Zsidóságról,
pogromokról
„A 19. század végi antiszemitizmusa leginkább a zsidó származású uzsorások, adóbérlők alakján keresztül született meg, akik a földesurakkal együtt minél több bőrt igyekezett lehúzni a zsidó származású muzsikról, kulákról.” (Sólem Álechem, Babel műveit olvasd, miként élt a burzsoá osztályhoz tartozó zsidó származású, a kisiparos, kiskereskedő avagy a megnyomorított zsidó bérmunkás, akit a zsidó származású burzsoá alkalmazott kisüzemében vagy manufaktúrájában. Ezeknek az életsorsoknak, a megvetésnek, gettónak, judaizmusuknak vagy a már ateista zsidó származású proletárnak enciklopédiáit ábrázolták elevenen, költőien, ha kellett mesésen, folklorizáltan, máskor tragikusan, elégikusan.) A zsidó származású burzsoá szívesen alkalmazott faluról jövő olcsóbb munkaerőt. A kapitalizálódó zsidó kisiparban dolgozók helyzete az alacsonyabb színvonalú technika és a nagyobb konkurencia következtében gyakran rosszabb volt, mint az orosz származású bérmunkásé – jegyzi fel egy elemző. Még egészségtelenebb körülmények között, kisebb bérért, gyakran napi 16–17 órát robotoltak. Mindennek nyomására 1887 szeptemberében megalakult Bund, az oroszországi zsidó származású munkások szociáldemokrata szervezete, amely tizenegy évvel később jelentős szerepet játszott az OSZDP megalakításában. A Bund a pogromok által fenyegetett városokban fegyveres csoportokat hozott létre, és közelharcot vívott a feketeszázakkal, avagy az antiszemita lakossággal. (Erről Szolzsenyicin ír „furfangos logikával” „Együtt” c. művében.) A forradalom ideje alatt a zsidó származású munkások szocdem pártokhoz csatlakoztak tömegesen, mivel a Bund Moszkvában, Péterváron illetve a nagy ipari központokban nem képviselt jelentős erőt – közli egy esszéjében Kolontári Attila. „A zsidógyűlölet archaikusabb formáját a XIX-XX. század fordulóján egy másik váltotta fel, vagy pontosabb az a megfogalmazás, hogy az archaikus forma mintegy integrálta az újat, a modern antiszemitizmust, amelyet rendkívül erős politikai és gazdasági töltés jellemzett. Kialakulásának egyik oka az orosz társadalomban az elmaradottság ellenére megindult, gazdaságilag is tetten érhető asszimiláció, amely a modern konkurenciaharc összefüggésében számtalan konfliktus forrásaként tűnt fel. A zsidók egy része sikeresen kapcsolódott be a megindult kapitalizálódási folyamatba, a letelepedési övezet zártsága lassan lazulni kezdett, a zsidók olyan termelési ágazatokban, illetve pályákon is megjelentek, ahol eddig csak elvétve bukkantak fel, és ez a konkurenciától való félelmet váltotta ki az orosz társadalom jobboldali-szélsőjobboldali uralkodó osztályában illetve az elnyomottak kevésbé osztálytudatos konzervatív tömegeiben írjuk Búzás Mária nyomán. Az orosz birodalom egyre inkább gyengült, mint láthattuk, simán vereséget szenvedett Japántól, és országszerte kisebb-nagyobb megmozdulások csaptak fel a muzsikok illetve a munkásosztály részéről. A zsidó alakja mint bűnbak szolgált ekképpen. Akárcsak manapság. A zsidókat a konzervatív uralkodó osztály és a konzervatív osztálytudatú elnyomottak azonosították a forradalmi mozgalommal. Akárcsak manapság. Akiből az következett, hogy ők Szent Oroszország ellenségei. Akárcsak manapság Kelet-Európa szerte ők az „idegen fekély”, a judeo-bolsevik döghalál a konzervatív munkásság, a kispolgár, a burzsoá szemében. Rátérünk a pogromokra röviden. „A felülről kiinduló antiszemita propaganda szembeszökővé vált: zsidóellenes cikkek jelentek meg, röpiratok, felhívások készültek a cári titkosrendőrség pincéiben. A pogromok „szervezetté" válásában a feketeszázas alakulatok működtek közre. Az orosz-japán háborúban elszenvedett vereségekért ugyanúgy, mint a forradalomért a zsidókat tették felelőssé, akik - úgymond - az orosz nép, a cár és a pravoszlávia, egyszóval az Orosz Birodalom elpusztítására törnek. Mindennek fényében nem véletlen, hogy a pogromok általános koreográfiája a következő volt: az istentisztelet (!) után a tömeg énekelve, szent ikonnal, a cár képével és a nemzeti zászlóval (ezenkívül a metropolita áldásával) az utcára vonul, a városparancsnok háza elé, aki hallgatólagosan beleegyezik abba, ami következni fog (sőt az is előfordult, hogy megjelölte, meddig tarthat az esemény). Ezek után a rendőrség és a katonaság meg sem kíséreli megakadályozni a pogrom kitörését, sőt, esetleg közre is működik benne, és bizonyos idő elmúltával lép csak közbe, ha a zavargás már az általános közrendet veszélyezteti. Előfordult, hogy kozák lovascsapatokat küldtek a rend helyreállítására. Mindezek után a bűnösök felelősségre vonására meglehetősen elnéző módon vagy egyáltalán nem került sor. Pogromok törtek ki ekkor Kijevben, Kisinyovban, Jelizavetgrádban, Kremencsugban, Csernyigovban - a legszörnyűbb 1905 októberében Odesszában. Az előző hullámra jellemző „száraz" pogromokat a véres, kegyetlen mészárlás váltja fel, a kegyetlenkedés jellemzően archaikus módozataival, mint például a megkövezés, szemkitolás, csecsemők felnyársalása, végtagok levágása” - foglaljuk össze Búzás Mária levezetésével e tárgyú mondandónkat.
Idealisták a forradalomban: az anarchistákról
Ahol pogromok voltak, ott anarchisták is voltak - radikálisan szemben az oroszországi konzervativizmussal, de nemcsak azzal, hanem az összes létező jobb- és baloldali pártokkal, a szociáldemokráciával is. A forradalom előtti korszakban üdítő lehetett az anarchisták ténykedése, az embert okvetlenül lelkesítette, ha sikeres kisajátításokat végeztek, gyalázták az államiságot, a háború alatt felhívtak az orosz hadsereg szétzilálására, feloszlatására és megsemmisítésére, a felfegyverzett tömegekkel való felcserélésére. A röplapok a katonák meggyőzésére törekedtek, és arról szóltak, hogy a tényleges harc „otthon vár a kormány és a magántulajdon ellen”. Az 1905-ös forradalom idején az oroszországi anarchisták közös célja volt az államiság megdöntése, és tagadták, hogy a polgári forradalom van napirenden. Tagadtak mindenféle átmeneti időszakot, a proletárdiktatúrát. Bankokat raboltak, visszatulajdonítottak, kis boltokat, uzsorásokat fosztottak ki. 1905-re, a forradalom kezdetére az anarchizmus a birodalom sok városában elterjedt, nyugatról kelet felé. Ily módon az anarchizmus három legfőbb központja, Belosztok, Jekatyinoszlav és Odessza megteremtette az oroszországi anarchisták három legfőbb típusát: a zsidó kézművest – aki gyakorta kisfiú és nemritkán őszinte idealista és bátor terrorista –, a gyári munkásharcost és az odesszai útonállót, a deklasszált életművészt. Sok városban széthullottak a szocdemek és az eszerek szervezetei, és a tagok beléptek az anarchista csoportokba, amelyek egymástól elszigetelten harcoltak, meg sem kísérelve az egységes szervezet és program megteremtését. Föderalista elméleteik keményen visszaütöttek rájuk, birodalomszerte képtelenek voltak konzervatív-idealista elméleteik rabjaként hatékonyan szembeszállni az önkényuralommal. A Kommünárok csoportja rámutatott ugyan az egyéni terror zsákutcáira, a tömegfelkelés szükségességére, de igazából az anarcho-kommunistákon kívül alig törekedtek aktív kapcsolat teremtésére a munkásosztállyal. Az anarchoszindikalisták felhívták a figyelmet arra, hogy a gyárakban és a munkásszervezetekben kell agitálni. Első látásra azt hihetnénk, hogy az anarchisták-anarchoszindikalisták megerősítést nyertek azáltal, hogy általános sztrájk kezdődött birodalomszerte, amelyre a szindikalisták mindig is vágytak, avagy boldogan üdvözölték, amikor megalakultak a szovjetek, a munkások önigazgatói szervei. Kropotkin azzal érvelt, hogy az anarchistáknak részt kell venniük a szovjetek tevékenységében, mindaddig, míg azok burzsoázia és az állam ellen harcolnak, és nem válnak hatósági szervekké. Az anarcho-kommunisták azonban hamar észrevették, hogy a szovjetek a szocdemek befolyása alá kerülve elvesztik forradalmiságukat parlamentarizmusuk miatt. De igazából nem nagyon tudtak az adott helyzettel mit kezdeni. Könnyű volt kifosztani a bankot, a zsidó uzsorást, „Robin Hoodot” játszani, kisajátítani és szétosztani az urak vagyonát, és ezzel megnyerni egy időre a városi nyomortelepek lakóit. Ez a mozgalom arra volt berendezkedve, hogy lázítsa a muzsikot, akiben Bakunyin nyomán az ösztönös lázadót látta, a törvényen kívülieket vélték szövetségesüknek, akiknek osztálytudata és szervezettségi ereje képes egy-egy kupec lófaszjancsi kifosztására, de ezek az elemek aktívan, kreatívan nem csatlakoztak a mozgalomhoz a forradalom alatt. És hosszú távon „túlélési ösztöneik”, egoizmusuk, egyéni érdekeik erősebbnek bizonyultak annál, minthogy akárcsak az anarchisták primitív szervezettségű csoportjaival közösséget alkossanak. Idealisták voltak az anarchisták, akik folyamatosan társadalmi forradalmat prédikáltak, de mikor kitört forradalom, ők továbbra is ideáljaik hamis bűvöletében harsogták ósdi jelszavaikat, és az általános osztályterror helyett itt-ott-amott fosztogattak, röplapoztak, agitáltak a szabad egyének önkéntes együttműködése alapján. Elvetették az együttműködést a burzsoá pártokkal – helyesen, igaz, senki sem hívta táncba őket. 1905 őszén Oroszországban elkezdődött az általános kisajátítások korszaka, amelyhez nagy részben hozzájárult a zsidópogrom is, melyet november 17-én a feketeszázak szerveztek a hatalom hathatós támogatásával. Az anarchisták úgy döntöttek, hogy a feketeszázas megmozdulásokra terrorral válaszolnak. Megtámadták a pogromistákat, bombákat dobtak a rendőrökre, az egyik este gránátot dobtak Libman odesszai kávézójára. Az odesszai robbanással és a varsói Bristol étterem felrobbantásával kezdődött az orosz anarchizmus történetében a „céltalan terror” korszaka. Ez egyszerűen azt jelentette, hogy nem kellett indokolni, mit miért támadnak meg. Lelkesítőnek tetszett, hogy az első lengyelországi anarchista csoport, amely az Internacionálé nevet viselte, és amelyet a Bundból kilépett zsidó származású proletárok hoztak létre, 1905-ben bekapcsolódott a sztrájkmozgalmakba, bombákat robbantott, és sok vállalattulajdonost arra kényszerített, hogy engedményeket tegyen a munkásoknak. Sok-sok kis csoport létezett az anarcho-kommunista Csernoje Znamjától, A Rigai Internacionalista Csoportig, tovább az anarchoszindikalistákig, amelyek egymástól elszigetelve tevékenykedtek. Fellépni az állam és a magántulajdon ellen, fegyveres támadások a kormányhivatalok ellen, a gyárak, rendőrök és az agant provocateur-ök, bankok, postahivatalok, boltok, gyári hivatalok elleni támadások, a magánlakások „kisajátítása” - mindez líraian szép, de hiányzik az összekötő kapocs, az élesztő: az összehangolt, egységes program alapján fellépő útmutatás. Elvetik a fokozatosságot, elvetik a reformizmust, elvetik a kompromisszumokat: mindez valóban lényegbevágóan fontos, de visszalépés a végzett munka utáni elosztás igehirdetésének föderelista fantáziája. Könnyebb volt megtámadni a kis boltost vagy kirabolni egy burzsoá lakását, mint szervezett osztályharcot folytatni. Könnyebb volt megtámadni a boltost, besúgót, államszolgát, mint a kapitalista/feudális osztály egészére irányítani az erőket. Nem is tudtak semmi előremutatót művelni, föderalizmusok gátolta ebben meg őket. Könnyebb volt megtámadni a rendőrt, mint a cári kormányt és annak alapjait, és könnyebb volt fosztogatni, mint a tömegharcokban részt venni, illetve megszervezni azokat a rendszer megdöntésére. Az efféle tevékenység távolról sem előrelendítő, kétségkívül él és hasznosítja a forradalom elemeit, de csak részelemeit. Nem támadja meg az osztálytársadalom gazdasági berendezkedésének alapjait, helyette szlogeneket pufogtat, individualizálja a harcot. Nem támadja meg az érték világát, mivel az elnyomott osztályok szervezésében aktívan nem vesz részt. Elválasztja egymástól a politikai és a gazdasági harcot, annak dialektikus egységét nem látja. Ellenzi a reformizmust, viszont csak részegységeket likvidál, egészében kísérletet sem tesz az újratermelődés megtámadására. Erre nem is képes, és nemcsak a külső osztályerőtlenség okán, hanem konzervatív programja okán is. Másnapra kommunizmust ígér, de ismételjük, nem vesz részt illetve csak részlegesen vesz részt a tegnapok likvidálásában. Maga Arsinov rámutat arra egyik elemzésében, hogy a munkás elkezdte az anarchizmust a banditizmussal azonosítani (ami mindenképpen negatív előjellel rögzült a munkás tudatában, hiszen nem mint forradalmár, hanem mint bűnöző jelenik meg előtte az anarchista alakja – egészítjük ki a gondolatmenetet). És Arsinov nyomán az is elmondható, hogy természetesen a cári kormány is elősegítette a mozgalom összeomlását, ami hamis elméleteinek és alapvetően téves taktikáinak következtében még inkább széthullott a forradalom végére. Kijelenthetjük, hogy a forradalom utáni időszakra az anarchista mozgalom szétesett, börtönök, kivégzések, emigrációk sorozata tetőzte be mindezt.
Az eszer-maximalistákról
Az eszer párton belül már az 1905-ös forradalmat megelőző időkben formálódóban volt egy radikális áramlat, amely elvi és taktikai síkon is szembekerült a Csernov nevével fémjelezhető központi irányvonallal.(Elutasították a kétlépcsős forradalom elméletét – helyesen!) Az ellentét a forradalom kitörése után egyre inkább elmélyült, és a radikálisoknak a pártból való kiválásához valamint az „Eszer-maximalisták Szövetségének” megalapításához (1906 októbere) vezetett. A maximalisták az 1905-ös forradalmat proletár és szocialista forradalomnak, saját szervezetüket pedig e forradalom élcsapatának tartották. „A szervezett, aktív, tudatos kisebbség messze előrelendítheti a társadalmi átalakítás ügyét, állandó erjesztőként szolgálhat a tömegek életerős forradalmi hangulata fenntartásának érdekében, jelentős mértékben befolyásolhatja a forradalmi és alkotó munkát, de nem képes önmaga végrehajtani a forradalmat és vállalkozását megvédelmezni a dolgozó tömegek széleskörű támogatása nélkül.” Saját tevékenységüket a forradalom előkészítése során elsősorban a propagandában és az osztályellenség dezorganizációjában és demoralizálásában látták. Ebben blanquisták és még inkább a narodnyikok örökösei, és nyilván a naivitás és a forradalmi elszántság egyvelege keveredett ezekbe az akciókba. Bár a forradalom alatt lehetett erjesztő ereje, ezért a forradalom előkészítésének a terror különböző formái felhasználásával való elérése nem oly ördögtől való elképzelés volt akkoriban. Hiszen láttuk, hogy pattant ki szikra! A szervezet deklarált központi célja egy olyan fegyveres felkelés volt, amelynek során a városokban létrehozzák a „munka társadalmi rendjét”, falun pedig minden erővel támogatják a parasztságnak a földért folyó harcát, amelyet igyekeznek tudatosabbá, szervezettebbé és tervszerűbbé tenni. A földet társadalmi tulajdonná akarták nyilvánítani, és – legalábbis a forradalmat közvetlenül követő időkben – egyenlősítő módon osztották volna fel a parasztok között. Amely azonban zsákutcás elképzelés! Hiszen nem a parasztság földéhségét kell kielégíteni, nem egyenlősítőt kell játszani! Nem! Azzal, hogy a muzsik önkezébe veszi földjét, abból még nem lesz kommunizmus, ahogyan a föld muzsikok általi társadalmi tulajdonba vételéből sem. Tárgyaltuk az obscsinát, olvasd újra azt szakaszt. Azt is elmondtuk, hogy az obscsinát elkezdte fölszámolni az ütemtelen, olykor cammogó, máskor meggyorsuló gazdasági fejlődés, és nem lehet az obscsinát kommunizálni a régi formai alapon (az „obscsina” új alapra való helyezése pedig nem írható le az obscsina fogalmával), avagy csak visszafelé archaikus formaként lehettet használni az obscsinát, ami viszont köszönő viszonyban sincs a kommunizmussal. A falusi gazdasági elmaradottságából fakadóan a muzsikok gazdasági vágyai és forradalmi „potenciái” illetve osztálytudata kommunista szempontból visszahúzó erőt is jelentett. Ezt is megállapítottuk. A muzsik nem azért harcolt, amiért a bérmunkás (jobb, radikálisabb változatban proletár) és viszont. Ezáltal harcukat nem tudták (pontosabban csak nagyon apró mértékben tudták) szintetizálni. A maximalisták a földkérdésben 19. századi narodnyik örökséget hurcolták magukkal, amely nem állt szinkronban mélyebb, radikálisabb felismeréseikkel. A közvetlenül a szocializmusért való harcon, a minimálprogram elutasításán kívül az eszerektől elválasztotta őket 1. a legális harci formák és a parlamentarizmus elvetése 2. a terror sokkal szélesebb körű alkalmazása és támogatása 3. a pártforma elvetése és nagyobb szerep juttatása a tömegeknek. „Amíg a tömegek alszanak vagy a parlamenti szövegelés és a forradalom között ingadoznak, a mi munkánk nem lehet más, mint a közvetlen forradalmi propaganda, a közvetlen agitáció és a legszélesebb körű partizánháború.” A részleges követelésekért (rövidebb munkaidő, magasabb bérek stb.) folyó harcokat legfeljebb mint „kisebbik rosszat” voltak hajlandók támogatni, és így is csak akkor, ha a forradalom éppen apályban van. 1906-1907 folyamán a maximalisták több mint 50 terrorakciót hajtottak végre, főleg az önkényuralom erőszakszerveinek képviselői és feketeszázasok ellen. 1906. augusztus 12-én Sztolipin dácsáját robbantották fel, de a miniszterelnök sértetlen maradt. A maximalista propaganda fő eszközének is a terror bizonyult, bár próbálkoztak illegális irodalom, felhívások stb. nyomtatásával és terjesztésével is. Számos kisajátítást hajtottak végre. 1906. március 7-én hatalmas összeget sikerült rabolniuk a Moszkvai Kölcsönös Hitel Társaság bankhivatalából, amelyből finanszírozni tudták a fegyverbeszerzést, az illegális nyomdákat, titkos lakásokat stb. A maximalisták a pártformát olyan szervezetnek láttak, amely „akarva-akaratlanul távol tartja a tömegeket a dolgok végrehajtásától, arra törekedve, hogy a dolgok irányítását a párttagok kezébe adja”. (Kérdés persze, mennyire ismerték az eredeti marxi kommunista pártkoncepciót, és mennyire azonosították a pártformát a létező orosz szocdem gyakorlattal.) A párt helyett egy olyan szövetség létrehozására törekedtek, amely „tisztán osztályszervezet, területi alapon áll, nem pedig párt- vagy szakmai alapon”. „Tudatos szocialista proletárokból és dolgozó parasztokból álló sejtek” széleskörű hálózatát akartak létrehozni, amelyek mindegyike nem csak vezeti a tömegeket a társadalmi forradalom végrehajtása során, hanem a szocialista átalakítás önálló tervével is fellép. A maximalisták a szovjetekben nem pusztán a fegyveres felkelés szervezeteit láttak, hanem a proletárhatalom potenciális hordozóit is: „a dolgozó tömegek osztállyá szerveződésének” a tanácsok körül kell végbemenniük – írták 1907-ben. A maximalisták helyenként jelen voltak a szovjetekben, de meghatározó befolyásra sehol sem tettek szert.
A maximalisták az 1905-ös forradalom során valódi proletár szervezetként tevékenykedtek. Aktívan részt vettek a moszkvai felkelésben, a vidék munkás- és szegényparaszti mozgalmaiban. (A Szövetség 1906-os formális megalapítása idején maximalista szervezetek működtek Moszkvában, Odesszában, Pétervárott, az Északnyugati területen és az Urál vidékén.) Az illegálisan működő csoportok gyakorta elveszítették egymással a kapcsolatot, és a forradalmi hullám apadásával a szervezet hanyatlásnak indult: legkövetkezetesebb képviselői közül többekkel az ellenforradalom végzett, mások börtönbe kerültek vagy emigráltak. A kevésbé tudatos elemek körében a kisajátítások célja egyre inkább az egyéni létfeltételek biztosítása lett.
A maximalistákat az anarchistáktól leginkább az választotta el (azon túl, hogy nem csak a kisajátításokban, terrorakciókban, hanem közvetlenül az osztállyá szerveződésben is részt próbáltak venni), hogy a burzsoá állam szétzúzása után szükségesnek tartották egy átmeneti államforma – a „munka köztársasága” – létrehozását, amely lényegében a proletárdiktatúra funkciót gyakorolja, és a munkástanácsokon alapszik. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a barikádharcok és más akciók során együttműködjenek az anarchistákkal. Ahogyan más munkásmozgalmi irányzatok képviselőivel is. Ez az egymásra utaltság e térségben abból fakadt, hogy egyetlen munkásmozgalmi alakulat sem volt képes önerejéből harcát kiterjeszteni. Ennek „köszönhetően” lépett színre kényszeredetten a szövetségi politikák sorozata, lásd pl. a szovjeteken belüli különböző politikai áramlatok, képviselők időleges „együttműködését”. Amely alól a radikális irányzatok sem voltak mindig kivételek. Persze megint írhatjuk mindezt a fejletlen állapotok számlájára. De ne mentsük fel a maximalistákat sem. A radikális proletármozgalom internacionalista tapasztalata adott volt, igaz, a maximalisták ifjak és radikálisok voltak különösebb elméleti képzettség nélkül, de annyit megízlelhettek akárcsak az összoroszországi viszonyokból származó tanulságként is, hogy az ellenségem ellensége nem feltétlenül a barátom, elvtársam, és minden, akárcsak alkalmi elvtelen együttműködés eltérít. Nem lehet azokkal együttműködni, akik aztán hátba lőnek. Nekik csak az erőnk kell, a programunk már nem! Most még nem, de 1917 után már a gyakorlatban átélte és megtapasztalta a proletár mozgalom, hogy minden kényszeredett elvtelen együttműködés visszaüt rá, a bolsevik párt hatalma növekedésének arányában kaszabolta le ugyanis a radikális mozgalmat. 1905 körül mindezt még csak csírájában tehették… Lenin egyik nyilatkozatában kételkedett abban, hogy maximalisták igazi forradalmárok lennének. Tette ezt különösebb indoklás nélkül, az eszer pártot magát is idealistának tartotta, megállás nélkül elítélte őket (gyakorta jó meglátású kritikái voltak), vitatkozott velük, rajtuk köszörülte a nyelvét. Befejezésként megjegyezzük, hogy az emigrációban a maximalisták egy része szervezetileg is fuzionált az anarcho-kommunistákkal. Ennek ellenére a maximalizmus mint önálló munkásmozgalmi irányzat nem szűnt meg teljesen létezni, és 1917-ben újból megjelent az osztályharc forgatagában.
A szovjetekről
A
szovjetek „eszméjének" gyakorlati megvalósítása akkor
indult meg, amikor 1905 tavaszától küldötteket választottak a
sztrájkok koordinálására. (Volin az „Ismeretlen forradalom
1917-1921” c. könyvében megírja a szovjetek születésének
ötletét, amely a januári 9-i véres események nyomán vetődött
fel néhányukban és konkretizálódott a későbbiekben.) A
munkások gyűléseznek és kimondják: „A gyűlés szükségesnek
tartja, hogy minden vállalat munkásai válasszanak maguknak
küldötteket, ezek a küldöttek szakmánként egyesüljenek, és a
továbbiakban képviselőik révén egész Moszkva munkásainak közös
szovjetjébe tömörüljenek. Minden egyes szakma külön-külön
maga dönti el, miként jelöli képviselőit ebbe a szovjetbe. A
gyűlés igen kívánatosnak és fontosnak tartja annak elérését,
hogy a szakma küldötteinek gyűlései és a Közös Szovjet
szabadon és nyíltan működhessenek.” A szocdem pártok arról
harsogtak, „hogy a népnek népi önkormányzatra van szüksége”
(ezen az Alkotmányozó Nemzetgyűlést értették), de maguk is
támogatták, propagálták és részt is vettek a szovjetek
megalakításában. A szovjetek valójában a munkások demokratikus
parlamentjének csírája voltak. Paul Mattick azt mondja egyhelyütt:
„Az 1905-ös és 1917-es orosz munkástanácsok az alkotmányos
demokráciáért és szakszervezeti célokért harcoltak, mint
nyolcórás munkaidő és magasabb bérek”. Tüntetések,
felkelések, szabotázsakciók, sztrájkok jelezték az „élő”
Pétervárt, Moszkvát és más városokat. 1905 szeptemberére a
nyomdai munkások forronganak, csatlakoznak a pékek, gyárak, üzemek
hada, a mosónők, az éjjeli menedékhelyek nyomorultjai, megbúvói.
Egy október 15-i bolsevik röplap felszólít, meglehetősen
megkésve (ekkora már több szovjet is megalakult): „Mindenekelőtt
szüntessétek be a munkát! Mindnyájan szüntessétek be! Hagyjátok
el a gyárakat, az üzemeket, a műhelyeket, a villamosokat, a gáz
és villanyműveket... Mind hagyjátok abba a munkát! Föl a harcra
a munkásosztály közös politikai és gazdasági követeléseiért.
A sztrájkok irányítására válasszatok küldötteket. Szervezzék
meg az egymástól elszigetelt munkásokat. Valamennyi üzem
küldöttei egyesüljenek egész Moszkva küldötteinek közös
szovjetjébe. A küldötteknek ez a közös szovjetje egyesíti majd
az egész moszkvai proletariátust, és megteremti az
egybeforrottságot és szervezettséget, amelyre a proletariátusnak
szüksége van, hogy sikerrel harcolhasson valamennyi ellensége,
mind az önkényuralom, mind pedig a burzsoázia ellen.”
Nyomdászok, vasutasok, asztalosok és társaik a Munkásküldöttek
Moszkvai Szovjetjét megalakítják, de nem késlekedik Szevasztopol,
Csita, Krasznojarszk és más városok munkássága sem. A pétervári
szovjetek magalakítását sem a bolsevikok kezdeményezték, sőt
némi gyanakvással nézték, és csak akkor kezdték felfogni
jelentőségüket, amikor azok szaporodni kezdtek. Tartva attól,
hogy ha „kimaradsz belőle, akkor lemaradsz”, ők maguk is
delegáltak küldötteket soraikba. Ahogyan Isaac Deutscher írja: „A
szovjet gyorsan rendkívüli tekintélyre tett szert. Ez volt az első
választott testület, amely az eddig választójoggal nem
rendelkezett munkásosztályt képviselte.” Trockij, a mensevik
(aki egyúttal külön autonóm utakon is járt) október 25- én
tűnt fel a szovjetben Péterváron, ahová beválasztották. Újságot
adtak ki, az Izvesztyiját. A mensevikek és az eszerek gyorsan
delegáltatták magukat, „a bolsevikok tétováztak és
felszólították a szovjeteket, hogy ismerjék el a párt vezetését,
és azután csatlakoznak hozzá”. Trockij (a többség véleményével
harmonizálva) azonban kijelentette: „A szovjet nagy reprezentatív
testületté válhat, amely átfogja a munkásosztály minden
rétegét, mert csak így lehet általános sztrájk esetén és
kedvező forradalmi helyzetben egységes vezetést biztosítani.”
Egységes vezetés? Éppen az nem létezett, egymással vetélkedtek
a szocdem és eszer pártok delegáltjai, ki is irányítsa a
bérmunkás tömegeket. A szovjetek mindinkább belső rivalizálásuk
terepévé vált, de az is igaz, a baloldali pártok szervező ereje
nélkül még kevésbe lettek volna hatékonyak egy pontig. A
kényszerházasságból fakadó tevékenység jellege hozzájárult,
hogy képtelenek voltak egységes program alapján egzisztálni. Mi
elvetjük a szövetségi politikát, az egységet nem a felszínen
látható közös ellenségképnek kell megteremtenie, hanem a közös
kommunista forradalmi gyakorlat-program egységének! A szovjetek
azonban kényszerházasságból születtek, ez pedig rámutatott
demokratikus jellegükre, és arra is, hogy önmagában az a tény,
hogy az olajos kezű munkások önszerveződnek, még nem jelent
radikális harci garanciát. A tanácskommunista és a
munkásönigazgatási mozgalom histográfiájában centrális
szerepük van eme szovjeteknek, mert önszerveződő-alulról
szerveződő alapon jöttek létre. Ezzel összefüggésben
elgondolkodtató, hogy pl. Pannekeok a szovjeteket észre sem vette
mint merőben új munkásmozgalmi jelenséget abban az időben. És
ezzel nem volt egyedül! Rosa Luxemburg, aki tartalmas vitairatot
szentelt az események elemezésének – ő sem figyelt fel rájuk.
Mindez azért furcsállóan jegyezzük meg, hiszen a nemzetközi
munkásmozgalom az eseményekről pontos beszámolókat kapott,
bolsevik és más mozgalmi emigránsok jól, alaposan tájékoztatva
voltak azokról a szovjetekről, amelyek a munkásosztály reformista
szervezetei voltak, olyan szervezetei, amelyek a munkásmozgalmi
politikai pártok hathatós támogatásával alakultak ki. Írjunk
egy keveset minderről. A szovjetek kezdetben egyszerűen
sztrájkbizottságok voltak, de eltérően az átlagos szakszervezeti
sztrájkbizottságoktól, hálózatszerűen több munkahelyre is
kiterjedtek, miközben a sztrájkok elterjedésével gombamód
szaporodtak. „A szovjetek nagy része, így a két főváros
szovjetje is, különbözőképpen alakította ki a vezető szerveit,
némelyik állandó elnököt választott, mások csak egyes
gyűlésekre választottak elnököt. A végrehajtó bizottságok
felépítése is mind számbelileg, mind pedig szerkezetileg
különböző volt. A fővárosi szovjetek végrehajtó bizottságai
rendszerint a kerületi szovjetek és a politikai pártok
képviselőiből álltak. Az anarchistákat eleve be sem vették a
szovjetekbe, azokba a szovjetekbe, amelyekbe azért mégis
be-beszállingóztak. („A Munkásküldöttek Szovjetjének
Végrehajtó Bizottsága tegnap, november 23-án olyan határozatot
hozott, amely szerint elutasítja az anarchistáknak azt a kérését,
hogy vegyék be képviselőiket a Végrehajtó Bizottságba és a
Munkásküldöttek Szovjetjébe. Ezt a határozatot a Végrehajtó
Bizottság a következőképpen indokolta: 1) az egész nemzetközi
mozgalomban az a gyakorlat, hogy a kongresszusokon és a szocialista
konferenciákon nem vehetnek részt az anarchisták képviselői,
mivel az anarchisták nem ismerik el a politikai harcot, mint
eszményeik elérésének eszközét; 2) pártnak lehet képviselete,
az anarchisták viszont nem alkotnak pártot.”) A szovjetek
igyekeztek minden fontos, sürgető kérdéssel foglalkozni az
események sodrában, így foglalkoztak élelmezési ellátással, a
lakáskörülmények javításával, a lakbérek csökkentéséért
szálltak síkra, harcoltak a munkaidő rövidüléséért, pl. be
akarták vezetni általánosan a 8 órás munkaidőt, a vasutat
ellenőrizték, másutt népbíróságot játszottak, volt, ahol
feloszlatták a Dumát, elzavarták a kormányhivatalnokokat,
felszámolták a burzsoá sajtót stb. Zajlott az általános
politikai sztrájk (korábbi fejezetekben már tárgyaltuk ennek
részleteit, de lásd erről Rosa Luxemburg írását is.) A
szovjeteknek általában véve sem volt egységes programja,
szövetségi politika alapján kényszerházasságok születtek. (Nem
csak egységes program nem volt, de olyan radikális áramlat sem
létezett, amely határozottan bírálta volna a szovjetek
demokratikus módszereit. Az anarchisták kívülről szóvá tették
a szovjetek reformizmusát, de többre részükről sem futotta,
kritikájuk nem talált befogadásra. Igaz, ebben mindkét fél ludas
volt.) A szovjetek célja a cárizmus megbuktatása, sajtó- és
szólásszabadság, a politikai foglyok szabadon bocsátása, törvény
előtti egyenlőség, ingyenes oktatás, progresszív adórendszer,
szakszervezeti és szövetkezeti szabadság, 8 órás munkanap,
rögzített minimálbér stb. volt. Mindezt nem árt többször
ismételgetni. A bérmunka világának munkamegosztását elfogadva
ki-ki a maga területén küzdött, és közvetlenül így tartozott
az egész önigazgatói szovjethez, s amikor az utcán harcoltak
primitív fegyverekkel a kezükben, a lakossághoz képest elenyésző
létszámúak voltak. (Eleve megpecsételte a forradalom sorsát,
hogy míg a szervezett üzemi melós harcolt meg a dühös muzsik
gyújtogatott, míg a mozgalom pártjai agitáltak, a többiek
éheztek, templomba jártak, megfagytak, daloltak és házasodtak,
kis Szerjózsákat nemzettek, zsidót vertek, a cárt szolgálták,
„az orosz földanyácska élő lelkiismeretét”, mert így látták
biztosítva kenyerüket, többük feketeszázak sorait erősítette a
„hazátlanokkal és istentelenekkel szemben”.) A fegyveres
összecsapásokat a Moszkvai Szovjet részéről (amelyben dominált
a bolsevik tagság) megelőzte a cári ellenforradalmi nyomás
reakciójaként született határozat, hogy immáron fegyveresen kell
cselekedni. (A szovjetek gyűléseit betiltották, egyes tagjaikat
letartóztatták. Fegyvert a munkásság kezébe!) Lenin az
alábbiakat jegyezte föl: „Ismételten bebizonyosodott, hogy az
általános sztrájk mint a harc fő formája, minduntalan kilép
szűk kereteiből, s törvényszerűen szüli a harc legmagasabb
formáját, a felkelést.” Egyes kritikusok szóvá tették, hogy a
moszkvai szovjetek túlnyomórészt bolsevikok vezetése alatt
álltak, akik szembefordultak a sztrájkbizottságokkal, és
belelovallták a munkásokat egy eleve kilátástalan fegyveres
felkelésbe. A Pétervári Szovjet egyik felhívása figyelmezteti a
munkásokat, hogy az önkényuralom provokál, és olyan harcra
akarja kényszeríteni a munkásokat, amely neki kedvez, és arra is
rámutat, hogy egyesíteni kell az elnyomottak erejét egészében.
Fel akarták mérni erejüket, és az általános sztrájk erejével
csatasorba állni, amennyiben nem teljesítik követeléseiket.
Kettős dilemmában éltek az adott szinten a szovjetek. A
péterváriak érzékelték, hogy objektíve a mozgalom nem elég
erős ahhoz, hogy fegyveresen harcolva megdöntse a cárizmust, a
munkásságot azonban lelkesíteni kellett, és a radikális
szocdemek másutt is ezt tették, lásd Lenin ezidőtájban született
írásait, aki nem vacillált, és kijelentette, hogy a
leghatározottabban végig kell vinni a polgári forradalom sikeréért
való harcot, hogy aztán a szocializmusért harcoljunk. Egyértelműen
a fegyveres harc mellett állt ki, lelkes volt vagy kétségbeesett?
Mindenesetre egyenlőtlen erők küzdelme zajlott. A szovjetek csak
részlegesen harcoltak az utcán, a fegyveres felkelés nem vált
általánossá, mint a sztrájk, és csak némely városra terjedt
ki. A Pétervári Szovjet követelőzött, naivan és sután, a
hatalom kisvártatva lecsap rá. November 2-án letartóztatják
néhány tagjukat. A Moszkvai Szovjet december első felében utcára
szólít: fegyverbe! 17-én zajlott le az első összecsapás.
Kétségtelen, hogy a sztrájk, legyen az általános sztrájk,
önmagában kevés, kifáraszthatja a munkásságot, és fel kell
zavarni az állóvizet. Semmiképpen sem szabad visszavonulni a
gyárakba, az elszigeteltségbe, mely egészében legyengíti a
munkásság erejét, ahogyan a sztrájk (általános formája sem)
mint eszköz nem alkalmas a proletariátus forradalmi sikereinek
elérésére! Az egymástól való elszigeteltség egészében véve:
a városok és városok közötti elszigeteltség, nem is beszélve
falvak és városok közötti elszigeteltségről, a
decentralizáltság, a nem egységesen utcára vonuló szovjetek, a
közvetlen cél a polgári demokrácia, a távolabbi a
proletárforradalom a balos pártok programszándékában, a
spontaneitás, a reformizmus és radikalizmus sajátos ötvözete
tört egészében felszínre. És amit megtett a Moszkvai Szovjet,
azt nem tudta megtenni a Pétervári, elkezdeni városszerte az utcai
összecsapásokat. Ennek oka abban keresendő, hogy míg az eszerek a
letartóztatások nyomán megtorlásokat követeltek, addig a
szocdemek haboztak, hogy újabb általános sztrájkot hirdetessenek,
Trockij új küldötteket akart, és a fegyveres harc előkészítését.
Elfogadták javaslatát, de mindez már későn történt, míg
küldötteik kapcsolatokat kerestek vidéken, addig a hatalom
megszállta a szovjetek épületének bejáratát. A moszkvai
szovjetnek ténylegesen add némi puccsista/blanquista szájízt a
felkelés, vezetői nyilván abban bíztak, hogy a tömegek harcuk
láttán csoportosan csatlakoznak soraikhoz. Valójában tisztában
kellett volna lenniük, mekkora osztályerők állnak mögöttük,
amennyiben nem voltak tisztában, akkor pedig fennállt a lehetősége
annak, hogy az önkényuralmi erők mészárszékké változtatják
az utcát, ahol Aljosák, Vaszilok, Olják élő céltáblákká
válnak. De azt is meg kell értenünk, hogy forradalom volt a
városokban, lázongott az üzemek, gyárak hada, és ha nem lépnek,
akkor az általános sztrájk rájuk is visszaüthet, eleve
megtorpanhat, lefékeződhet a lendület, állóharcba stagnálódik
a munkásság küzdelme, kifáradnak, lelassulnak, elhalnak a
radikálisabb kezdeményezések. Ezzel arányban növekszik a cári
reakció ereje, és valóban, mit érnek el a sztrájkokkal, legyenek
azok akár általános jellegűek is, ha idő előtt önmagukat
kifárasztják, és nem tudnak lökést adni lázadásuknak? Nem
könnyű dilemma volt osztályrészük. De azzal vereségre voltak
ítélve, hogy a felkelés megrekedt Moszkva és egy-egy város,
település terein, utcáin. A Pétervári Szovjetben hol a
támadókedv, hol a megfeneklés jellemezte a Végrehajtó Bizottság
döntéseit, amelyet eszerek, mensevikek és bolsevikok vezették
egyenlő létszámban. A Moszkvai Szovjet felkelésre invitál… („A
mienk akár holnap készek fegyvert fogni. Az emberek türelmetlenek:
Ne késlekedjünk! Mire vár a szovjet! Ellenségeink közben nem
tétlenkednek: a moszkvai helyőrség megmozdulását elfojtották. A
Pétervári Szovjetet letartóztatták. A kozákok garázdálkodnak.
Gyorsan, most azonnal kell dönteni. Éljen a felkelés!) ...közben
a Pétervári újra elő akarja venni az általános sztrájk
fegyverét, ha a követeléseik süket fülekre lelnek. A mensevikek,
bolsevikok és más reformista pártok vetélkedése a szovjetekre
ütött vissza. Mindez nem mond ellent annak, amit korábban
kijelentettünk, hogy az oroszországi munkásmozgalmi pártok
ideológiai (és szervezeti) hatása érőben volt, ugyan még csak
kezdetlegesen, de hatni kezdtek a szerveződő-alakulgató orosz
munkásmozgalomra. Ez a hatás a forradalom második szakaszában
felerősödött azzal, hogy a szovjetekben helyet kaptak a
szociáldemokrata és más munkásmozgalmi pártok képviselői. Ez
olyan pozíciót biztosított nekik, hogy közvetlenül
beleszólhattak az események menetrendjébe, eközben
programjavaslatokkal élhettek, demokratikus többségükkel irányt
szabtak. És az sem elhanyagolható, hogy az események jellegét
leginkább a közös, egységes cél és akarat, a cárizmus
megdöntésének programja szabta meg. Ezen túlmenőleg azonban alig
létezett egységes programelemük is akár. A munkásság
felfegyverkezése általában nem volt hatékony. Szaratovban az
eszerek robbantgattak, a moszkvai munkások felkelését csak
szórványosan követték mások, és az is távol délen. A
pétervári munkások nem kezdték meg a felkelést, letartóztatások
a szovjetekben… Mindez december első heteiben 1905 telén.
„A
tömegek tehetetlensége legalább olyan nagy volt, mint önbizalma.
És ennek csak katasztrófa lehetett az eredménye. A munkásosztály
fegyvertelen volt, és még az arra az időre sem tudott elegendő
fegyvert szerezni, amíg maga a hadsereg is fellázad. Ideális
viszonyok között is időre van szükség, amíg a terjedő
forradalmi hangulat megfertőzi a laktanyákat. Az orosz hadsereg
hangulata a parasztok hangulatától függött. A paraszti
Oroszországban komolyan csak 1906-ban kezdődött az erjedés,
amikor a városi forradalmat már porba sújtották, márpedig
egyenruhába bújtatott parasztfiúk segítségével, akik, ha a
városi mozgalom kevésbé féktelen, talán csatlakoztak is volna
hozzá.” (Itt Deutscher – mivel a fentieket ő írta –
meghülyült, „kevésbé féktelen”, ezt állítja? Éppenséggel
visszafogott volt, mi ezt állítjuk, ettől rémült volna meg a
muzsikgyerek? Másról van szó, de ezt már elemeztük!) A
forradalom felaprózta tartalékait. És a „munkásosztálynak nem
voltak forradalmi tapasztalatai” - írja ugyancsak Deutscher.
Megint csak arra érdemes rábökni, hogy a radikális munkásmozgalom
úgy fejlődött ki, hogy állandó feszültségben élt,
illegalitás, börtön, emigráció tizedelte sorait, mögötte az
elmaradottságban vergődő muzsikok gigantikus birodalmával.
Fegyveres összecsapásokra került sor Permben, Kijevben és másutt
is, de vereség vereséget követett, a rendőrség feloszlatta a
szovjeteket, amelyek lassanként kimerültek az egyenlőtlen
küzdelmekben.
Volt-e valami váratlan, radikálisan új, amely megtermékenyítette a szovjetek által a kommunista mozgalmat? Nem oly egyszerű erre felelni egy olyan országban, ahol a cári kancsukák vertek pofán semmiért, egy olyan birodalomban, ahol a munkásokat mindig felülről akarták, próbálták megszervezni, ott azt előrelépésnek lehet értékelni, hogy a szovjetek a munkásosztály soraiból jöttek létre, hogy a munkások önmaguktól hozták létre szervezeteiket. Mindez azonban a forradalom vezetéséhez kevés. Kialakulásukat egy vesztes háborús hangulat és maga a lassú kapitalizálódási folyamat segítette elő a maga groteszk formájában. Az orosz munkás a feudálkapitalista cárizmus ellen harcolt, amelynek keretében kapitalizálódott a birodalom, és még csak a termelés általuk való megszervezése, netán a munkásönigazgatói önkizsákmányoló rítusok, víziók sem (vagy csak periférikusan) kerültek előtérbe. Mindez egyértelműen a birodalom kezdetleges kapitalista termelési formáival magyarázható, vagyis a kapitalizálódási folyamat még zajlott, és ez a munkásság osztálytudatában is tükröződött. Az oroszországi munkásosztály csak most kerül be a kapitalista „infernóba”, és nyomban annak totalitásával, pontosabban az orosz birodalom kapitalizálódó-feudális világával kellett szembeszállnia. Lépkedj vissza előadásaink lépcsőjén, és látni fogod, kimerítően szóltunk már minderről. A szovjetek demokratikus modellje akadályozta a radikálisabb küldöttek kibontakozását, akiknek radikalizmusa részleges volt, hiszen alávettették magukat a többségi akaratnak. A bolsevikok és társaik még csak most tanulták a későbbiekben önkényesen értelmezett proletárdiktatúra leckéit.
Mindehhez még annyit, hogy csakis egy állandóan fejlődő kommunista szervezettséggel rendelkező, és a kommunizmus irányába fejlődő avagy kommunista tudattal élő mozgalom képes megtámadni és elpusztítani a tőke világát, és létrehozni a kommunista társadalmat, ami nem jelenti azt, hogy kommunista alapon a világ egészét tekintve nem volt (nem lehetett) napirenden a kapitalizmus elpusztítása. Az ugyanis születésével, univerzális kifejlődésével arányban megszülte a kommunista mozgalmat. „Az osztályellentmondás a társadalom alapjaiba van bevésve, anélkül, hogy szükségszerűen szétvetné a társadalmat. A munkaerő magányos eladói újra meg újra azt tapasztalják, hogy össze kell fogniuk és küzdeniük, hogy ne darálódjanak be teljesen; a kizsákmányolás feltételeit folyton újra kell tárgyalni, és csak a szövetkezés útján tudja néhány munkás a saját sorokban jelentkező konkurenciát helyenként meghaladni. Ám a „magában való osztályból” a „magáért való osztályba” való legendás átmenet nem közvetlen érdekek és nem valamely követelések általánossá válása útján jöhet létre, mert ezek mindig a tőkéhez kötődnek, és ezzel ahhoz, ami a proletariátusra a szétforgácsolódást mint természetes állapotot kényszeríti rá. Az osztálytudat nem annak felismerése lenne, hogy egy osztály vagyunk, hanem hogy nem kellene osztálynak lennünk; a forradalom nem a bérmunkások győzelme a burzsoázia fölött, hanem a proletariátus önmegszüntetése.” „A bérből élők egyáltalában csak saját osztályuk megszüntetéséért tudnak ‘magáért való osztállyá’ egyesülni, az őket elválasztó magántulajdon teljes tagadása által, azon érdek által, hogy ne csak az üzemi termelőeszközök fölött vegyék át az uralmat, hanem a társadalmi újratermelési folyamat fölött a maga teljességében (és ez szükségszerűen nemzetközi méreteket jelent)” - idézzük elvtársaink remek levezetését. Az oroszországi munkásmozgalomnak nem volt napirendjén a világforradalom - a kommunistáknak azonban igen. Napirenden volt, de a következő erősebb, mélyrehatóbb forradalmi időszak, az 1917-1923-as korszak eseményei is rámutattak arra, még mindig nem érkezett el a kommunisták győzelmének: a kommunizmusnak az ideje. További előadásaink éppen ennek okait szándékozik feltárni. Mindinkább arra koncentrálva, hogy a kommunizmust láthatóvá tegyük, és ne pusztán holmi vörös lidércről vizionáljunk. A kommunisták harcáról avagy annak hiányáról és a kommunizmusról kell beszélnünk! Végig kell gondolni, hogy a tanácsba tömörült munkásokkal mit is kezd ma a kommunista mozgalom! A szovjeteket átalakítva hogyan lehet a kommunista mozgalom égisze alá vonni annak potenciáit. Nem a tanácsformát kell megtartani –azt el kell vetni –, de nem mondhatunk le a önszerveződés ilyen fokú és még további radikalizálódásáról. Ehhez a munkamegosztás-alapú szervezetlenségekkel kell leszámolnia a szovjeteken túlmutató alakulatoknak, ki kell jönniük a gyárakból, munkahelyekről, iskolákból, a társadalmi lét legapróbb bugyraiba is behatolva. A kommunistáknak a munkásönigazgatás-munkásellenőrzés negatív tartalmára rá kell mutatniuk a jövőben is. (Erről lásd a közelmúlt kritikáit, amelyek segítő kezek lehetnek a jövőbeli kritika kialakításához: a Barikád Kollektíva 1956-ról kiadott CD-antológiájára illetve Anton Pannekoek: „Lenin mint filozófus” c. könyvéhez írt előszavára hívjuk fel figyelmedet.) Rá kell mutatnunk a közvetlen demokrácia alkalmatlanságára, önkorlátozó negatívumára! Nem azért harcolunk, hogy vegetáljunk, élni akarunk a gyönyörök világkertjében. A kommunizmus nem pusztán ótvaros gazdasági különbség, több, mélyebb és más minőségű, mint a létért való harc: a kiteljesedett emberi közösség valósága. Természetesen el kell magunkat látni, el kell látni több milliárd embert, ennek tekintetében a kommunizmus kenyérkérdés is, de azon túlcsapva a kiteljesedett emberi közösségi társadalom univerzuma. A kapitalista termelési mód nem alkalmas a kommunista élet megteremtésére, ahogyan annak eszköztára sem. És nem arról beszélünk, hogy jöhetnek a romantikusok, hanem arról, hogy a megnyomorított, elhallgattatott, kizsákmányolt életnek, a felszabadult kreativitásnak vulkanikusan felszínre kell törni. Véget vetve annak, hogy a tőke világa sajátítja ki a természet által nyert, kapott nap-, szél-, vízi energiákat. Véget vetve az árubirodalomnak, államnak, családnak, tőkének, munkának, eldologiasodásnak, vallásnak, new age-nek és metafizikus halandzsáknak. Véget vetve kreativitásunk tőke általi kiszolgáltatottságának, korábban ezer évekig a magántulajdon démonát szolgálta, ideje lebontani a falansztereket. A hamis tudatok lebontásának is ideje ez. A szovjetek mindig felcsapták fejüket a proletárforradalmak idején, ez óriási, gigantikus forradalmi potenciál. És erre a jövőben is számítanunk kell. Amit azonban a kommunista mozgalomnak nem sikerült a múltban magába olvasztania. De már régen késő, ha csak az aktív forradalmi folyamatban kezdődik meg a szovjetekkel való foglakozás, azok átalakítása. A szovjetek gyakran „két perc alatt” alakulnak ki a maguk spontaneitásában, és mit kezdünk velük, hiszen azok a bevált szerveződési sémákat követik! Ki kell alakítanunk a megfelelő kritikai propagandát, és mi nem manipulálni akarunk, hanem éppenséggel a demokrácia manipulatívságát kiirtani! A hülyének becézett munkás eszméletre kapott, a szovjetek története ezt mutatja. Egy pontig. Erre rájöttek a tanácskommunisták is, de felismeréseikkel megtorpantak. A kommunista pártot összekeverték a létező bolsevik (szociáldemokrata típusú) pártokkal (ezek különbségeiről lásd korábbi előadásainkat), és a kommunista totalitás egyik lehetőségére, a tanácsokra helyezték a hangsúlyt, de leginkább még a régi beidegződések alapján vizionálták annak forradalmi szocializációs potenciáit, önigazgatói erejét. Így nem értették meg az érték (áru) megszüntetetéséért való küzdelem lényegét, a munka és árutermelés társadalmának elpusztítása mélységét, potenciáit (erről lásd a már sokat idézett magyar nyelvű Pannekeok-kiadványt illetve a KAPD történetét, Canne-Meijernek a németországi tanácsmozgalomról írt füzetét, a kommunista feldolgozások garmadáját). A proletárok ott vannak életük színterein, apróbb és nagyobb pontjain, a kommunista programot kell hangsúlyozni, a proletárdiktatúra azt is jelenti, hogy megtámadjuk a közvetlen demokráciát, a föderalizmust, az érték fenntartásáért küzdőket. Felszámolni a szakosodást, munkamegosztást, a munkát és a munkást! Azt állítjuk újra meg újra, hogy a szovjet gigantikus forradalmi potenciál. De nem régi alakjában. Igen, a tényleges kommunista pártnak s mozgalmának élnie kell azzal a potenciával, hogy a munkások (a volt szovjet) kreatívan építkezve, fejlődve, akár villámcsapásszerűen behatol az osztálytársadalom legapróbb zugába is, és szétveri a rutint, a delejes jelent és múlt ellenforradalmi örökségeit.
Az 1905-ös forradalom szovjetje a maga formájában erre nem lett volna alkalmas, az önszerveződés és osztályöntudata azon fokán állt, amelyet a kapitalizálódó birodalom hozott létre, a maga kezdetleges, de mégiscsak kibontakozó osztálymilitanciájával, gazdasági-ideológiai fejletlenségével. Az adott terep maradi volt, konzervatív és elszigetelt. Azonban az a tény, hogy a munkások tanácsokat voltak képesek megalkotni, sejtet valamit abból, hogy nincs minden veszve, és fontos volt, hogy bíztak egy pontig a maguk erejében, kreativitásában, alig létező oroszországi munkásosztálybeli tapasztalataikban. A szovjetek kezdetlegesek voltak, tapasztalatlanok. Elvetették az önkényuralmat, de helyette liberális demokratikus célokért is harcoltak. A muzsikot meg sem tudták szólítani, szervezettségi erejük korlátozottsága, föderalizmusuk befalazta őket. És mégiscsak a jövő reményei akár 1917-től húzódóan máig ezek a szovjetek (igaz, annyiban, amennyiben már nem szovjetekként harcolnak). Pontosabban: a kommunista mozgalom potenciái lehetnek… Hiszen mindenütt felszínre tört a proletártörténelem során, igaz, a maga demokratikus alakjában: ezt folyamatosan kritizálni kell, rámutatva radikális átalakításuk szükségességére. A továbbiakban is az a kérdés, a munkások megértik-e kizsákmányolásunk/önigazgatói kizsákmányolásunk jellegét. Az is kérdés, hogyan tudja az osztálytudatot militarizálni a kommunizmus irányába a valóságos mozgalom (amely maga is gyenge és alaktalan), ha erre az elmúlt 80 év kapitalizmusbeli léte sem volt képes. Ugyanakkor a kapitalizmus totalitása is még erőteljesebben zsákmányol ki bennünket. S éppen ez a fokozódó totalitás mozgatja meg a kizsákmányoltak millióit. Ma az egyik legfőbb gyengesége a mozgalomnak, hogy szinte csak kérdések által létezünk, pedig tisztában vagyunk, azzal, hogy a kommunista mozgalomnak ezerszer mélyebbre kell hatolnia a nyers, puszta negációnál. Ugyanakkor ez a gyengeség, szervezetlenség, enerváltság, a történelmi materializmus felemás alkalmazása nem pusztán a kommunista mozgalom önhibája. A munkásosztály és a mozgalom elszeparáltsága szintén riasztó (a nihilista munkásosztály iszonyú visszahúzó erőként erőteljesen leszűkíti a kommunisták lehetőségeit is), és ha ezt tudjuk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy egymás megszólítása még fontosabb. Igen ám, de miként mozgatjuk meg ezt a mai nihilista, passzív, hamis tudatú (ezernyi hamis tudatra bomló) kizsákmányolt bérmunkás illetve pauperizált tömeget? Ehhez hozzásegít az aktív elnyomó apparátus, a kapitalizmus napjai, mivel ezek a napok felbomlasztják a termelés-fogyasztás formáját, felbolygatják a régi tudat állóvizeit. Figyeljünk oda! Ezért nem haszontalan történelmi ívben is felmutatni az osztálytapasztalatokat. Hogy aztán ne arra induljunk, amelyről ezerszer kiderült, hogy zsákutca. A munkásosztály már nem tud a régi módon élni, ez egyértelmű. Ha tisztánlátásod térképére oda fog repülni a kapitalizmus gigantikus démona, fogod, és le akarod csapni. De ehhez kell egy biztos megközelítési mód, és kell egy eszköz, amely által elpusztítod. Ezt nevezzük mi kommunista pártnak.
De itt és most ez a tanulmány lezárul. A feladat nem több se kevesebb, a vereségek, kudarcok, hamis tudatok ködéből kell kijönnünk, előadásainknak is erről kell zengeniük, hogy cselekvővé tegyük a kommunista programot, pontosan fel is tudván vázolni azt. A forradalom viharmadara odébbállt 1905-ben is, de újra és újra, az „örök visszatérés” madaraként érkezve jelzi az új, forradalmi idők eljövetelének szükségszerűségét! A többi rajtunk áll vagy bukik! Újból vodka, pálinka, sült hal, sonka, sajt, bodzasör, jérce, tavaszi zsongás: Kommunizmust!
A szűz
Élt egyszer egy királyfi, a neve Kapitalizmus volt. Bár megadatott neki a hatalom és a gazdagság, nem volt boldog, mert nem szerette senki, és ő sem szeretett senkit. Még sohasem találkozott olyan lánnyal, aki fel tudta volna kelteni benne a szerelem érzését.
Fülébe jutott a királyfinak, hogy valahol a messzi távolban él egy Oroszország nevű királylány. Egy gonosz varázsló elvarázsolta, mély álomba zuhant, s hosszú évek óta nem tud felébredni. A királyfi elhatározta, hogy megkeresi a királylányt.
Még sohasem járt a keleti vidéken, roppant furcsának és iszonyúnak tűnt előtte. Minél keletebbre haladt, annál kisebbek voltak a fák, a gombák meg annál nagyobbak, végül a tölgyek akkorák lettek, mint a gombák, a gombák pedig, mint a tölgyek. Az állatok is egészen mások voltak, mint egyebütt. A medve nem saját lábán járt, hanem a nyúl nyakában ült, az meg a hangyán lovagolt. De a hangya nem bírta el mindkettőjüket, roskadozott a dupla teher alatt. Hát még amikor meglátta a szarvast, melynek a farka helyén nőtt a szarva, a farkát pedig a homlokán viselte, akkor csodálkozott csak igazán a királyfi.
Végre kiért egy erdei tisztásra, ahol egy kis kunyhó állt. Ott megtalálta a királylányt. Mély álomban feküdt az ágyon. A királyfit megbabonázta csodálatos szépsége, és nyomban beleszeretett. Már csak föl kellett volna ébresztenie, hogy a királylány is beleszerethessen. Egymást szeretve azután addig éltek volna boldogan, amíg meg nem halnak.
A király a királylány fölé hajolt hát, és egy csókot lehelt a homlokára. A királylány csak az egyik szemét nyitotta ki, és azon nyomban be is csukta. A királyfi újra megcsókolta, de a királylány meg se rezzent. A királyfi ismét összeszedte magát, és harmadszor is megcsókolta, olyan gyengéden, ahogy csak tudta. A királylány a másik oldalára fordult.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte a királyfi. - Mi folyik itt?
-Azt hiszed, tökfilkó, beérem egy csókkal, kettővel vagy akár hárommal? Maradj csak itt, és csókolgass nyugodtan tovább, előbb-utóbb talán érezni fogok valamit, és akkor majd megállapodunk a továbbiakban, mert egyelőre nincs miről tárgyalnunk.
Majd ismét elnyomta az álom, és csak húzta a lóbőrt, és aludt, mint a mormota. A királyfi meg csak csókolgatta rendületlenül. Már a zakóját is levetette, úgy megizzadt, s bár eredménytelenül csókolta, mégsem hagyta abba, mert a boldogság, noha nem érte el, túl közel volt ahhoz, hogy lemondjon róla.
És még ma is csókolgatja.
(Slawomir Mrozek)