Az obscsina lassú
ütemtelen felbomlásáról és a kapitalizálódás gazdasági-ideológiai,
egyszóval kommunista értelembe vett társadalomtörténeti, történelmi
materialista értelmezési vetületére visszatértünk. Elvtársaink a
Barikád Kollektíva által írottakra támaszkodva, az általuk
rögzítetteket alapvetően felhasználva. Anton Pannekoek A
világforradalom fejlődése a kommunizmus taktikája Herman Gorter Nyílt
levél Lenin elvtárshoz kiadvány bevezetésében részletesen kifejtik az
obscsina lényegét és annak „ütemtelen bomlási folyamatát”.
A lényegre szorítkozva, mégis megismételve sok mindent, de a Barikád
Kollektívánál aprólékosabban analizáljuk a témát.
„A
parasztság lassan (roppant lassan) megszabadult a földesuraktól való
személyi függéstől, és megszabadult az addig általa művelt föld
tetemes részétől is. A muzsik a szabadság mellé kötelezettségként
kapott fél évszázadon át fizetendő megváltást, ami az egyébként is
súlyos adóterhekkel együtt elviselhetetlenné tette a helyzetét. Ez a
születőben lévő új társadalom számára valóságos ajándék volt:
egyrészt kikényszerítette a paraszttól, hogy az terményének
legnagyobb részét áruba bocsássa. A parasztok által eladott gabona
külföldre vándorolt, ahonnan cserébe munkagépek, gyári felszerelések
érkeztek. A faluban megjelent az uzsoráskodó kulák és a
gabonakereskedő alakja, akiknek szerepét a paraszt kizsigerelésében
ki kell hangsúlyoznunk. A parasztok tönkremenetelén át vezetett az út
annak az osztálynak a létrehozásához, amelynek kizsákmányolása szárba
szökkenti a tőkét: a parasztságot bérmunkásokká kellett változtatni.
De mit is élt át az a muzsik, aki bérmunkássá változott lassacskán a
társadalmi folyamatok által, és aki szántás, vetés, aratás stb.
helyett immáron a termelőeszközétől elszakítva izzó kohóban volt
kénytelen bérmunkásként munkaerejét eladni. Az obscsina neki az
állandóságot jelentette, ez volt konzervatív múltjának ontológiai
alapja. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás elkezdte elszakítani
személyes függésének egyik fő okától, földesurától, de még csak
kezdte miközben elvesztette lassan azt a közösséget, földet,
termelőeszközét, ami számára a világmindenséget jelentette.” A
reform a parasztok hatalmas arányú megrablását jelentette, írja egy
marxista elemző, majd így folytatja: A földesurak magukhoz ragadták a
földek kétharmadát, s csak egyharmadát hagyták meg a parasztok
használatában. A legtermékenyebb földeket, s számos esetben a
parasztok használatában levő legelőket, itatókat, földekhez vezető
utakat stb. kihasították a földesurak. A kihasított területek a
földesurak kezében a parasztság leigázásának eszközévé váltak, mert a
parasztok kénytelenek voltak ezeket a földeket a legsúlyosabb
feltételek mellett bérbe venni a földesuraktól. A törvény, amely ki
mondta a parasztok személyes szabadságát, ideiglenesen érvényben
hagyta a robotot és a dézsmát. A paraszt a megnyirbált osztásföldért
köteles volt ezeket a szolgáltatásokat teljesíteni a földesúr
számára, mindaddig, amíg a földet meg nem váltotta. A megváltás
összegét túlságosan magasra becsült földárak alapján állapították
meg, s mintegy kétmilliárd rubelre rúgott. Lenin az 1861-es
parasztreform jellemzése során a következőket írta: „Ez az első
tömeges erőszak a parasztsággal szemben a születőben levő
mezőgazdasági kapitalizmus érdekében. Ez a földesúri «földtisztítás»
a kapitalizmus számára.”
A mir vagy obscsina „nem
az uraság, hanem a szerető apa, aki egyaránt jóságos minden fiához”.
Ebben az álságos, hamis tudatban élt a muzsik évszázadokon keresztül.
„A mir döntött, az isten rendelése” – járta a
mondás. Az obscsina volt az orosz társadalom alapsejtje, működésének
kulcsa, ahogyan a helyi földművelő közösségek voltak minden keleti
despotizmus meghatározó struktúrái. Az obscsina definiálta a
muzsikot, az obscsina definiálta a cárt. A paraszt az obscsinában
sohasem válhatott önállóvá – a szuverén egyén nem jöhetett
létre, a szociális differenciációt és a magángazdaságot az obscsina
egész rendje elnyomta, mint vele összeférhetetlent. Az obscsina
szemben állt az árutermeléssel, mint őt felbomlasztó folyamattal. Az
obscsinák azonban tisztán önigazgató egységekként sohasem alkothattak
volna társadalmat. Szükség volt egy felsőbb tekintélyre, amely a
befelé forduló közösségeket erőszakkal egyesíti. Ezért a cári hatalom
nem antagonisztikus ellentéte volt a földközösségnek, hanem annak
dialektikus kiegészítése, tőle elválaszthatatlan ellenpólusa. A cár
volt a helyi obscsinák alkotta összorosz obscsina sztárosztájaa
patriarcha, amely a szétforgácsolt közösségeket végül mégiscsak
társadalommá egyesíti. Ezzel magyarázhatjuk, hogy az orosz szegény
parasztság hagyományosan nem kérdőjelezte meg a cárság intézményét,
és felkelései rendszerint a helyi földesurak vagy az állami
adminisztráció helyi képviselői ellen irányultak. „Az orosz nép
óriási részét kitevő parasztságot még mindig áthatja az ideális cár –
a saját fantáziájának szüleménye – iránt odaadás, és az egész
még mindig azt hiszi, hogy közel az óra, amikor elűzi a földesurakat
az országból és földjeiket szétosztja hűséges parasztjai között”
– jegyezte fel egy „narodnyik barátunk”.
Oroszországban a tőkés
modernizálás érdekében a földet el kellett venni a parasztság nagy
részétől. Ez annál is inkább így volt, merthogy a falu egyre
nehezebben bírta a rárakott terheket. „A földművelő nyomorúsága
máris megfertőzte a földet, és az terméketlenné válik. A jó
terméseket ellensúlyozzák az éhínségek. A legutóbbi tíz év átlaga
nemcsak stagnáló, hanem visszaeső mezőgazdasági termelést mutatott”
– írta Marx 1881-ben. A parasztság kisajátításának folyamata
szabadította el azokat a tektonikus erőket a társadalom mélyén,
amelyek a XX. század elején bekövetkező óriási földrengésekhez
vezettek. Egyrészt a létében fenyegetett obscsina-parasztságot
szembefordította nem csak a cári abszolutizmussal, hanem a
kapitalizmussal is, másrészt a gyárakba kényszerített tegnapi
parasztokból létrehozott egy militáns munkásosztályt. Az uralkodó
osztály részéről a nemesség konzervatív elemei berzenkedtek leginkább
(olvassunk csak Goncsarovot, Turgenyevet), a gabona áramlott
külföldre, Péterváron, Moszkvában, Odesszában, Bakuban gyárak
épültek. Míg 1887-ig délen mindössze két kohászati üzem volt,
1899-ben már 17-re emelkedett a számuk, 29 működő és 12 épülő
nagyolvasztót tartottak számon. Tizenhárom év alatt (1887 és 1899
között) Oroszországban a vasgyártás az ötszörösére növekedett. Az
1866-1875-ös években egy éve alatt átlagosan 1520 kilométerrel
növekedett a vasútvonalak hossza, a XIX század utolsó nyolc évében
pedig évente 2740 kilométer főútvonalon indult meg a közlekedés.
Azonban kiderült, hogy a
tőke diadalútja előtt áll még egy akadály, olyan akadály, amelynek
jelentősége csakhamar világos lesz mind a cár támogatói, mind
ellenségei számára. Mielőtt erre kitérnénk, idekívánkozik egy Marx
idézet: „A pénzbirtokosnak tehát ahhoz, hogy pénzét tőkévé
változtathassa, az árupiacon készen kell találnia a szabad munkást,
aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként
rendelkezik munkaerejével, mint a maga árujával, s hogy, másrészt,
nincs más eladható áruja, mentes és szabad minden dologtól, amely
munkaereje realizálásához szükséges.” Oroszországban
emberemlékezet óta az volt a szokás, hogy az egy településen lakó
földművesek ügyeiket közösen intézték. A házak és a háztáji
rendszerint az egyes családok tulajdonában volt, míg a szántóföldeket
a parasztok rendszeresen felosztották egymás között, az erdőt, a
legelőt pedig mindenki használta. A közösség ügyelt arra, hogy tagjai
között ne keletkezzenek jelentős vagyoni különbségek, és főként
mindenki számára biztosította a megélhetéshez szükséges minimumot,
támogatást nyújtott az árváknak, özvegyeknek és munkaképteleneknek,
megakadályozva ezek pauperizációját. A közös földhasználat útját
állta a „vállalkozó szellemű” nyomulós paraszt „gazdasági
felemelkedésének”, s megteremtette a „szegénységben és
nélkülözésben való egyenlőséget”. A jobbágytartó földesúrnak
sem sikeres vetélytárs kellett, hanem a régi állapotok
konzerválására, miközben az ő társadalmi létét is elkezdte
felbomlasztani a lassú kapitalizálódás. A robotért az egész
faluközösség volt felelős: ha valaki saját gazdaságára fordította
erejét, helyette a szomszédjának kellett robotolnia. Az obscsina az
állam számára kényelmes volt, az adókat és a különböző
kötelezettségeket a faluközösségre vette ki, az pedig elosztotta a
családok között. A megszökött jobbágy adóját is a faluközösségnek
kellett megfizetnie, így azután a muzsikok minden hatóságnál jobban
ellenőrizték egymást. Ezt a falusi közösséget, földközösséget az
irodalomban általában obscsinaként vagy mirként emlegetik. Az
obscsina-parasztság tömegesen csak akkor fordulhatott szembe a
despotával, ha azt érezte, hogy a cár a létét jelentő társadalmi
struktúra elpusztítására tör. Ez a paraszti tömegekből kiinduló
lázadás azonban csak akkor válhat valóban forradalommá, ha magában a
megvédeni akart közösségi struktúrában is mélyreható változásokat hoz
létre: amint feljebb írtuk, az obscsina és a cári despotizmus csak
együttesen alkot egészet, egymástól nem választhatók szét. A
forradalomnak az obscsinát, mint obscsinát meg kell, hogy szüntesse,
de magából az obscsinából mint a közösség elemi formájából kiindulva,
azt támpontként felhasználva lendülhetett volna előre gondolták még
az egyes kommunisták is. Ez szerves fejlődést jelenthetett volna
(Marxék is egy időben ezt feltételezték, de nem jelentett és mindez
idővel számukra is kiderült) a kommunizmus felé, amely csak a
társadalom más szféráival, mindenekelőtt a proletariátussal való
kölcsönhatásban valósulhat meg, és egy nemzetközi, Nyugat-Európát is
magával ragadó forradalmi hullám keretében. Későbbiekben azonban
világossá vált, hogy az iparosodás üteme, maga a társadalomfejlődés
lassú sajátosan kapitalizálódó vonala felülírta ezt a lehetőséget,
amit ők maguk is megállapítottak. (Erről lásd e tárgyú levelezéseiket
az oroszországi mozgalmárokkal.)
Az oroszországi falu történelmi ellentmondása – a parasztság és a földbirtokos arisztokrácia szembenállása – mellett a „jobbágyfelszabadítás” után fellépett még egy ellentmondás, ami valójában nem volt új, de egyre fenyegetőbb méreteket öltött. A már említett uzsorás kulák és a gabonakereskedő a tőke özönvíz előtti formáinak képviselőiként bukkantak fel az oroszországi faluban. Minthogy a termelő még nem volt elválasztva termelési feltételeitől – nevezetesen a földtől –, a tőkének ezek a primitív formái (a cári kancsukákkal a hátuk mögött) indították meg a falusi élet kapitalizálását. Hogy az uzsora szerepét és korlátait a tőke szempontjából világosan láthassuk, idézzük ismét Marxot: „Az uzsora – csakúgy, mint a kereskedelem – egy adott termelési módot zsákmányol ki. Nem hozza létre, hanem külsődlegesen viszonyul hozzá. Az uzsora megpróbálja azt közvetlenül fenntartani, hogy folyvást újból kizsákmányolja; konzervatív, és csak még nyomorúságosabbá teszi ezt a termelési módot.” „Az uzsora csak annyiban játssza a hathatós emelő szerepét az ipari tőke előfeltételeinek kifejlesztésében, amennyiben a következő kettős szerepet játssza: először is, független pénzvagyont teremt a kereskedőé mellett, és másodszor, kisajátítja a munka feltételeit, azaz tönkreteszi a régi munkafeltételek tulajdonosait.”Az uzsora önmagában nem tudott szilárd bázist teremteni a tőke számára, nem tudta likvidálni a régi termelési mód hagyományait.
A korabeli oroszországi
társadalomban nem juthatott teljes uralomra sem az áru, sem a pénz,
sem a tőke, mert nem fejlődött ki a szuverén egyén. Az Oroszországhoz
hasonló archaikus társadalmak tagjaira maga a nyugat-európai emberkép
nem alkalmazható. Fentebb már irtunk róla, hogyan is festett a
polgári demokrácia képe az első földindulás idején. A
szabadságjogokkal rendelkező autonóm egyén születése egy sok
évszázados folyamat eredménye volt Nyugat-Európában, amely
gazdaságtörténeti nézőpontból az egyszerű árutermelés kifejlődésének
folyamata volt (paraszti árutermelő magángazdaság, kézműipar, helyi
és távolsági kereskedelem). Erről az alapzatról, amely már magába
foglalja a magántulajdon szentségét és az emberi viszonyok
eldologiasodását (áru-fetisizmus), az általánossá vált egyszerű
árutermelésből indulhatott meg a tőke szerves kifejlődése
Nyugat-Európában. Olyan társadalmakban, ahol ezek az előfeltételek
hiányoztak, a tőke sohasem belső fejlődés eredményeként, hanem külső
kényszer hatására jelent meg. Az általános gazdasági-politikai
feltételektől függően vagy imperialista gyarmati tőkeként (India,
Afrika stb.) létezett, vagy az erőszakos belső modernizáció igénye
melegházilag hívta életre szigetszerűen az archaikus társadalom
tengerében (Oroszország). A korabeli Kínában vagy Mexikóban a két
fejlődésmenet hibridjét láthatjuk.
Itt falusi földközösségi
termelési módjával, szokásaival él (a termelés a falu vagy család
közösségében történik, alap a közösségi obscsina, a földtől,
termelési eszközétől nincs elszakítva), ott a bérmunkás léte, a
muzsiknak itt a pópa, mező, erdő, tavak, Ilka tehén, a föld, a
varázsmese, az archaikus világkép, a maga egész muzsik társadalmával
és annak elnyomóival. A bérmunkás tulajdonnélküli (termelőeszköz
nélküli) kizsákmányolt, számára ott a gyár vagy üzem, a munkahelyi
rotáció, a szakszervezet, szervezettebb esetben az internacionalista
mozgalom. A muzsik beleszületett, készen kapta társadalmi valóságát,
a bérmunkásnak magának kell megszerveznie életét, ő pusztán
individuum (amennyiben osztálytudatosan nem kezdi magát társaival
együtt önnön magát osztállyá szervezni, de ez már proletárként más
minőséget és lehetőséget hordozz magában, mint pusztán bérmunkás
léte). A muzsik a termelés közösségében egzisztál, a „produktivitás
alacsonyabb fokán”, természetközeliségben él. A közösségi föld
formájában a muzsik úgy viszonylik munkájának objektív feltételeihez,
mint saját és a közösségének tulajdonához. „Úgy viszonyul a
többiekhez, mint társtulajdonosokhoz, mint akik éppannyira
megtestesülései a közösségi tulajdonnak” - írjuk Marx után
szabadon. A bérmunkás munkaerejének eladásából tartja fenn magát, a
munkás nem tartozik sem egy tulajdonoshoz, sem a földhöz, hanem
szabad bérmunkás, aki szabadon adja el munkaerejét annak a tőkésnek,
aki megveszi munkaerejét a munkaerőpiacon. A munka nemcsak árukat
termel, önmagát és a munkást is, mint árut termeli... a munkásnak a
maga termékében való külsővé-idegenné válása nemcsak azzal a
jelentőséggel bír, hogy munkája tárggyá, külső egzisztenciává válik
számára, hanem hogy rajta kívül, tőle függetlenül egzisztál és vele
szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak a
kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szemben. .És így
tovább…
Az átalakulás zajlott, a
muzsik sem maradt tétlen, hozzá is eljutottak a hírek, anarchista,
trudovik, eszer , mensevik, bolsevikok agitátorok is telekürtölték a
"varázsmesék" álmos falvait. A vészharangok megkondultak,
lefoglaltak kisajátítottak földet, gabonát, tehenet, vodkát, égtek az
adósság nyilvántartó papírok, lerombolták a földes úri lakot. Terjedt
vihar Grúzia, Lettország, Lengyelország felé. Csak 1905 első felében
Szaratov kormányzóságban 93 uradalom lángolt – „Bakunyin
nevetett...” A muzsikok megmozdulásai ösztönszerűek voltak, de
ebbe az ösztönszerűségbe némi tudatosság is keveredett. Érett az
agitáció gyümölcse, meg a föld autonóm obscsinabeli kisajátításának,
ősi álmának felszínre törése. Parasztbizottságok alakultak, amelyek
lefoglalták uraik földjeit és felosztották egymás között. Itt le is
ragadtak és utaljunk csak vissza a muzsik földéhségére, ha azt
sajátjának tudhatta, akkor megnyugodott. Azt hihette, ennyi elég.
1905 tavaszán Viharmadár
le-lecsapott Grúzia, Oszétia szegényparasztok lakta területeire is.
Élelmiszerhiány volt hát elvesszük attól, aki tőlünk elvette, rögtön
megjegyezzük a muzsiknak nem volt elég földje arra, hogy eltartsa
magát és az uraságát is, hiszen nem volt elégséges erdő és legelő
sem, ami pedig volt azt földesurak birtokolták mindazt akárcsak a
népmesékben. Tél végén, tavasz elején elfogyott a kenyérgabonájuk,
nem volt tűzifájuk, takarmányhiány miatt nem tudták etetni az
állatokat. A megelőző aszályos vagy a túl sok eső miatt rossz
termésük szinte az éhínség szélére jutottak. „Gazdasági
helyzetüket rontotta, hangulatukat befolyásolta, ha a régi birtokos
emelni akarta a bérleti díjakat, eladta földjét, és az új tulajdonos
nem adott munkalehetőséget a környező falvak lakosságának.” Az
oroszországi falvak millióit nyomasztotta a feudális maradványként
értékelhető ledolgozási rendszer, a kedvezőtlen földbérleti
feltételek, továbbá a bürokratikus funkciókkal felruházott archaikus
obscsina. A parasztság képtelen volt lépést tartani a piacgazdaság
követelményeivel. Ugyanakkor a nem agrárszféra lassú fejlődése nem
tette lehetővé a falvakban munka nélkül tengődő, megélhetési
gondokkal küzdő tízmilliók eláramlását a mezőgazdaságból, Bár
szembetűnő volt differenciálódási folyamat – izmosodott a
falusi burzsoázia, vékonyult a középparaszti réteg – a
parasztság felbomlás már csak azért is torzó maradt, mert a szegény
és kisparasztok tízmillióit kötötte az osztásföld, amely azonban
kevésnek bizonyult említi újdonsülten egy firkász. A muzsikok
forradalmi korszakbeli magatartásra nem párosult semmiféle előrevivő
forradalmi programmal-gyakorlattal, bár idővel egyre gyakrabban
érkeztek szocdem, eszer, anarchista mozgalmárok közéjük, akik által
radikálisabb / ál-radikálisabb jelszavak, transzparensek („le a
földesurakkal, le az önkényuralommal”) repdestek ide-oda.
De vajmi kevés a külső behatás ereje, ha amellett alapzatként közvetlen valósága nem forradalmasítja. A muzsiknak azonban föld kellett s mezőgazdasági munka, és az Oroszországi gazdasági-politikai viszonyok valóban roppant lassan forgatták csak fel életét, miközben a forradalom beköszöntött. Elsődlegesen gazdasági követeléseik voltak, amik abból álltak miszerint: követeljük a földterület megnövelését, adók csökkenését, legelő, erdő használat növelését akarjuk, a napszámbér és a mezőgazdasági munkabér emelését. Ezek szociális célok és hol maradt a fennálló szétverése, a sohasem látott akarása? Mert a szegényparaszt nem akart kapitalizmust, igaz nem ismerte, pontosabban kezdte megismerni, de nem kért belőle. A kommunizmust, az igaz vágyak teljesülésének univerzumát-sem ismerte, de dalaikon, meséiken keresztül, öntudatlanabb, de költőibb, fantáziadúsabb formában, mint egy eszer mozgalmi brosúra, kifejeződött a hatalomnélküliség világa, sőt az osztályok nélküli világ óhajának vágya. Olvassunk Bazsovot, népmeséket… Eközben nyomultak az eszerek és radikálisaik a Maximalisták, akik a földtulajdon megszüntetését annak közösségi tulajdonba vételéért harcoltak, szocializálni akartak, a termelőeszközök társadalmasításáért harcoltak. Elméletileg kimondták- a gyakorlatban azonban mindabból semmi nem lett. Mindezt az általuk átszervezett obscsina talajára álmodták - álmodott a nyomor….(Erre még később visszatérünk) A városból falura érkező munkások agitálták megalakult az Összoroszországi Parasztszövetség demokratikus szervezte benne liberálisok, szocdemek, akik az alkotmányozó nemzetgyűlésért szálltak síkra. Egyenlő arányban akartak földet osztani, blablabla… 1905 második felére területileg kiterebélyesedett a muzsikok felkelése, de nem mélyült el, városi munkássága és a falu népe nem volt egy nevezőn, ennek oka éppen a kapitalista viszonyok elmaradottságában rejlett, erről már ejtettünk szót, a bérmunkás azért harcolt, amiért a muzsik nem harcolt, osztályérdekeik eltérő jellege atomizálta őket (a kizsákmányolásuk mértéke gigantikus, de az eltérő szocializációkról és osztálytudatformákról imént ejtettünk szót).
A gyenge és reformista munkásmozgalom ezt a problémát nem tudta feloldani és nem volt képes centralizálni a kizsákmányoltak összerejét, hiszen sem létszámában nem volt erős, és sem szervezetileg nem volt egységes és más osztályszempontok alapján működtek. A muzsik rombolt és robotolt, időben és térben nem nőtt össze lázongásának ereje, egységes mozgalommá. Konkrét terve, elképzelése az obscsina megtartásán kívül nem igen volt. Jó lenne egyszer pontosan megvilágítani a” falu népének „osztálytagozódását, hiszen mást akart a mezőgazdasági bérmunkás, aki sztrájkolt, ha kellett a nagybirtokos ellen, mást a szegényparaszt, aki földet akart, s ott volt a csörtető zsírosabb paraszt, aki maga is kizsákmányolta a csóró muzsikot, s aki még többet és még annál is többet akart, mindemellett ott duzzadt növekedett lassanként a bérmunkásság a városban. S mit akartak a munkásosztály reformista pártjai? A mensevikek valamennyi nagybirtok kisajátítását követelték, a helyi zemsztvóknak adva az irányítást, akik osszanak földet. A bolsevikok célja a föld nacionalizálása volt, vagyis a sikeres forradalom esetén a hatalomra jutó kormány a földet a forradalmi parasztbizottságok (állami) fennhatósága mellett közvetlenül birtokba veheti a muzsik. Ugyanakkor falun nem rendelkeztek számottevő táborral így terveik vágyálmok maradtak. A parasztságot mindannyian támogatták a földesúrral szemben, a bolsevikok a kapitalizálódó nagybirtokot munkás-paraszt kézbe óhajtották adni, és a polgári demokratikus forradalmat a szocialista forradalom irányába mozdítani, de minderről már elmondtuk véleményünket minimál- s maximálprogramjuk bírálatának keretében. Most éppen a minimálprogramjuk érdekében csörtettek…
Blamázsok, szokványos formulák: Ha pedig a földesurak nem adják át a földet, a parasztoknak,ez utóbbiaknak erővel kell elvenniük tőlük”. Földfoglalások is történtek (ehhez nem kellett a felettes én, szocdem hangja), birtokba akarták venni, azt, amiből éltek. Pecska falu népe például felosztotta szántót, de nem törekedtek még a föld kollektív kisajátítására sem, ami önmagában mindig csak egy lépés a korábbi állapotok meghaladására nem több. Az oroszországi szegényparaszti társadalom obscsina világ és a még fejletlen bérmunka világa nem fonódott össze, (avagy nagyon is sajátosan éppen Lenin írja egyik cikkében az alábbiakat: „a proletariátusban (munkásosztályról van szó ezen idézetben végig, és nem proletariátusról, viszont így pontos, de ilyet Lenintől ne várjunk) nem fejlődnek ki azok a pszichológiai és egyéb előfeltételei, amelyek „tiszta proletariátusban a kollektív munka folyamatában kialakulnak. Proletárjaink gazdasága afféle korcs formákat ölt. A gyárban dolgozó takács béres fogad a maga földecskéjének megművelésére. Ugyanezen a földecskén dolgozik a felesége (ha nem dolgozik gyárban) dolgoznak gyerekei, öregek, rokkantak és ő maga is ott fog dolgozni, ha majd megöregszik, vagy pedig kidobják a gyárból”. Ez a teljesen árulkodó leírás arról értesít, hogy a bérmunkás egyszersmind muzsik léttől is függött, sőt bérest fogad fel, és nincs elválasztva termelőeszközétől, miközben mégis. Micsoda idők, micsoda köztes állapotok. A XX század elejére Oroszország európai részén a földek háromnegyede még mindig obscsina-használatban van – említjük egy történeti leírás alapján, mint már céloztunk rá, eme közösség fölbomlasztására tett kísérlet megindult ugyan a jobbágyfelszabadítástól a sztolipini reformokig, azonban meglehetősen lassú ütemben zajlott. A sztolipini agrárreform (1906-1907) biztosítatta ugyan a parasztoknak azt a jogot, hogy kilépjenek a az obscsinából(természetesen nem a muzsik életének jobbá tétele lebeget a kormány előtt hanem a kapitalista modernizáció felgyorsítása), és ezzel együtt kikérjék a rájuk eső földet. Aki élt ezzel a lehetőséggel, annak egy össze¬függő tagban kellett kiadni a földjét. A muzsik ezután a terület közepére telepedett, majd elkezdett azon egyénileg gazdálkodni. A sztolipini agrárreform következménye a parasztság még erőteljesebb differenciálódása lett. A obscsinából ugyanis a zsírosparasztok szűk rétege vált ki. A többieknek, a csóró muzsikoknak túl kevés föld maradt, és immár újraosztásban sem reménykedhettek; csak a reménytelen agrárbérmunkássors várt rájuk a jövőben. Gyűlölték a gazdagparasztokat, a kulákokat, mert azok úgymond megszegték az obscsina isteni eredetű rendjét.
Bónuszként
még annyit, az oroszországi munkásosztály militanciája sok
szempontból eltért a nyugat-európaitól (hiszen előbb ábrázoltuk rögös
történelmi útját), és mind szervezetére, mint tudatformáira rányomta
bélyegét az a tény, hogy az itteni munkásosztály egy patriarchális
közösségi struktúrából, az obscsinából szakadt ki. Innen erednek az
oroszországi munkásmozgalom sokak által hangsúlyozott
archaikus-kollektivista-romboló tendenciái, valamint az
anarchisztikus és az autoriter elemek különösnek látszó együttélése
az osztályharc által létrehozott szervezetekben. Utolsó, 1905-öt záró
előadásunkban ezt a témát is érintve repülünk előre barátunkkal, a
viharmadárral. És most igyunk csak egy-két pohárkával…. Vodka,
gombás pirozsok, finom ukrán sör… hozd a fűzfaillatú
balalajkát, Mányka manóval, az erdő jó szellemével ropjunk a táncot…
a Carmagnole itteni megfelelőjét….