Anarcho-kommunista aktivisták előadása

az  1905-1907-es Oroszországi Forradalomról, II. rész

Elöljáróban előadásunk első részéhez helyreigazító megállapítást fűznénk. Azt mondottuk, hogy a cári kancsukák honában az iparban a kis- és középüzemek voltak túlsúlyban. Számszerűleg ez igaz, de ami a termelés hatékonyságot illeti, következő a kép: ”A század elején az ipari termelés több mint egyharmada a nehéziparból származott. Továbbá „az összes ipari munkás 25%-a városokba koncentrálódott”, nagyon gyorsan kialakult az orosz ipar nagyüzemi karaktere. Szerkezeti megoszlását tekintve a századfordulón már a közvetlen fogyasztást szolgáló iparágak megelőzték a hagyományos nehézipari ágazatokat: az élelmiszeripar került az első helyre a maga 29%-val, a textilipar 26%-al követi, majd a vas és fémipar következik 20%-kal, a kohászat 8,3%-kal, az olaj 6,4, a bányászat pedig 5,5%-kal. Emellett azonban fennmaradt a hagyományos orosz kusztáripar (kézműipar), sőt nagyon sokan a nagyipar bedolgozóivá válnak, a számuk a századvégen még kb. négymilliónyi. „Mintegy 23,8 milliónyi ember dolgozott a gyáriparban és a bányászatban, és 450 ezer a vasútnál.” Lenin által átvett pontatlan adatot közültünk akkor, amikor 10 milliós gyáripari munkásról és bányászról beszéltünk, miközben a valós adatok a fent leírtak. Mindezek a gazdasági adatok azonban nem változtatják meg a cárizmus általános gazdasági helyzetéről vázoltakat a századfordulón.

A forradalom a háború következményeként is lángolt fel, de ahogyan a Barikád Kollektíva írja: Az 1905-ös forradalom tényében az egyetlen meglepő dolog az, hogy nem korábban tört ki. (Az orosz-japán háború csak az utolsó csepp volt a pohárban.) A muzsik vágyódott már haza, hiányzott neki a föld. Nem akart már attól elszakadni, miközben az imperializmus vásárra vitte bőrét, ő követelőzni kezdett kisebb adókat, olcsóbb életet, nagyobb szabadságot akart. De akiket nem ragadt el az uralkodó osztályok véres csatája, az is elégedetlenkedett, és a saját bőrén érezte, milyen időket is élünk. Elégedetlen volt a bérmunkás is, Pavel, és Olja az üzemben rohadva élte napjait, de fronton levők is unták már az élő céltábla szerepét. A politikai pártok, szervezetek is megérezték az új idők szelét. A baloldal köztársaságot követelt. A bolsevikok és az mensevikek burzsoá köztársaságot vizionáltak, addig az eszerek a birodalom elmaradottságát nem tekintették a „vörös forradalom akadályának”. Ellenkezőleg szocializmust akartak, eszer szájíz szerint. De tekintsünk a munkásmozgalom arculatára! Ahogyan ismét (de nem feltétlenül utoljára idézve) elvtársi kiadványában olvashatjuk: „A századfordulón az oroszországi munkásmozgalom tarka képet öltött. A szociáldemokrata szervezetek párttá szerveződtek, amely hamarosan a bolsevikok és mensevikek két marakodó áramlatára szakadt, amelyek között több kis csoportocska és militáns lavírozott. Az irányzatok mindegyike osztotta Plehanovék régi alapvetését a polgári forradalom szükségességéről, véleménykülönbségek csak a taktika kérdésében merültek fel. Míg a mensevikek hajlandók voltak bizonyos együttműködésre a liberális burzsoáziával, addig a bolsevikok következetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy a polgári forradalmat is a szociáldemokrata párt vezesse, a városi munkásosztályra és a szegényparasztságra támaszkodva.” (1) A narodnyikok egy része a legalitás útjára lépett, mások viszont a nyugati szociáldemokráciához közeledve létrehozták az általában „eszer pártként” emlegetett Szocialista Forradalmárok Pártját. (2) Politikai programjukban a mensevikekhez álltak közel, tekintve, hogy egy alkotmányos rendszerért szálltak síkra, amelyben a szocializmust demokratikus eszközökkel akarták elérni, az önkényuralom elleni harcban viszont nagy hangsúlyt helyeztek a terror eszközére, aminek eredménye az lett, hogy a szervezethez csatlakozott sok olyan militáns is, akik egyébként harcuk céljának nem az alkotmányosság kivívását, hanem a tőke elpusztítását tekintették. A szociáldemokraták kapitalizmust akartak. Egy sematikus, mechanikus üdvtan machiavellista végrehajtójaként, kiforgatott, önkényesen értelmezett „történelmi materializmussal” takarózva. Marx és a Narodnaja Volja örökségét – sokszor talán tudtukon kívül – azok az anarchista csoportocskák vitték tovább, amelyek igyekeztek radikalizálni a sztrájkmozgalmakat és terrorizálni az uralkodó osztályt. Ezek a csoportok főleg Belorussziában és Ukrajnában voltak aktívak, rendszerint olyan városokban, amelyekben fiatal gyáripar és sok elsőnemzedékes proletár volt.” (3) A Putyilov gyár munkásai sztrájkoltak. Munkanélküliség aktív növekedése, a mindennapos éhezés, nyomor, kilátástalanság a már megszokott pusztulás tablói. Nem újdonság, de ez késztette őket cselekvésre, január 3-át írtunk. A sztrájk átcsapott más gyárakba, üzemekbe, ekkor lépett a színpadra Gapon pópa javaslatával, hogy menjenek a cár elé, és adják át petíciójukat. (4) Január 9 -én vasárnapon szokványos nyájas kéréseket intéztek kizsákmányolóikhoz, 8 órás munkanap sajtó és szólásszabadság, munkásbiztosítás , jogegyenlőség, ez volt az étlapon, no persze meg kaviár és gombás-halas pirog reggelire....A tömeg megszólította a cár atyuskát, az válaszként vérfürdőt rendezett. 150000 kiszipolyozott vonult fel aznap. (5) Ezzel elkezdődött a monarchia látványosabb agóniája.

A cárizmus maga radikalizálta tettével a tömegeket, reggel litániák hozzád „mi urunkhoz”, estére a megtizedelt munkásság lökést kapott, minekelőtte belelőttek, felkoncolták , véresre verték. (A nép szegénysége ellen a legjobb orvosság felakasztani pár száz lázadót, recsegett a cár nagybátya Vlagyimir) A sztrájkok tovább tartottak , duzzadt , növekedett és növekedett és duzzadt birodalom szerte. A fiatal bérmunkás mozgalomban még sok volt a spontaneitás, még nem alakult ki olyan masszív osztályharcos mozgalom, hogy az a maga egészében irányítani tudta volna a tömegek lépéseit. A mozgalom forradalmat kiáltott (a szocdemek polgárit és azon keresztül proletárt, az eszerek radikálisabb magja a „vörös szint vetített az égre” fuzionálni akarta a proletáriátust és a demokratizált obscsinát, az anarchisták nem fontolgattak, követték jórészt radikális, de federalista programjukból fakadóan önkorlátozó irányvonalukat - miközben az orosz államiság szétverését harsogták. A cári provokáció pedig alkalmas helyzetet teremtett, arra, hogy a forradalmi és ellenforradalmi kavalkád nekilendüljön. Mint Rosa Luxemburg megjegyezte a pártok felhívásai alig tudtak lépést tartani a tömegek spontán megmozdulásaival, vezetőknek alig volt idejük, hogy megfogalmazzák a viharosan előretörő munkástömegek jelszavait.

Az orosz gazdaságban a mezőgazdaság maradt a centrális ágazat. A termelékenység távolról sem emelkedett megfelelően, azt a többletet, amelyre az export növeléséhez szükség lett volna, csak kényszereszközökkel, a parasztság túladóztatása révén lehetette előteremteni. „Oroszországban a kapitalista ipar – a nyugattal ellentétben – nem úgy fejlődött ki, mint egy polgári népesség körében egyre fokozódó polgári termelés. Itt a nagyipari vállalatokat az idegen, nyugati nagytőke alapította, és a nyugati tőke ily módon zsákmányolta ki az orosz munkásokat. Ezen kívül a cári kormánynak adott kölcsönei révén az európai finánctőke nehéz adók útján kizsákmányolta az egész orosz paraszti népességet. A cárizmus a maga hivatalnokaival a világtőke ágense volt, amely világtőke Oroszország kizsákmányolásánál a gyarmati tőke szerepében lépett fel. Ilyen, gyarmatként kizsákmányolt országokban az uzsorás idegen tőke elleni harc minden osztály érdeke” – írta Pannekoek. A fejlett centrum országok és a periféria - amelyhez Oroszország is tartozott-gazdasági kapcsolatainak lényeges következménye volt, hogy a centrumban felgyorsult, a periféria területén lassult a tőkés árutermelési viszonyok alapfeltétele, a tőkeakkumuláció. Mindez a periféria-területén tőkeszegénységet eredményezett. (Nem véletlenül siettek mielőbb közlekedési hálózatot kiépítésével.) Látszólag a mezőgazdaság eleget tett funkciójának, biztosította az orosz export gyors növekedését, az orosz külkereskedelem 1861 és 1913 között a legtöbb évben aktív volt. Eközben azonban maga a falu nem volt képes az átalakulásra, a paraszt nyomorgott és nem jött létre az iparosítás magas színvonalú belső piaca. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy egy kapitalista társadalom fejlettségét nemcsak a termelés, hanem a fogyasztási mennyisége-minősége és ideológiai szintje is befolyásolja. Visszahatásszerűen. És még tovább menetelve az orosz polgári demokrácia – ideológiai gyakorlata, mint a burzsoázia jelenlétének látlelete, amit abszurditás és száraz ökonomista idealizmus alapján leválasztania az adott társadalom anyagi szintjétől, még szinte csírájában létezik a forradalom korszakában. Még csak akkor tájt alakulgat az oroszországi burzsoázia a maga formálódó pártjaival, (hiszen a burzsoázia nemcsak attól önmaga, hogy fejlett ipara van, bérmunkás sereg amely eltartja illetve tőkéje és piaca, de fejlett ideológiája és szervezeti, érdekérvényesítő képviseletei.) A választójogi törvény 1905 decemberében látta meg az orosz havat, a Duma maga októberben született meg, nemsokára fel is oszlatták. A kezdetleges „burzsoá parlamenteket”, a Dumákat a cári bürokrácia oszlatta fel avagy engedélyezte újra működni, de már nem tehette meg, hogy nem adott neki teret. Ugyanis a sajátos arculatú oroszországi kapitalizálódás valóban beindult.

Az átalakulások felgyorsulva, meglassulva így-úgy, de zajlottak. Kettészakadt a birodalom. Az utca, gyár, üzem, csehó, termőföld, meg a rikkancs harsogott, a kurva búsult, a" mezítlábas" fosztogatott. Összecsapásokra, közel harcokra került sor a hatalommal. Eleinte a sztrájkok sikerrel végződtek, kiharcolták a felkelők a 8 órás munkanapot, több helyen 10 órás munkanapot vezettek be, megalakultak a szakszervezetek. A munkások „megteremtették a felettes-énjüket”! (Ez 1905 januárjában Pétervárott történt a nyomdászok jártak élen.) Ennek ellenére a hivatásos pártforradalmárok mozgalma csak sántikált a munkásosztály mögött. A Patyomkin felkelés is bekövetkezett, a történet közismert. (6) Az egymást követő megmozdulások során a tömegek aktivizálódnak immáron fegyverek durrognak Moszkva utcáin, de másutt is. Micsoda vihar kavarta helyzet. Politikai és gazdasági sztrájkok, tömegsztrájkok és elszigetelt sztrájkok, tüntető és harci sztrájkok- az oroszországi munkásszem előtt lepergett egy „mikró világtörténelem”, osztály és bérharcos kivitelezésben. Rövid idő alatt mindazt átélte, ami általában a munkásmozgalomnak másutt évtizedekbe telt. Egyes szakmák általános sztrájkjai, csendes és durva barikádharcok, egymást keresztezve, az események doppingolták a munkást, de radikálisabbá csak egy pontig formálták. Az ipari fejlődés néhány nagyobb központban ugrásszerű volt, míg más országrészekben a kusztáripar vagy az önellátó háziipar uralkodott. Ebben a helyzetben viszonylag könnyűnek látszott a sztrájkmozgalmat egy-egy arra alkalmas körzetben akár az általános sztrájkig elnyújtani, de lehetetlen volt az egész mozgalmat kiterjeszteni a birodalom egész területére. Rosa Luxemburg az oroszországi tömegsztrájkok történetét egyenesen az orosz forradalom történetével azonosítja. Ez a megállapítása csak félig-meddig igaz. Egyre keményebb összecsapások történtek, megalakultak a szovjetek (amiről nem is beszél, a muzsikok, agrármunkások megmozdulásait sem veszi tekintetbe, mi mindezt később tárgyaljuk majd.) Eleve a forradalmi jelzőt csakis annyiban pingálhatjuk az események jellegére, amennyiben ténylegesen a Monarchia lassú, de biztos szétesésének, lebontásnak egyértelmű jelei kezdtek megmutatkozni. Másfelől az események sodrában még a szociáldemokraták sem tudtak igazi vezető szerepre belekényelmesedni. Bár a harci jelszavaik megegyeztek a munkástömegek jelszavaival (és nem mentek azokénál messzebb, olyan jelszavakat dobtak a köztudatba, amiknek nem volt radikalizálódó erejük, hiszen mire kinyögték addigra a munkások már réges-rég végezték dolgukat.) Szervezeteik sem voltak radikálisabbak, sem tudatosabbak, mint tömegek, akiknek sorai között megtalálhatóak voltak militánsaik. Azt viszont jól látta Rosa Luxemburg, hogy a munkásság " kettős harcot folytatott, egyszerre harcolt az abszolutizmus, és a tőkés kizsákmányolás ellen, „egyenlő nyomatékkal követelte a politikai szabadságot és a 8 órás munkanapot”. A gazdasági és politikai harc kölcsönhatása érvényesült, de a munkásmozgalom erejét eme kettősség legyengítette, fellépéseinek élét tompította. Bérharcok, demokratikus jogokért való küzdelem mindeközben távoli nagyon távoli ködös vizionálása a kizsákmányolás nélküli világnak. Igen a szociáldemokrata mozgalom elkezdte ugyan szocializálni, nevelni, kioktatni, a munkásságot, de szervezetileg nem tudott az élére állni, ehhez nem volt meg megfelelő struktúrája, szervezeti kiépítettsége, ebből adódóan társadalmi hatóereje sem volt meghatározó. Belevetítettek az egy kezdetleges, Nyugat- Európa orientált osztályvalóságot a nagy orosz valóságba. Ebből született meg a bolsevik ortodoxia egyik legfélrevezetőbb mosléka, így ír erről Pannekoek: „Az orosz forradalomban két jelleg keveredett, a polgári forradalom a feladatokban, a proletárforradalom az aktív erőben, úgy az ehhez tartozó bolsevik elméletnek is egy keveréknek kellett lennie – polgári materializmusnak az alapvető nézetekben, proletár materializmusnak az osztályharc tanításában. Ezt marxizmusnak nevezték. De nyilvánvaló, hogy amit Lenin marxizmuson értett, és amit Oroszországnak a kapitalizmushoz való különös hozzáállása határozott meg, annak teljesen eltérőnek kell lennie a valódi marxizmustól, ahogyan az a fejlett kapitalista országok proletariátusában felnő. Nyugat-Európában a marxizmus egy olyan proletariátus világnézete, amely az előtt a feladat előtt áll, hogy egy, a legmagasabb fejlettségig megérett kapitalizmust, mely saját életközege, kommunizmusba fordítson át. Az orosz munkások és értelmiségiek ilyen feladatot egyáltalán nem állíthattak maguk elé. Nekik először szabad utat kellett nyitniuk saját modern nagyiparuk fejlődése számára. Az orosz bolsevikok számára a marxizmus magja nem abban a marxi tételben koncentrálódik, hogy a társadalmi lét határozza meg a tudatot, hanem a fiatal Marxnak abban a mondatában: a vallás a nép ópiuma – amely most arany betűkkel áll a moszkvai Népház előtt.”

A kommunista harc nem kaphat kettős jelleget, annak ellenére, hogy az oroszországi munkásosztály társadalmi létében a radikalizmus még csak érlelődött, a kommunistáknak a kommunizmusért kellett akkor is harcolniuk, (ha lettek volna kommunisták, akik gyakorlatilag képesek lettek volna hatást gyakorolni, erőt alkotni, de nem voltak, csak kommunisztikus elemek, de erről később) - hiszen Oroszország nem egy önmagában zárt gazdasági-ideológiai alakzatként funkcionált - hanem a kapitalista világgazdaság sajátosan megjelenő részeként. (Hatalmas területein azonban csak egy kapitalizálódó munkásosztály növekedett.) Miközben egy irdatlan megosztott paraszti, ezen belül szegényparaszti tömeg funkcionál, robotol, akinek öntudata be van falazva az obscsina világába, de ez fal már repedezett 19O5-ben. Közvetlen módon, kommunista programmal a fejében a munkástömegek nem harcoltak a kommunizmusért, (nemcsak akkor, de ma sem világszerte), de a kommunizmusnak, mint mozgalomnak, annak megjelenésének azonban a kapitalizálódással a bérmunkás osztály fokozatos gyarapodásával (ha korántsem sima úton, sőt nem is a hagyományos tőkés termelési mód felé menetelve) de egyre inkább megnyíltak lehetőségei az orosz birodalomban. A mozgalmat nem import-export alapon ide-oda szállítják, hanem a kapitalizálódó/kapitalista társadalom talaján, mint létszükségletnek tanyát kell vernie, amennyiben a kizsákmányoltak valóban meg akarják haladni az elidegenedett világ börtöntársadalmat. Már munkásosztályról beszélünk és bérmunkáról, igaz a maga egyedien sajátos oroszországi keretei között, amely nem szokványos nyugat-európi formájában lépett fel, sőt alapvetéseiben különbözött attól, nem beszélve az oroszországi parasztság útjáról, amelyre hamarosan kitérünk. (7)

De világosan látható, hiszen a bőrünkön éreztük, egy új/más termelési mód születését láthattuk az elmúlt majd évszázadban Oroszországban (és a Szovjetunióban) amely eklektikusan , hibrid módon több termelési mód elemét magába olvasztva- a parancsuralmi (bolsevik pártállam diktatórikus égisze alatt) merőben más úton tartotta fenn a társadalmi viszonyokat , mintahogyan azt a maga konzervatív agyával a leninista ész elgondolta. A „lenini élcsapat” ugyan a nyugat-európai modellt majmolta, de az 1917—1923- as forradalom eltiprásával még inkább a parancsuralmi bolsevik termelési módnak a kiteljesedési lehetőségét teremtette meg.

Az oroszországi paraszti tömegek sajátos közel sem szokványos történelmi periódust bejárva (leginkább kínai parasztéval rokon pályán) bérmunkássá lényegült fokozatosan, akinek össze kellett fognia azzal a szegényparaszttal, aki korában önmaga is volt, s aki pravoszláv pópákon, a rend fenntartóin és zsugori, avagy sokszor nyájas földesurakon kívül csak nemrég kezdett találkozni a szocialisztikus eszmékkel, miközben a maga viszonyain és annak kultúráján keresztül állandóan lázadozott viszonyai ellen. A kommunista társadalom és annak létrehozásáért való harc kommunista magatartást követel és önmagára ébredő kollektív proletár osztálytudatot. Az, hogy tömegméretekben nem alakult ki nyomban a kommunizmus akarása, mert nem is alakulhatott ki, nem kérdés, ebben Pannekoeknak feltétlenül van igaza. (Ne feledjük orosz munkásról, és értelmiségiről beszél, mi meg a kommunistákról.) Ami ne zárja ki azt, hogy a történelem materialistáinak, nekünk, kommunistáknak a kapitalizmus megjelenésével a tőkés termelési mód terjeszkedésével szemben mindig kommunizmust kell ordítanunk, figyelembe véve ugyan az adott körülményeket – amelyeket azonban a világfolyamatok egészének egyik akár attól elütő, de mégiscsak annak részeként össze kell tudnunk kapcsolni harcunk totalitásával. A forradalmakat, a válságokat nem tanulmányozhatjuk a kommunizmustól elkülönítve és viszont. Ez azonban nem jelenti azt, hogy, minden gazdasági depresszió kommunista potenciált hordozz. Az 1929-es válság pl. belül maradt a fennálló gazdasági és társadalmi rendszeren.

Az oroszországi felkelés akkor tört felszínre, amikor már az oroszországi munkásmozgalom képes volt harcolni a városokban, a tőke által is befolyásolt társadalmi körülmények között. De maga ez az osztály még bővült tapasztalt, szenvedett és tanult is valamicskét, kizsákmányolásának méretei is bővültek, meg a társadalomba integrálódásának lehetőségei is. „Ezért sokat tett az elmúlt 90 év bolsevizmusa” Most azonban 1905 írunk. Nemrég érkezett új kizsákmányolásnak színterére keletkezésében levő munkásosztály, és igen gyorsan kialakította harci szervezeteit. Ezért ujjong az orosz eseményekről szóló írásaiban annyira Rosa Luxemburg „micsoda erő, micsoda spontaneitás”, amelynek hátulütőiről azonban oly keveset szólt. A spontaneitás általában lehet megtermékenyítő eleme, kreatív eleme a forradalmi tevékenységnek, de önmagában kevés. Nyilván ez is magyarázza a korabeli megmozdulások öntudatlan jellegét, a munkásosztály osztálytudatának fejletlenségi szintjét. De az is árulkodó, hogy az okoskodó, mindig mindenkinél jobban tudók avantgardja, a munkásosztály házőrző ebei, a szocdemek-bolsevikok sem voltak azon a szervezettségi és felkészültségi szinten, hogy vezessék a felkelést. Ebből a nézőpontból is komikusan groteszk olvasmányok Lenin és cégtársainak emigrációbeli opuszai, messze- messze kullogva a események mögött.

Mindazonáltal a későbbiekben ezt a munkásmozgalmat találta meg egyre inkább az orosz szociáldemokrácia s bolsevizmus. Az ótvaros minimám-maximál programot nem baloldali bolsevik, hanem az állampribék népszerűsítették folytonosan, pl. a gyarmatosítás elleni úgy folytassunk harcot, hogy fogjunk össze akár a burzsoá haladó erőivel „gyűrjük le a régi rendet közösen”, aztán jöhet a főfogás és immáron az egykori ellenség ellensége a cinkosom, de most még nem az, de ha a társadalmi körülmények megváltoznak, jöhetünk mi! Közösen tisztára pucoltuk a latrinát, és akik ebben segédkeztek, immáron hát forduljunk velük szemben. Hiszen ők a polgári demokráciáért mi meg a szocialista demokráciáért küzdünk. Ez szövetségi politikájuk veleje,. Hát nem és nem, golyót belétek, rögtön hetet! A kommunistáknak ezzel szemben a kommunizmusért kell harcolni szakadatlanul, következetesen, miközben tudatában vagyunk annak, milyen társadalmi környezet is vesz bennünket körül. Már 1905-ben is bérmunkás létet az oroszországi munkásmozgalom szocdem-bolsevik prófétái befolyásolták mindinkább. De akkor még nem elégé erősen, később azonban intenzívebb lesz befolyásuk, míg végül 1917 - ben hatalomra nem jutnak. Ők közvetítették és kívánták szintetizálni a munkásmozgalom általuk képviselt eredményeit. A politikai vezetés azonban 1905-ben még béna kacsaként verdesi szárnyát (és annak ellenére, hogy a tömegek spontaneitásának irányvonala ezekben a sztrájkokban és a mensevik, bolsevik, eszer ellenforradalmárok elképzelési nem esnek oly messze egymástól, de a befogadókészség irányukba még elutasító jellegű.) Friss és kevés roppant kevés a még mindig kapitalizálódó munkásság harci tapasztalata, nyomor volt részük és munka és munka. És át kellett esniük a munkásmozgalom többnyire agymosó szocializációján, annak oroszországi egyediségének megbélyegző terhével egyetemben.

Honnan is jött volna a kommunista tudatosság, az orosz néplélekből? Marxból? Szociáldemokrata-bolsevik tálalásban? Meséikből, dalaikból, vágyaikból? A legközvetlenebb osztályvalóságuk kiteljesedéséből, de éppen ennek sajátos jellegéről beszélünk. A keret a hagyományos keret nem volt adott, a munkás a kézművességen és manufaktúrán az obscsinán, át került a gyárba igencsak gyorsan, nem úgy, mint nyugati osztálytestvére, akik évszázadok sűrűjén keresztül jutott el „kokszváros birodalmaiba.” Oroszországban a folyamatosan növekedő és még nem is teljesen kiforrott munkásosztály lényegesebben rövidebb múlttal rendelkezett és kevesebb szerveződési tapasztalattal, mint nyugati társa. Faluról érkeztek gyárba, és ez kizsákmányolóira is igaz.

A minap az Ivanovi-voznyeszenszki textilmelósok kezdtek sztrájkba, ma Lodz munkásai lázadtak fel. Ez így ment nap-nap után. Korában elmondtuk az oroszországi munkásosztálynak semmi joga nem volt az égvilágon, ezért " egy olyan államban ahol a munkásmozgalom minden formája, és minden megnyilvánulása tilos, ahol a legegyszerűbb sztrájk is politikai bűncselekmény, logikus, hogy minden gazdasági harcnak politikai harccá kellett válni- írja Rosa Luxemburg. A növekedésben levő bérmunkásosztályt leghatékonyabban a fentebb ábrázolt reformista mozgalom befolyásolta a legerősebben, még akkor is, ha fentebb már ejtettünk néhány megjegyzést arról, hogy ezek a hatások igencsak részlegesek voltak, de egyre dominánsabbak. Az autentikus kommunista mozgalom Nyugat-Európában is csak csírájában létezett, a II. Internacionálé (édesapja a hozzá hasonlóan szánalmas III. Internacionálénak) igyekezett perifériára dobni a mozgalom radikálisait. Sikerrel tette. Másfelől sok - sok szociáldemokrata mozgalmár lett parlamenti képviselő . A szakszervezet a reformista munkásmozgalom szíve volt (amelyet mindig is szíven kellett volna döfni egy vörös tőrrel!) A bölcsőtől a sírig elkísérte életünket, általa szocializálódtunk, lettünk büszke öntudatos ítéletvégrehajtói a bérmunka törvényeinek. A radikálisabb marxisták párthűségük okán eleinte ugyan vonakodva, de mind erőteljesebben bírálták a centrumot. Ha mégis összeütközésbe kerültek vele, ami nem ritkán megtörtént- elkezdődhetett a szakítási rituálé. Ezernyi vita lángolt fel a választójogi kérdéstől a nemzetiségi kérdésig az úgynevezett "szocialista pártok" uralták a terepet. A radikálisok, akik elutasították a parlamentarizmust, s mindennemű napirenden levő reformizmust, egyáltalán magát a reformista logikát, számszerűleg már akkor is gyengék voltak. Ennek okait éppen abban találhatjuk meg, hogy a reformista munkásmozgalom mindennapos célokat tűzött ki maga elé, amivel könnyedén azonosult a hívő lélek, választások, nők emancipációja, 8 órás munkanap, stb. stb. és ahogyan kerekedett, fejlődött a mozgalom, így újabb és újabb célok kerültek előtérbe egészen máig, hogy a kizsákmányolt osztálytudata, a polgárival kezd azonosulni, - hiszen a polgárjogokat ő vele harcoltatták ki állampolgári minősége megerősítést nyert. (Mégiscsak az én gyermekem, mégiscsak az én pártom Lukács után szabadon … Így röfögött az állampárti logika mocskosul és szánalmasan.) A reformista magatartás elkezdte megszólítani a radikalista mozgalmárt, te szektás vagy begubózol, és nem nyitsz a tömegek felé. A kommunista érv azonban ennél nyomatékosabb volt, de befogadásra találó szinten lényegesebben hatástalanabb, igen valóban részt kell vállalni az osztályharcokban, de nem ezért, hogy részleges célokért mozduljunk meg, hanem, azért, hogy a munkásosztály radikalizálódjon, és a kommunizmusért harcoljon. Igen nem lehet éhen vesznünk, utcára kerülnünk, megfagynunk, magányosan megrohadnunk, ez igaz, de célunk nem a kapitalista lét jobbá tétele, hanem a tőkés világ szétverése, a kommunizmusért és akármilyen célt tűzzük ki a rendszeren belül, újratermelődik a probléma és a harcok nem magasabb szinten fejeződnek ki, hanem csak hatékonyabban integrál a szakszervezet, szocdem, bolsi, liberális alakzatok és stb. A kapitalista avagy bolsevik ellenforradalmi szocializáció és annak élményvilága, tudati faktorai áldozataikra lestek. A tömegeket javarészt nem érdekelte (eldologiasodott-elidegenedett-fetisizált, hamis tudatuk okán a ténylegesen megszüntetve meghaladni kommunistái/anarchistáinak forradalmi gyakorlata. Érdekeiket addig ismerték fel ameddig konkretizálni tudtak benne jövőjüket. Miért? Erről próbálnak szólni előadásaink…

Spanyolországban a századelején néhány ezres anarchista mozgalom volt, addig pl. Belgium, ami ugyebár apró, mintegy bolti almáslepény, a szociáldemokrata párt igencsak népszerű volt és nem kevés tagja. A korabeli anarcho-kommunista mozgalom lényegében színfolt, üde kicsiny mező volt a szociáldemokrata beton metropoliszban. Leszúrtak herceget, Sissyt, bankárt és grófot, spiclit és egyházfit, de szervezetlenségüknél „már csak egészséges idealizmusuk” volt erősebb. Ez a szervezeti és ideológiai aluliskolázottság rányomta a bélyegét a mozgalom jellegére, jelszavak szintjén valóban sült csirke lebegett nap-nap után az éhező szeme előtt, de ezt sült csirkét a szociáldemokrácia vezetősége sütötte meg, és tálalta fel aztán a maga módján .Ők politizáltak, egyezkedtek, hivatásos politikussá vedlettek, megmozdulásokat szerveztek, amelyeket akár a liberálisabb polgári sajtó is aktívan támogathatott. A reformista mozgalom könyvet adott a kezembe, és a burzsoá kultúra mellé odabiggyesztette Walter Crane, Shaw, Gorkij alkotásait, egészében olyan politikai-gazdasági ,ideológiai, életmód programot adott, amivel átlátható szinten képes volt azonosulni a gályapad mellett verejtékező. No persze ez nem karikacsapásra működött, ezernyi, esemény, harc, vita, szakítás szövevényes kalandja zajlott le, amely végül a későbbiekben előállította a bolsevikok országát. Az orosz-szovjet bolsevizmus a maga történelmi alakjában nem jöhetett volna létre Nyugat-Európában, ehhez az a történelmi gazdasági-ideológiai pálya kellett, amelynek alapjairól általában előadásainkon beszélünk. Látnivaló, hogy az orosz szociáldemokrácia „olvasnia németül tanult”, a lecke onnét érkezett, de a megoldást, a saját társadalmi viszonyaikhoz kellett alkalmazniuk. Ennek ezerfejű szörnye lett a a későbbiekben a bolsevik „szocialista állam”, amely Lenin apó vezetésével igencsak belecsapott az ellenforradalom húrjaiba.

De egyelőre repüljünk vissza. A szociáldemokrácia s annak legláthatóbban bolsevik ága kijelölt egy maximális programot, meg egy minimálprogramot egy időben és térben. Ma is ezért képesek a tőkés politikai show biznisz piros lámpás házában a trockisták és mindennemű nem baloldali bolsevikok (ők egy külön misét megérnek) a " holt lelkeket" megnyerni nézeteiknek, ha egyáltalán képesek erre,- ahogyan marxizmus is ezért sikeresebb, mint a kommunista radikalizmus, mert igazolódnak, taktikáznak, politizálnak, beolvadnak, megfelelnek, baloldali elégedetlen tömegek ízlése szerint. Mindezt, amiről szót ejtettünk nem a muzsik, de nem is feltétlenül Miljukov kohász ifjonc vitatkozta végig, őket csak arra ítélte az ellenforradalom munkásmozgalma (a „mi a teendő a felettes én programszerű ránktelepedése”) illetve akárcsak az egyedien sajátos kapitalizálódás útvonala, hogy végigzarándokolja azt az útvonalat az Oroszországi társadalmi körülmények között, amit a nyugati munkástestvér művelt egészen odáig, hogy forradalmár legyen a talpán és nem Hegel, aki képes a kommunizmusért utcára rángatni korunk gyermekét. (8) Készen kapott sivatag száraz brosúra formulák által lettek tájékoztatva a világ és oroszországi sorstársaik felől. Olvasott és meggyőződése megerősödött, korábbi tapasztalata nem volt a városban, bérmunkásként nem létezett, csak a falun éldegélt „az orosz feudalizmus tündérkertjében”, az oblomovizmus kreténjei között, ahol, ha kinyitotta száját elverték, száműzték, még boldog is lehetett mikor vodkától vöröslő orral Maruszjával hempergett a szérűben- aztán csak győzze etetni porontyait. Végül rátalált a felettes –én a bolsevizmus alakjában, aki gyámkodott felette. Neki ez e gyámkodás eleinte jól esett később vált terhessé. Új élménye még a századfordulón elválaszthatatlanul kizsákmányolásának tán legaktívabb színterére, a munkahelyhez rögzült. Itt érte öt a röplap, újság, manifesztum. A munkásmozgalom, meg amit még látott, hallott, átélt. Oroszországban a nyugatiéval ellentétben a munkásmozgalom illegalitásban volt, vezetőit vagy száműzték, vagy emigrációban élt. Amelynek szociáldemokrata ága fejlődési ívében a nyugati fejlődési ívet akarta ide átpalántálni, de ennek csak a valóság állt ellen, de az keményen. (9) A szociáldemokrácia kapitalizmust akart újfent, és ehhez irányítható alanyra volt szüksége.

Jegyzetek:

1) (Erről ismételten lásd Gorter és Pannekoek írásait, illetve a hozzájuk fűzött kommentárokat a Barikád Kollektíva kiadványaiban, érdemes forgatni őket.) A bolsevik interpretációk általában – mint ahogyan ahhoz az elmúlt 90 évben hozzászokhattunk – megtévesztőek, vulgarizálnak, idealizálják magukat és önigazolóak. A fentebb vázoltakhoz kiegészítésként hozzátesszük Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt programjának gyökerei a narodnyik szakítás után megalakult Csornij peregyel-ig (Fekete újrafelosztás) nyúlnak vissza (Plehanov, Zaszulics stb.), amiből 1883-ban megalakult A munka felszabadítása csoport. Ugyanebben az évtizedben több helyütt alakulnak marxista tanulókörök és szociáldemokrata csoportok, amelyek elkezdik egymással felvenni a kapcsolatot. 1887-ben Kijevben találkoznak a kijevi, pétervári és moszkvai szocdem csoportok képviselői, és ugyanebben az évben zsidó szociáldemokrata munkáscsoportok egyesüléséből megalakul a Bund. Péterváron 1895-ben szerveződött meg a „Harci szövetség a munkásosztály felszabadításáért” csoport (Lenin, Martov stb. részvételével), amely kapcsolatban állt a Plehanov vezette orosz szocdem emigrációval, igyekezett bekapcsolódni és vezető szerephez jutni a pétervári sztrájkmozgalmakban, és országszerte összeköttetéseket létesített a helyi szociáldemokrata szervezetekkel (Moszkva, Vilnius, Kijev, Nyizsnij Novgorod, Jekatyerinoszlav stb. csoportjaival). Az egységes szocdem párt megalapítására tett első kísérlet 1898-ban történt, amikor a Minszkben összeült az OSZDMP alapító kongresszusa, 9 küldöttel (akik a pétervári és kijevi szocdemeket illetve a Bundot képviselték). A kongresszus elfogadott egy Sztruve által írt kiáltványt és megválasztotta a KB-t, de nem sokkal ezután szinte minden résztvevőt letartóztattak, így a kísérlet hamvába holt. A pártszervezést ezután az emigráció vezetői folytatták tovább az 1900-től megjelentetett Iszkra segítségével. Az OSZDMP második kongresszusa már külföldön (Brüsszelben, majd Londonban) folyt le. Itt már 26 szocdem szervezet képviseltette magát, és nyíltan felszínre törtek a taktikai nézeteltérések (bolsevik-mensevik elkülönülés).

2) Az eszerek a szocializmust a kapitalista fázis átlépésével akarták elérni, az obscsina-hagyományokra és a proletár szocializmusra alapozva. A forradalom során érvényesítendő egyik legfőbb programpontnak a föld szocializációját tekintették. A párt előzménye az 1894-ben alakult szaratovi csoport volt, amely kapcsolatban állt egy narodovolec szervetettel, majd annak a hatalom általi szétzúzása után önállósodott, és 1896-ban saját programmal lépett fel. 1897-ben a csoport Moszkvába tette át székhelyét, és „A szocialista forradalmárok északi szövetsége” nevet vette fel. A század utolsó éveiben narodnyik-szocialista körök működtek Péterváron, Penzában, Poltavában, Voronyezsben, Harkovban és Odesszában. Ezek egy része 1900-ban „A szocialista forradalmárok déli pártjává”, másik része 1901-ben „Eszer szövetséggé” szerveződött. 1901 végén a két csoport egyesült és párttá alakult, amelyhez a genfi Agrárszocialista Liga is csatlakozott. A KB határozata nyomán létrejött a párt Harci Szervezete, amely a terrorakciók szervezéséért és lebonyolításáért volt felelős (előbb Gersunyi vezette, majd őt Azef lebuktatta, és a helyébe lépett, amíg 1908-ban le nem leplezték, ekkor Szavinkov vette át az irányítást). A Harci Szervezet akcióinak keretében Sztyepan Balmasov 1902-ben agyonlőtte Szipjagin belügyminisztert, Jegor Dulebov 1903-ban agyonlőtte Bogdanovics ufai kormányzót, Jegor Szozonov pedig 1904-ben bombával megölte Pleve belügyminisztert. Az eszer pártnak az 1905-ös forradalomig nem volt elfogadott programja. A programtervezet csak 1904-ben jelent meg a pártlap (Forradalmi Oroszország) hasábjain. Mindenesetre egyértelmű, hogy a munkásmozgalom intézményesült formái megtanultak a tőke nyelvén beszélni. Ők voltak az abszolút társadalmi hatalomra törő tőke igazi, adekvát képviselői, és nem a cár, sem pedig a liberális burzsoázia, amely a cártól nem tudott és nem is akart elszakadni, summázza az újra meghivatkozott kommunista kiadvány.

3) Az ő történetüket a későbbiekben „életre keltjük”.

4) Sokat kéne fecsegni a rendőrszocializmusról, ez is tipikus orosz jelenség, de nem tesszük. „Lényege”, hogy a gyárakban a monarchia iránti lojális munkásszervezeteket kellett létrehozni. A hatalom részéről olyan szervezet létesült, amely kordában tartja a munkásságot. Az állam iránti hűségért a „kölcsönös segítség jegyében „a kizsákmányoltak cserébe némi szociális és gazdasági engedményt, korlátozott szervezkedési szabadságot, valamivel több szabadidőt, és bizonyos kulturális jellegű előjogokat kaptak. Egyetlen dolog volt tilos: a politizálás az orosz állam lényegének a cári önkényuralomnak illetve az egyház szerepének a megkérdőjelezése”. Ami Gapon pópát illeti, 1903-tól tartozott eme mozgalom vezetői közé, az Ohrana titkosügynökeként. Ő vezette az elégedetlenkedő pétervári munkásokat 1905. Január (9-én) 22-én a Téli Palota elé, ahol petíciójukat szerették volna átnyújtani II. Miklósnak. A petíció utolsó mondata így szólt: "Ha nem válaszolsz imáinkra, meg fogunk halni itt ezen a téren, palotád előtt." Ezt követően egyre közelebb mentek a Téli Palotához, ahol a kozákok sortűzzel köszöntötték a tüntetőket. 92 halott és 333 sebesült maradt a téren, s a sebesültek közül is sokan belehaltak sérüléseikbe. A véres vasárnapot követően Gapon elhagyta az országot, majd egy év múlva visszatért. Ekkor bajtársai Szentpétervár melletti, oszerki nyaralójában egy szárítókötéllel végeztek a pópával, mert időközben kiderült, hogy a cári titkosrendőrség, az Ohrana embere volt. Az is tény, hogy Gapon és szervezet vitte utcára a tiltakozókat rámutatott arra, hogy csak egy jól szervezett irányító kéz volt képes tömegeket ilyen arányban megmozdítani. A rendőrszocializmus utcára szólította a tömegeket nem számítva arra, hogy elszabadul a pokol, a jelszavak eleinte hozzá voltak szabva – úgymond passzoltak a „népakarat kívánságműsorához”.

5) Gorkij Művei: Elbeszélések, Anya, 1903-1907 Európa Könyvkiadó, 1961. (Ebben a kötetben az elbeszélés mellett, ominózus Anya regényét is megtalálod a szerzőnek, amely bár érzékletes, de túlságosan sematikus, didaktikus folyamatát közvetíti az oroszországi munkásság feleszmélésének, „Eizenstein Patyomkinját, Pudovkin Anyáját” se feledjük. Mindmáig „nagyszerű „mozgókép alkotások”, - a dolog egyedüli szépséghibája- ,hogy minden „nagyszerűségük” mellett a bolsevik párt propaganda gépezetének részei. E kettős látás kísérje cserkésző szemeidet… )

6) A lázadás 1905-ben, a mai naptár szerint június 17-én tört ki. Januárban, mint már írtuk Szentpétervárott a véres vasárnapon békés tüntetők közé lőttek, és százak vesztették életüket. Februárban kiderült lényegében Oroszország elvesztette az imperialista háborút a japánnal szemben. Májusban a japánok elsüllyesztették az egész cári flottát, még mielőtt be tudott volna kapcsolódni az orosz-japán háborúba. A Fekete-tengeri flotta azonban a kikötőben maradt, mert a törökök nem engedték át a Boszporuszon. A Patyomkin fedélzetén ekkor már javában „erjedt lázadó hangulat „. A hadihajó - amely soha nem volt páncélos, csak sorhajó -, lőgyakorlaton volt Odessza közelében, amikor a legénység panaszt emelt az ellátás ellen. Kukacok voltak a borscsban - káposztás céklalevesben -, de a hajó orvosa, aki tisztként a legénységétől eltérő kosztot kapott, megfelelőnek találta a levest.(" Zabáld meg te "). A matrózok számára ugyan nem volt újdonság a megaláztatásuk, semmibe vevésük, de ezúttal a pohár betelt, sztrájkba léptek. Az első tiszt a fedélzetre hozatott egy ponyvát, amelyet a 19. században a hajón végrehajtott kivégzéseknél szoktak használni, hogy ne legyen minden véres. A ponyva bizonyult az utolsó cseppnek a Patyomkinon: a matrózok fellázadtak megölté a legtöbb tisztet, meg a kapitányt. Ettől kezdve egy hajótanács - szovjet - vezette a hajót és a kíséretében lévő 267. számú torpedórombolót. De nem történt meg a viszonyok forradalmasítása, a régi munkaidő-beosztás maradt érvényben, a régi fegyelem élt tovább. Odesszában hetek óta lázongások voltak ugyan, de a hatalmat továbbra is régi rend birtokolta, a városban zajló munkásmegmozdulások (sztrájkok, közelharcok) és a tengeri lázadás nem tudott összekötődni. Nem is beszélve arról, hogy a matrózok sem voltak egységes állásponton, a felkelést a tudatosabb kisebbség hajtotta vége, a többiek csak torkig voltak a silány koszttal, a szigorú fegyelemmel, de nem akartak "forradalmi útón" konfrontálódni a cárizmussal. Eközben június 30-án megérkezett a kötelék többi hajója Odesszába. A Patyomkin elindult a három hajó felé, s vörös zászlóval beúszott közéjük. A tisztek nagy elszörnyedésére a három hajó matrózai nem lőttek lázadó társaikra, hanem integettek nekik. A három közül csak egy hajó állt át a lázadókhoz a Prut, de észlelve a túlerőt, gyorsan megadta magát. A többi hajót az admiralitás gyorsan visszaparancsolta, nehogy megfertőzze a „vörös vírus”. A „vörös flottából” nem lett semmi, csak a Patyomkin és a 367. számú hajó jutott el a romániai Constantába, hiszen nem megadva magát menekülőre fogták. A városban hiába próbáltak élelemhez és fűtőanyaghoz jutni. Ráadásul már a nyomukban volt egy romboló, amelynek egész személyzete kizárólag önkéntes tisztekből állt, s célja a lázadók elsüllyesztése volt. Amikor második kísérletre sem sikerült élelmet szerezni, a legénység politikai menedékjogot kért Romániában.

 
7) Előadásunknak az orosz forradalomról szóló 3. részében részletesebben kitérünk a „muzsikok társadalmára”, de addig is egy megállapítás: Az obscsina felbomlása elindult, de nem záródott le, 1916-ra 2 millió parasztcsalád hagyta el, úgy hogy "tanyára ment, vagy a falujában maradt és földjének tulajdonosa lett. 1929-ben Sztálin a „Kreml hegyi réme” meghirdette a kollektivizálódást, egyfajta szovjet típusú faluközösséget diktatórikusan, erőszakosan összeláncolva. A Szovjetunió felbomlásával az új- régi uralkodóosztály állandó túlélője a kolhozelnökből oligarchikus kiskirály lett, amely még mindig gátolta a föld és fiának egymásra találást, ehhez lásd a ragyogó osztályharcos „népmesét” filmen, a Külső övezetet.

8) Kétségtelenül igaz a kommunizmus társadalom létrehozásához meg kell történnie a kapitalizálódásnak világszinten ami azt is jelenti, az osztálytudat is végigmegy-végigszenvedi a gazdasági-ideológiai egyszóval történelmi folyamatokat. Csakhogy közel sem szociáldemokrata recept szerint történt mindez Szovjet-Oroszországban. Ahogyan bolsevik elképzelés szerint sem. Senki nem állította, azt másfelől, hogy a kapitalizálódásnak nem kell bekövetkezni. A kommunisták(nem az ellenforradalmi leninista- trockista-sztálinista-maoista istálló) azt állították, hogy ezek a folyamatok nem a nyugat-európai „fejlődési” ívet követik. És lám igazuk volt! Ha a Szovjetunió történetét lekottázzuk, akkor világos, hogy semmiképpen passzol össze bolsevik leninista forgató könyvvel, és semmiképpen sem alakult ki a leninista elképzelés a valóságban. A masszív „klasszikus polgári forradalom mítoszától” a „tipikus nyugat- európai” típusú polgári fejlődés sémáját követve. A későbbi előadások keretében feltétlenül behatóan kivesézve elővesszük ezt a centrális kérdést, feltétlenül megtámadva, totálisan elutasítva a leninista-bolsevik koncepciót. Kitérve arra is, mennyire volt 1917 a polgári forradalom diadala, egy olyan birodalomban ahol a bolsevizmus parancsuralmi rendszert vezetett be és nem a kapitalista piac diktálta kényszerek alapján funkcionált elsődlegesen a Gulágok országa. A Szovjetunió nem szocdem-bolsevik recept szerint kapitalizálódott, sőt a kapitalizálódás a szovjet állam felbomlásával, tetőződött be csak igazából, úgy, hogy mindmáig megmutatkoznak a cárista-bolsevik parancsuralmi rendszerek maradványai mi több magának az eltérő kapitalizálódásnak megmutatkoznak, visszaköszönnek régióbeli sajátosságai.