28-án megalakították a Mexikói Liberális Párt Szervező Juntáját azzal a céllal, hogy egységes és ütőképes szervezetbe kovácsolják az egymástól elszigetelt liberális egyéneket és csoportokat. A Junta elnöke Ricardo Flores Magón, hivatalos orgánuma a Regeneración lett. A lap szeptember 30-i száma közölte a Junta kiáltványát, amelyben minden szimpatizánst felszólítottak a szervezkedésre és a Juntával való kapcsolatfelvételre. A harci jelszó „Reform, szabadság és igazságosság” lett. Nem sokkal ezután a diktatúra titkosrendőrsége az amerikai kormány támogatásával megtámadta és szétverte a Regeneración kiadóhivatalát.

10. 1906 június elsején sztrájkba lépett az amerikai tulajdonban lévő cananea-i (Sonora állam) rézbánya 2000 mexikói munkása. Egyebek mellett 5 pezós minimálbért és 8 órás munkanapot követeltek, valamint azt, hogy az amerikai és a mexikói munkások egyforma munkáért egyforma bért kapjanak. A sztrájkot – melynek során a munkások ellen arizonai rangereket is bevetettek – néhány napig tartó harc után leverték. Szintén 1906 június elsején alakult meg a „Szabad Munkások Nagy Köre” a Veracruz állambeli Ríó Blancóban. Ez a szervezet jelentős szerepet játszott fél évvel később a környékbeli textilüzemek munkásainak sztrájkjában, amely szintén fegyveres harcba torkollt. A Mexikói Liberális Párt tagjai mindkét mozgalomban kulcsszerepet játszottak, és érettnek látták a helyzetet az országos méretű felkelésre.

11. A tagsággal folytatott levelezés és belső viták után 1906. július 1-jén a Mexikói Liberális Párt Szervező Juntája a Regeneración hasábjain közzétette a párt programját. A liberális szabadságjogok visszaállításának követelése mellett az erősen hazafias hangvételű program meghirdette az ingyenes és kötelező világi közoktatást, és egy sor szociális reformot: a nyolcórás munkanap és a minimálbér bevezetését, a diktatúra alatt kisajátított földek visszaadását az indián közösségeknek, a gyermekmunka tilalmát stb.

12. A Junta 1906. szeptember 16-ra (a mexikói függetlenség napjára) tűzte ki a felkelés időpontját. Országszerte a párt 44 fegyveres osztaga állt készenlétben, emellett az emigrációban is szerveződtek fegyveres csapatok, amelyek a határ menti vámhivatalok elfoglalásával voltak megbízva. A hónap elején azonban az amerikai rendőrség tömegével tartóztatta le az emigráns militánsokat, és a terv kitudódott, így a felkelés napját elhalasztották. Szeptember és október folyamán a párt több felkelési kísérletet is elindított Mexikó különböző pontjain, de nem bírtak a túlerővel. A mexikói rendvédelmi szervek és a Pinkertonok együttműködése számos militánst juttatott börtönbe a határ mindkét oldalán.

13. A következő évek folyamán – miközben továbbra is történtek próbálkozások a fegyveres felkelés kirobbantására – a Juntán belül egyre inkább elkülönült egymástól egy anarchista és egy liberális-szociáldemokrata szárny. A „beavatottak” számára világossá vált, hogy a két irányzat eltérően képzeli el a forradalom menetét és célját, és a Ricardo Flores Magón által vezetett anarchista szárny elképzelései sokkal radikálisabbak azoknál a reformoknál, amiket az 1906. július elseji program meghirdetett. A teljes szakítást azonban mindkét fél időszerűtlennek látta.

14. Ricardo Flores Magón elvi célkitűzéseit és taktikai elképzeléseit ebben az időszakban jól tükrözi az a levél, amelyet két közeli harcostársának (Enrique öccsének és Práxedis G. Guerrerónak) írt Los Angeles-i börtöncellájából az 1908-as év derekán. „Ha a kezdet kezdetétől anarchistának neveztük volna magunkat, senki vagy alig valaki hallgatott volna meg minket. Anélkül, hogy anarchistának neveztük volna magunkat, meggyújtottuk az elmékben a birtokos osztály és a kormányzó kaszt gyűlöletének eszméit.” A liberálisként való nyilvános önmeghatározásnak azonban ára volt: a nemzetközi anarchista mozgalom jelentős részében bizalmatlanságot szült a magonistákkal szemben. Ricardo Flores Magón ismerte Marx, Engels, Bakunyin és más forradalmárok írásait, de a legnagyobb hatást Kropotkin tette rá. Flores Magón számára a forradalom gazdasági tartalmát a föld, a gyárak, a bányák kollektív kisajátítása jelenti a munkások által. Azokat a földeket, gyárakat, bányákat, melyekben a forradalom során a tulajdonos maga állította le a termelést, azonnal ki kell sajátítani. „Hogy elkerüljük, hogy az ily módon kedvezőbb helyzetbe került munkások maguk is burzsoává váljanak, el lesz rendelve, hogy bárki, aki belép dolgozni ezekbe a vállalatokba, ugyanúgy részesedjen belőle, mint a többiek. Maguk a munkások fogják igazgatni ezeket a vállalatokat.” A latifundiumok kisajátításával kapcsolatban további megjegyzésekkel él: „Ami a nagybirtokokat illeti, igazságtalan lenne a teljes területet ezek dolgozóinak átadni, mert ebben az esetben sokan maradnának kisemmizetten. A nagybirtokok munkásainak azt adnák át, amit jelenleg belőlük megművelnek, a nem használt területeket fenntartva a többi szegény számára. Minthogy a nagybirtokok munkásai e terv szerint művelik azokat tovább, azok, akik földet akarnak a jelenleg nem használt területekből, látva a felszabadított peónok közös munkájának kitűnőségét, ahelyett, hogy egyénileg művelnék meg a földet, szintén közösen akarnak majd dolgozni, és így nem lesz szükség a földek felparcellázására, amivel a Junta számára meg lesz spórolva az a gyűlöletes feladat, hogy minden kérvényezőnek adjon egy darab földet.” A munkásönigazgatás fent vázolt rendszerében a termékek elosztását a következőképpen képzeli el: „Figyelembe kell venni, hogy – mivel a munkások nem rendelkeznek pénzzel, amiből napibért fizethetnének maguknak, hogy megvegyék mindazt, ami az élethez kell – szükséges, hogy a munkások maguk állítsanak fel egy statisztikai bizottságot, amely nyilvántartaná a forrásokat, amelyekkel a forradalom által uralt egyes régiók számolhatnak, valamint ezen régiók dolgozó lakosságának szükségleteit. E nyilvántartás birtokában a munkások kölcsönösen kicserélhetnék termékeiket, és olyan termelési felesleg keletkezne, hogy könnyedén, áldozathozatal nélkül el tudnák tartani a forradalom katonáit. Ezenkívül javasolnánk a munkásoknak, hogy maguk is legyenek felfegyverkezve, hogy megvédjék a forradalom vívmányait a zsarnokság katonáinak támadásaitól és a gringók vagy más nemzetek lehetséges rohamától.” Flores Magón számára a forradalomnak nemzetközi dimenziója is volt, méghozzá kettős értelemben: „Amint a forradalom elkezdődött és alakot öltött, a feladat az lesz, hogy számos elvtársat elhozzunk Európából, hogy elősegítsék sok anarchista újság kiadását Mexikóban. Mivel pénzünk lesz, mindezt könnyű lesz végrehajtani.” Másrészt: „Nagyon is lehetséges, hogy a mi forradalmunk megtöri az európai egyensúlyt, és azok a proletárok úgy döntenek, hogy ugyanúgy tesznek, mint mi. Lehetséges, hogy ha végrehajtjuk, amit javaslok, az európai hatalmak ránk vetik magukat, de ez lesz a kormányzati komédia utolsó felvonása, mert biztos vagyok benne, hogy testvéreink a tengeren túl nem hagynak elpusztulni minket.”

A magonizmus a mexikói forradalomban

15. 1910 novemberében az előző évben alakult és a nagybirtokos Francisco I. Madero által vezetett Újraválasztás-ellenes Párt az ország északi részén fegyveres harcba kezdett a porfirista rezsim ellen. A maderista mozgalom pusztán demokratikus politikai követelésekkel lépett fel. Gazdasági téren csupán annyit ígért, hogy a diktatúra alatt erőszakkal kisajátított kisbirtokosokat rehabilitálják. A tulajdonviszonyokat lényegében érintetlenül kívánta hagyni, és hangsúlyozta a Mexikóban befektetett külföldi tőke sérthetetlenségét. A maderista mozgalom burzsoá jellegét azonnal felismerte mind az amerikai kormányzat (amely a mexikói kormány követelése ellenére is hagyta működni a mozgalmat az USA területén), mind a magonisták. A Regeneración elhatárolódott a maderistáktól, de Ricardo Flores Magón úgy ítélte meg, hogy a fegyveres harc kitörése megteremtette a lehetőséget a proletárforradalmi fellépésre is. Ezért az 1910-es évek végén olyan utasításokat továbbított pártja Mexikóban lévő militánsainak, hogy a maderistákkal párhuzamosan kezdjenek harcba, de ne olvadjanek be a maderista egységekbe. 1911 januárjában a Regeneración hasábjain a Junta felszólított: „Elkerülendő a maderista erőkkel való összeütközést, a liberális csapatok viszonyuljanak korrekt módon a maderista csapatokhoz, meggyőzéssel és testvériességgel próbálva a liberális zászló alá vonzani azokat. A Liberális Párt ügye nem azonos a maderista üggyel, mivel a liberális ügy a szegények ügye; de az adott helyzetben – legyen szó védekezésről vagy támadásról – a két erő együttműködhet, és folytathatja az együttműködést mindaddig, amíg annak szükségessége fennáll.” Az autonómia megtartására való felhívást azonban az egységeknek csak egy része követte. Az egyik ilyen forradalmi alakulat december 30-án elfoglalta Janos városát (Chihuahua állam). A csoport vezetőjét, Práxedis G. Guerrerót e nap éjjelén egyik embere tévedésből agyonlőtte. Személyében a Mexikói Liberális Párt nem csak az egyik legelkötelezettebb propagandistáját veszítette el, hanem kimagasló katonai vezetőjét is.

16. A magonizmus és a maderizmus részleges akcióegysége nem tartott sokáig. Madero és tábornokainak machinációi, valamint a Mexikói Liberális Párt egyes mérsékelt tagjainak a maderistákhoz való átpártolása következtében az északon együttesen illetve párhuzamosan aratott katonai sikerek gyümölcseinek nagy részét az Újraválasztás-ellenes Párt aratta le. A magonisták teret vesztettek Chihuahuában, és harci egységeiket 1911 januárjában egyre inkább Alsó-Kaliforniába vonták vissza. 1911. febuár 25-én a Regeneración már ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Francisco I. Madero a szabadság ügyének árulója”.

17. Alsó-Kalifornia térségére – az állam földrajzi elhelyezkedése, a viszonylag gyér lakosság és kevés laktanya miatt – a Junta már a korábbi évek folyamán úgy tekintett, mint a forradalom potenciális bázisára, ahol a fegyveres harc megindítható, majd a terület elfoglalása után fokozatosan kiterjeszthető az ország többi részére. A terv végrehajtása 1911. január 29-én kezdődött el azzal, hogy egy magonista osztag elfoglalta a határ menti Mexicali városát. A mexikói kormány egyetértésével az USA titokban civil ruhás csapatokat vezényelt Alsó-Kaliforniába az amerikai érdekeltségek védelmére, és Díaz maga is odarendelt egy zászlóaljat.

18. Az Alsó-Kaliforniában harcoló magonista csapatok összetétele heterogén volt: a Mexikói Liberális Párt tagjain kívül nagy számban voltak jelen amerikai wobbly-k (az IWW tagjai) illetve különböző nemzetiségű zsoldoskatonák. A wobbly-k osztályharcos alapon vállalták a részvételt a magonista mozgalomban, és az IWW pénzzel is támogatta a Mexikói Liberális Pártot. A zsoldosok között azonban sokan voltak, akiket csupán a kaland- és nyereségvágy fűtött.

19. Noha az amerikai kormány támogatást nyújtott a Díaz-rezsimnek a magonisták elleni harchoz Alsó-Kaliforniában, az amerikai burzsoázia egyes képviselői a magonista felkelés révén lehetőséget láttak arra, hogy az államot elszakítsák Mexikótól, hogy a későbbiekben az USÁ-hoz csatolják. Ennek érdekében egy operett stílusú sajtókampányt indítottak, és céljaikra idővel eredményesen fel tudták használni a magonisták soraiban harcoló zsoldosok egy részét is. Mindez belharcokat és szakadásokat szült a magonista csapatok soraiban, és lehetővé tette a porfirista kormánynak és a maderistáknak, hogy a magonistákat úgy fesse le a mexikói sajtóban, mint kalandorokat és az amerikai annexionista törekvések hordozóit.

20. A magonisták harcát más tényezők is gátolták. Az alsó-kaliforniai egységek vezetői nem voltak mindig a helyzet magaslatán, a fegyvercsempészetet megnehezítették az amerikai hatóságok intézkedései, a Los Angelesben működő Juntát üldözték az amerikai és a mexikói spiclik és a Pinkertonok. A fő nehézség azonban a nemzetközi osztályszolidaritás csekély mértéke volt. „Erőfeszítéseinket, legyenek azok bármily nemes lelkűek és önfeláldozóak, semmissé tenné minden ország burzsoáziájának összetartó fellépése. Pusztán azért, mert megjelent a Vörös Zászló a mexikói csatatereken, az Egyesült Államok burzsoáziája arra kötelezte Taft elnököt, hogy húszezer katonát küldjön a mexikói határra, és hadihajókat vezényeljen a mexikói kikötőkhöz. Mit csinálnak mindeközben a világ munkásai? Karba teszik kezüket, és úgy szemlélik – mintha csak egy színház székeiben ülnének – e hatalmas dráma személyeit és tárgyait, amelynek meg kellene indítania valamennyi szívet, amelynek fel kellene forgatnia valamennyi tudatot, amelynek heves remegésbe kellene hoznia a föld valamennyi kisemmizettjének idegeit, és egy emberként kellene őket talpra állítania, hogy feltartóztassák a harci osztagokat, és megálljt parancsoljanak valamennyi ország egyenruhás rabszolgáinak. (…) A mi ügyünk a ti ügyetek: ha passzívak maradtok, miközben testvéreiteket a Vörös Zászlóba kapaszkodva éri a halál, tétlenségetekkel kemény csapást mértek a proletariátus ügyére.” – írta Ricardo Flores Magón a Regeneración 1911. április 8-i számában.

21. A tavaszi hónapok folyamán több kisebb összecsapás zajlott le a magonista és a szövetségi csapatok között Alsó-Kaliforniában. A magonista egységek vezetői – halál, leváltás és más okok miatt – többször cserélődtek. Május 9-én a magonistáknak sikerült elfoglalniuk Tijuana városát. Los Angelesben több munkásgyűlés zajlott le a mexikói forradalom támogatására az IWW énekes-agitátorainak és Emma Goldmannak a részvételével, aki Alexander Berkmannal együtt egyike volt azon kevés anarchistáknak, akik kitartóan és hathatósan segítették a magonistákat. A Junta a Tijuanába való áttelepülésre buzdította a Los Angelesben élő mexikói munkásokat.

22. Május végére a porfirista rezsim összeomlott a különböző felkelő csoportok csapásai alatt. Madero készen állt az alsó-kaliforniai magonista egységekkel való leszámolásra. Utóbbiakat – noha soraikba újabb wobbly-k (köztük Joe Hill és Frank Little) és az USÁ-ban élő olasz anarchisták érkeztek – jelentősen meggyengítette a szakítás a zsoldosok nagy részével, akik készek voltak az ismét felbukkant operett-annexionisták oldalára állni. Június elején – élve az amerikai kormány által felkínált lehetőséggel – Madero az USA területén át csapatokat küldött Alsó-Kaliforniába, amelyek hamarosan legyőzték a magonista erőket. Július 13-án Madero küldöttei – a magonisták korábbi harcostársai, Jesús Flores Magón és Juan Sarabia – tárgyalni akartak a Junta tagjaival, azok azokban ettől elzárkóztak. Másnap az amerikai hatóságok letartóztatták őket azzal a váddal, hogy fegyveres expedíciót szerveztek amerikai területről egy baráti ország ellen.

23. A maderista mozgalommal való teljes szembekerülés határására bekövetkezett a régóta érlelődő szakítás a Junta radikális és mérsékelt elemei között. A Regeneración február 25-i száma tudósít Antonio I. Villareal távozásáról, az egy héttel későbbi következő szám pedig már Villarealnak a maderistákhoz való csatlakozását adja hírül. A szociáldemokrata szárny másik képviselőjét, Juan Sarabiát a Díaz-diktatúra összeomlása szabadította ki börtönéből május végén, hogy azután ő is a maderisták oldalára álljon. A maderistákkal való szakítás nyomán szembefordult a magonistákkal az Amerikai Szocialista Párt Eugene V. Debsszel az élén, és az USA szakszervezeti mozgalma is. Igaz, az amerikai munkásmozgalom mérsékelt áramlatai addig sem igen nyújtottak több segítséget a támogató nyilatkozatoknál.

24. 1911. szeptember 6-ra a Junta valamennyi fogvatartott tagjáért sikerült kifizetni az óvadékot. Az újból összeállt öttagú Junta nekifogott egy új kiáltvány megszövegezéséhez, amelyet a mexikói néphez címeztek, és amely arra volt hivatott, hogy felváltsa az 1906-os reformista programot. A kiáltvány 1911. szeptember 23-án jelent meg a Regeneración címoldalán. A Mexikói Liberális Párt egykori látszat-demokratizmusából egyetlen dolog maradt meg: a név. A kiáltvány fegyveres osztályharcot hirdet a tőke rendje és annak védelmezői – az állam és az egyház – ellen, síkraszáll a termelőeszközök közvetlen és azonnali kisajátításáért, és felvázolja a magonisták képét az anarchista kommunizmusról: „A zűrzavar ezen pillanataiban, amelyek annyira kedveznek az elnyomás és kizsákmányolás elleni támadásnak, ezekben a pillanatokban, amikor a hatalmat megtörték, és az egyensúlyát vesztette, tétovázik, és minden oldalról rohamozzák az elszabadult indulatok minden erői, valamennyi étvágy, amelyet felszított a közeli jóllakás reménye; ezekben a pillanatokban, amelyek a nyugtalanság, a szorongás, a rettegés pillanatai minden kiváltság számára, kisemmizettek sűrű tömegei özönlik el a földeket, égetik el a birtokleveleket, teszik rá teremtő kezeiket a termékeny talajra és öklükkel fenyegetve mindent, ami tegnap még tiszteletreméltó volt: a hatalmat és a klérust, barázdát szántanak, elvetik a magot, és megindultan várják szabad munkájuk első gyümölcseit. (…) A kisajátítást vérrel és vassal kell végigvinni e nagyszerű mozgalom folyamán, ahogyan azt testvéreink, Morelos, Puebla déli része, Michoacán, Guerrero, Veracruz, Tamaulipas északi része, Durango, Sonora, Sinaloa, Jalisco, Chihuahua, Oaxaca, Yucatán, Quintana Roo és más államok régióinak lakosai csinálták és csinálják, amint azt maga a mexikói burzsoá sajtó is kénytelen volt elismerni, ahol a proletárok birtokba vették a földet anélkül, hogy megvárták volna, hogy egy atyai kormány kegyeskedjen boldoggá tenni őket, tudatában léve annak, hogy nem szabad a kormányoktól semmi jót várni, és hogy „a munkások felszabadítása csak maguknak a munkásoknak a műve lehet”. A kisajátítás ezen első aktusait a legragyogóbb siker koronázta, de nem szabad csupán a föld és a mezőgazdasági eszközök birtokbavételére szorítkozni: minden egyes iparágat elszántan birtokba kell venniük az adott iparág munkásainak, elérve ezáltal, hogy a földek, a bányák, a gyárak, a műhelyek, az öntödék, a kocsik, a vasutak, a hajók, mindenféle raktárak és a házak mindenki és minden egyes mexikói lakos hatalmába kerüljenek, nemre való tekintet nélkül. Minden olyan régió lakóinak, amelyben a legfőbb igazságosság ilyen aktusát véghezviszik, nincs más dolguk, mint hogy megállapodjanak, hogy minden holmit, ami a boltokban, a raktárakban, a magtárakban stb. van, egy mindenki által könnyen hozzáférhető helyre szállítanak, ahol jóakaratú férfiak és asszonyok aprólékos leltárat vezetnek mindarról, amit összegyűjtöttek, hogy kiszámítsák ezen készletek tartósságát, figyelembe véve azon lakosok szükségleteit és számát, akiknek mindezeket hasznosítaniuk kell, kezdve a kisajátítás pillanatától egészen addig, amíg a mezőkön le nem aratják az első termést, és a többi ágazatban meg nem termelik az első termékeket. Ha a leltár elkészült, a különböző iparágak munkásai testvéri egyetértésre jutnak a termelés szabályozásának érdekében, minthogy a folyamat során senkinek sem lesz hiánya semmiben, és csak azok halnak éhen, akik nem akarnak dolgozni, kivéve az időseket, a rokkantakat és a gyerekeket, akikeknek joguk lesz élvezni mindent. Minden megtermelt javat a közösség általános raktárába küldenek, amelyből mindenki jogosult lesz elvenni mindent, amire szüksége van, azzal az egyetlen megkötéssel, hogy be kell mutatnia egy szelvényt, amely igazolja, hogy valamely iparágban dolgozik.” A kiáltvány ezekkel a szavakkal zárul: „A szabadság és a jólét elérhető közelségben van. Egy kormányzó, vagyis egy zsarnok hatalomba juttatása ugyanakkora erőfeszítésbe és ugyanakkora áldozatba kerül, mint a gazdagok által bitorolt javak kisajátítása. Válasszunk hát: vagy egy új kormányzó, azaz egy új iga, vagy a megváltó kisajátítás és minden vallási, politikai kényszerítés és minden más rend megszüntetése. Föld és szabadság!”

25. A kiáltványnak meghirdetett elveknek megfelelően a magonista csapatok országszerte igyekeztek együttműködni a földfoglaló mozgalmakkal, miközben támadták azokat a caudillókat, akik saját hatalmi céljaik érdekében próbálták ezeket felhasználni. Az elkövetkező években Mexikó az egymással versengő fegyveres burzsoá politikai bandák csataterévé vált, amelyek soha be nem tartott ígéretekkel próbálták megvesztegetni a fellázadt tömegeket. A magonisták aktívan segítették Zapata harcát az egymást váltó mexikói elnökök ellen, és a jaki indiánok évtizedek óta tartó és ismét nagy erővel fellángoló küzdelmét elrabolt földjeik visszaszerzéséért.

26. A „Föld és szabadság!'” jelszava, amely már a forradalom kitörése előtt megjelent Ricardo Flores Magón írásaiban, majd a Mexikói Liberális Párt vörös lobogóin, az 1911. szeptember 23-i kiáltványban végleg kiszorította a „Reform, szabadság és igazságosság” régi jelszavát. A jelszót a magonisták által támogatott más mozgalmak, így a zapatista mozgalom is átvette. A jelszó eredetileg az oroszországi „Zemlja i Volja” narodnyik párt elnevezése volt. A két mozgalom – az oroszországi és a mexikói – között valódi párhuzam létezett. Mindkét országban központi jelentőségű probléma volt a földkérdés. Mindkét mozgalomnak célja volt, hogy a szocializmust a kollektív földbirtoklás ősi alapzatán teremtse meg, noha az oroszországi obscsina és a mexikói ejido (az indián földközösség) egymástól eltérő tulajdonformák voltak. Flores Magón világosan látta, hogy az ejido mekkora jelentőséggel bír az indián tömegek tudatában mindannak ellenére, hogy a földek nagy részét a latifundisták sajátították ki. A Regeneración 1911. szeptember 2-i számában tette közzé „A mexikói nép alkalmas a kommunizmusra” című cikkét, amelyben a következőket írja: „Mexikóban körülbelül négymillió indián él, akik húsz-huszonöt évvel ezelőttig közösségekben éltek, közösen birtokolva a földeket, a vizeket és az erdőket. A kölcsönös segítség volt a szabály ezekben a közösségekben, amelyekben a hatalmat csak akkor érzékelték, amikor a járadékbeszedő ügynök szabályos időközönként megjelent, vagy amikor megérkeztek a csendőrök, hogy erőszakkal sorozzák be a férfiakat a hadseregbe. Ezekben a közösségekben nem voltak bírók, sem polgármesterek, sem börtönőrök, sem más hasonló hernyók. Mindenkinek joga volt a földre, a vízre az öntözött földek számára, és az erdőre, hogy tűzifát és kunyhóépítéshez szükséges faanyagot szerezzen. Az ekék kézről kézre jártak, ahogyan az ökörpárok is. Minden család akkora területet művelt meg, amelyet elegendőnek tartott a szükséges javak megtermeléséhez, és a kapálást és aratást közösen végezték, együtt az egész közösség, ma azért, hogy learassák Pedro termését, holnap azért, hogy learassák Juanét és így tovább sorban. A kunyhóépítésből a közösség minden tagja kivette a részét. Ezek az egyszerű szokások egészen addig tartottak, amíg a hatalom – elég erőssé válva ahhoz, hogy teljesen pacifikálja az országot – biztosítani nem tudta a burzsoázia számára üzleteinek prosperitását. A politikai felkelések tábornokai nagy területeket kaptak; a földbirtokosok kitágították birtokaik határait; a legaljasabb politikai törtetők ugarként hatalmas földterületeket szereztek, és a külföldi kalandorok föld-, erdő-, víz- és mindenféle más koncessziókhoz jutottak, míg végül indián testvéreink egy arasznyi föld nélkül maradtak, megfosztva a jogtól, hogy az erdőből elhozzák akár csak a legkisebb faágat is, a legalávalóbb nyomorúságban, megfosztva mindattól, ami azelőtt az övék volt. Ami a mesztic lakosságot illeti, amely a Mexikói Köztársaság lakosságának többségét alkotja, azok kivételével, akik a nagyvárosokat és a jelentősebb falvakat lakták, szintén közösségi földekkel, szabad vizekkel és erdőkkel rendelkezett, ugyanúgy, mint az indián lakosság. Itt is a kölcsönös segítség volt a szabály; a házakat közösen építették; pénzre szinte nem volt szükség, mert termékcsere zajlott; de beköszöntött a béke, a hatalom megerősödött, és a politika és a pénz banditái szemérmetlenül elrabolták a földeket, az erdőket, mindent. (…) Látható tehát, hogy a mexikói nép alkalmas arra, hogy eljusson a kommunizmushoz, mert azt már gyakorolja, legalábbis részben, évszázadok óta, és ez megmagyarázza, hogy a mexikói nép miért érti meg – noha többségében analfabéta –, hogy a hóhérok megválasztására szolgáló választási komédiákon való részvétel helyett miért érdemes inkább birtokba venni a földet, és azt el is kezdte birtokba venni a tolvaj burzsoázia nagy lármája közepette. Most már csak az maradt hátra, hogy a munkás birtokba vegye a gyárat, a műhelyt, a bányát, az öntödét, a vasutat, a hajót, mindent, egyszóval: hogy semmilyen fajta urat ne ismerjenek el többé, és ez lesz a jelenlegi mozgalom befejezése. Előre, elvtársak!”

27. Ahogyan Flores Magón befejező sorai jelzik, a városi mozgalom radikalizmusa messze elmaradt a vidékétől. 1912 őszén létrejött „A munkás háza” (később „A világ munkásának háza”) anarcho-szindikalista konföderáció. Az alapítók között ott voltak a Mexikói Liberális Párt Szervező Juntájának egykori mérsékelt tagjai is. A szervezet hamarosan az egyik burzsoá caudillo kiszolgálója lett: 1915. február 17-én „A világ munkásának háza” vezetői megállapodást kötöttek munkás-zászlóaljak kiállításáról Venustiano Carranza konstitucionalista hadserege számára, amiért cserébe munkajogok törvénybe iktatását ígérték számukra. Carranza seregei taposták el aztán végleg a zapatista indiánok földfoglaló mozgalmát Morelos államban.

28. A burzsoá bandák jöttek és mentek, 1914-ben az amerikai hadsereg is nyíltan beavatkozott a mexikói forradalom menetébe. 1917-ben kihirdették az új alkotmányt, amelybe becikkelyezték a Mexikói Liberális Párt 1906-os programjának számos, többek között munkajogi követelését, kifizetve ezzel „A világ munkásának házát”. Az újonnan kihirdetett jogok nagy része persze csupán papíron létezett.

29. Flores Magón és társai Mexikó határain kívül és belül tovább vívták egyre reménytelenebb harcukat. Az első világháború kitörése után Ricardo Flores Magón munkásgyűlésen tartott beszédben és a Regeneración hasábjain nemzetközi forradalomra hívta fel a világ proletariátusát. A lap utolsó száma 1918. március 16-án jelent meg. Az oroszországi forradalomról szóló cikkében Ricardo Flores Magón elismeréssel szólt Leninről és Trockijról. Levelezéséből kiderül, hogy később kritikusabbá vált a bolsevik rezsimmel szemben. Az újság utolsó száma tartalmaz egy kiáltványt is, amely ismét forradalmi felkelésre szólít fel az imperialista háború közepette. Az amerikai hatóságok perbe fogták a két aláírót, Ricardo Flores Magónt és Librado Riverát azzal a váddal, hogy szabotálják az amerikai háborús erőfeszítéseket.

30. Ricardo Flores Magón többé nem szabadult a börtönből. Még megérte 1920-ban Carranza megdöntését, ami a mexikói forradalom utolsó aktusának bizonyult. A mexikói képviselőház anyagi támogatást szavazott meg a két fogvatartottnak, ezt azonban azok visszautasították. 1922. november 21-én Ricardo Flores Magón a Kansas állambeli Leavenworth katonai börtönében vitatott körülmények között meghalt. 1923. januárjában holttestét Mexikóvárosba szállították, ahol temetésén munkások ezrei vettek részt.

31. Ricardo Flores Magón és a Mexikói Liberális Párt kudarca több okra vezethető vissza, melyekre részben ők maguk is rávilágítottak már a harc folyamán: a világproletariátus közönyére és radikális, internacionalista harcának, nemzetközi szolidaritásának hiányára, a mexikói és az amerikai burzsoázia általi (gyakran összehangolt) üldöztetésre, amelynek eredményeképpen Flores Magón végig távolról, az USÁ-ból – gyakorta a börtönből – követte az eseményeket, a szociáldemokrácia reformizmusára, a nemzetközi anarchista mozgalom számos képviselőjének fanyalgó, távolságtartó magatartására, és végül: a mexikói proletariátus jelentős részének szellemi éretlenségére, kompromisszumkészségére a burzsoáziával.

32. Azok a mexikói forradalmárok, akik a Mexikói Liberális Párt képviselőiként vagy azzal összefogásban tevékenykedtek, gyakran maguk sem értették meg teljesen a Flores Magón által képviselt programot. Utóbbiak (a kisemmizett indián parasztok) harcuk kiterjesztésére – a visszahódítandó falvak, földek határain túl – sokszor nem is gondoltak. Ricardo Flores Magón személyes tragédiája leginkább Thomas Münzer figuráját idézi elénk, aki egy olyan osztály nevében vívta egyre dühödtebb és elkeseredettebb harcát, amely – ha részben bálványozta is vezetőjét – az általa hirdetett programhoz csak nagyon ritkán volt képes akár elméletileg, akár gyakorlatilag felnőni.

33. Ricardo Flores Magóntól, a proletárforradalom kérlelhetetlen harcosától egy corrido így búcsúzik:

„Anarchistaként halt meg

magasan tartva homlokát

örökké híven eszméihez

és szenvedélyesen küzdve

a börtönben azt írta

sírfelirat gyanánt:

Itt nyugszik egy álmodozó

vagy egy bolond – mikor meghalok

egyesek talán ezt mondják majd

de nem lesz, ki arra vetemedne,

hogy azt mondja: itt nyugszik egy gyáva alak,

eszméinek elárulója.”