Az előadás a baloldali ideológiák és gyakorlat ellen irányul, így először próbáljuk meg körülhatárolni ezeknek a fogalmaknak a tartalmát. Baloldalinak nevezzük mindazon politikai áramlatokat, amelyek a munkásmozgalmon belül vagy azon kívül, a burzsoá politikai palettán a kizsákmányolt tömegek érdekeire hivatkozva igyekeznek támogatókat nyerni maguknak és hatalmat szerezni az államon belül. A következőkben ezt fogjuk pontokba szedve részletezni.
Röviddel ezelőtt egy mozgalmi csoport magyar nyelven publikálta Pannekoek és Gorter elemzéseit a 17-23-as nemzetközi forradalmi hullámról. Ezek, főleg Pannekoek szövege a mára nézve is fontos kritikai észrevételeket tartalmaz az opportunizmussal kapcsolatban, amikre érdemes felhívni a figyelmet, ezért a következőkben bővebben idézzük.
1. A baloldali politikai áramlatok eltérő forrásokból fakadnak: Részben a burzsoázia egyes szektorai hívják őket életre, tömegbázis megszerzésére törekedve, részben maga a munkásosztály, a munkásmozgalom nem-kommunista része termeli ki őket magából. Itt elsősorban az utóbbiakkal fogunk foglalkozni, de fontos látni, hogy történelmileg a két típus konvergenciát mutat, a reformista munkásmozgalom valamennyi áramlatát előbb felhasználja, majd idővel teljesen felszívja a tőke. (Példák: A chartista mozgalom együttműködése a polgári radikalizmussal, majd teljes széthullása. A szociáldemokrácia történelmi útja Lassalle-tól Kautskyn és Bernsteinen át Noskéig, majd Brandtig, Blairig. A szakszervezetek története valamennyi országban, az állami intézményrendszerbe való teljes beilleszkedésük. Az anarcho-szindikalista mozgalom egy részének kapitulációja a burzsoázia előtt a mexikói forradalomban, ahol „A Világ Munkásának Háza” munkásezredeket állított ki a Carranza-kormánynak, a spanyolországi forradalomban, ahol a CNT részt vállalt a republikánus ellenforradalomban. Az oroszországi bolsevizmus útja a munkásmozgalomtól a totális államig, stb.)
„A polgári kultúra a proletariátusban először is szellemi tradícióként él. Az iránta elfogult tömegek realitások helyett ideológiákban gondolkoznak; a polgári gondolkodás mindig is ideologikus volt. De ez az ideológia és hagyomány nem egységes; a korábbi évszázadok számtalan osztályharcának szellemi visszatükröződései politikai és vallásos eszmerendszerekként adódtak át, melyek a régi polgári világot és ezért még az abból származó proletárokat is ideológiai nézetek által elválasztott csoportokba, egyházakba, szektákba, pártokba osztják. Így a polgári múlt, másodszor, szervezeti tradícióként is létezik a proletariátusban, mely útjában van az osztály új világhoz szükséges egységének; ezekben a hagyományos szervezetekben a munkások egy polgári élcsapat uszályát és kíséretét alkotják. A közvetlen vezetők szerepét ezekben az ideológiai harcokban az értelmiség tagjai játsszák. Az értelmiség (a papok, tanárok, literátorok, újságírók, művészek, politikusok) egy sok tagot számláló osztályt alkot, melynek feladata a polgári kultúra ápolása, művelése és terjesztése; átadja azt a tömegeknek, és közvetítőt játszik a tőkeuralom és a tömegérdekek között. A tömegek általa való vezetése rögzíti a tőkeuralmat. Ha az elnyomott tömegek gyakran lázadtak is a tőke és szervei ellen, csak az ő vezetésével tették; és az ezekben a közös harcokban szerzett szilárd kapcsolat és fegyelem később, mikor ezek a vezetők nyíltan átálltak a kapitalista oldalra, a rendszer legerősebb támaszának bizonyult.”
„A hatalom, melyet a burzsoázia a jelenlegi időszakban még birtokol, a proletariátus szellemi függősége és önállótlansága. A forradalom fejlődése valójában a proletariátus önfelszabadításának folyamata ez alól a függőség alól, a múltbéli idők hagyománya alól – ami csak a saját harci tapasztalat által lehetséges. Ahol régóta kapitalizmus van, és ezért a munkások ellene vívott harca már átfog néhány generációt, a proletariátusnak minden korszakban harci módokat, formákat és segédeszközöket kellett felépítenie, melyeket a kapitalizmus mindenkori fejlettségi fokához idomítottak, melyeket hamarosan már nem realitásukban, mint időben korlátozott szükségszerűségeket vettek tekintetbe, hanem mint maradandó, abszolút helyes, ideológiailag dicsőített formákat túlértékeltek, és melyek ezért később a fejlődés szétszakítandó béklyóivá váltak. Miközben az osztály folytonosan gyors átalakulásban és fejlődésben van, a vezető személyek egy bizonyos szakasz meghatározott szintjén konzerválódnak, és hatalmi befolyásuk hátráltathatja a mozgalmat. A cselekvési formák dogmákká és a szervezetek öncéllá emelkednek, ami megnehezíti az újfajta orientációt és az új harci feltételekhez való alkalmazkodást. Ez korunkra is érvényes. Az oszályharc minden fejlődési fokának le kell győznie a megelőző fokok hagyományát, hogy tisztán felismerhesse és megoldhassa saját feladatait. Csakhogy a fejlődés most sokkal gyorsabb tempóban zajlik. Így erősödik a forradalom a belső harc folyamatában. Magából a proletariátusból nő ki az az ellenállás, melyet le kell győznie. Azáltal, hogy legyőzi, a proletariátus saját korlátoltságát győzi le, és felnő a kommunizmushoz.” (Pannekoek)
2. A munkásmozgalom nem-kommunista, részrehajló, demagóg áramlatait összefoglalóan opportunistának szokás nevezni. Engels erre a fogalomra adott egy pontos meghatározást: Az opportunizmus feláldozza a mozgalom hosszú távú érdekeit, végcélját valamilyen pillanatnyi részeredmény érdekében. Ezért alkukat köt, taktikázik, és amikor cselekedni kéne, akkorra már vagy teljesen korrumpálta magát, vagy tehetetlennek bizonyul, mivel képtelen távlati összefüggésekben gondolkodni és akcióját ehhez igazítani. Gorter kifejezésével: az opportunizmus a munkásmozgalom pestise. Minél jóhiszeműbbek és önzetlenebbek a képviselői, annál nagyobb a vonzereje, ezért annál veszélyesebb. Pannekoek: „Az opportunizmus nem okvetlenül foglalja a szelíd, békés, szívélyes magatartást és beszédet olyan hangnembe, mely ellentétes a radikalizmushoz tartozó keményebb tónussal; ellenkezőleg, a világos elvi taktika hiánya gyakran rejtőzik dühös, vaskos szavak mögé; és épp a lényegéhez tartozik, hogy forradalmi helyzetekben egyszerre csak mindent a nagy forradalmi tettől várjon. Lényegi sajátossága, hogy mindig csak a pillanatnyit, és nem a távolabbit veszi tekintetbe, hozzátapad a jelenségek felszínéhez, ahelyett, hogy a meghatározó mélyebb alapokat látná. Ahol az erők egy cél eléréséhez nem elegendőek azonnal, ott az a tendenciája, hogy nem ezeknek az erőknek a növelésével, hanem más úton, kerülőúton igyekszik elérni a célt. Tehát célja a pillanatnyi eredmény, és ennek oltárán feláldozza a jövőbeli maradandó eredmény feltételeit. Arra hivatkozik, hogy gyakran más „haladó” csoportokkal való szövetség révén, a maradi nézeteknek tett engedmények révén meg lehet szerezni a hatalmat, vagy legalább az ellenséget, a kapitalista osztályok koalícióját meg lehet bontani és ezzel kedvezőbb harci feltételeket lehet elérni. Ámde ilyenkor mindig kiderül, hogy ez a hatalom csak látszathatalom, egyedülálló vezetők személyi hatalma, nem a proletár osztály hatalma, és hogy ez az ellentmondás csak zavarosságot, korrupciót és viszályt eredményez.”
3. Az opportunizmus radikálisabb szárnya szétrohasztja a forradalmi elméletet, kiüresíti a kommunista kritikát, kirakati bábukká degradálja Marxot és a többi kommunista teoretikust. Képtelen dialektikusan, a totalitást szem előtt tartva gondolkodni, minden elméleti felismerést aprópénzre vált, és becseréli egy zacskó szarra (parlamenti helyekre, médiaszereplésre) a demokrácia piacán.
4. Az opportunizmus odatolakszik a tömegek elé, és érzelmeikre apellálva igyekszik megnyerni őket, hogy majd utólag jó pártkatonákat neveljen belőlük. Szövetségeseket keres a burzsoázia soraiból, ha egy pártnál, egy szakszervezetnél, egy civil szervezetnél tömeget lát, azonnal rohan és együttműködést ajánl. Ízig-vérig demokratikus, és büszke is erre. Az állampolgári önérzetet munkásöntudatnak kiáltja ki, a legjelentéktelenebb bérvitákat osztályharccá fújja fel, csak hogy ajnározhassa a tömegek radikalizmusát, és udvarolhasson nekik. A tömegek között jelenlévő burzsoá attitűdről (nacionalizmus, rendpártiság, antikommunizmus, individualizmus stb.) hivatalosan nem is vesz tudomást, hátha elmúlik attól, hogyha nem beszélnek róla. Buzgón adózik a múltbéli forradalmak emlékének, de azok gyengeségeit képtelen átlátni, pláne kritizálni. „Ha viszont korábban az elvek felvizezésével, koalíciók és engedmények révén egy nagyobb párt összegyűjtésére törekedtek, ezzel alkalmat adnak arra, hogy forradalmi időkben zavaros elemek szerezzenek befolyást anélkül, hogy a tömegek átlátnának rajtuk. A hagyományos nézetekhez való igazodás arra való kísérlet, hogy a hatalmat annak előfeltétele, az eszmék forradalmasítása nélkül szerezzék meg; tehát abba az irányba hat, hogy a forradalom menetét megakassza. Ezenkívül illúzió is, hiszen csak a legradikálisabb eszmék képesek megragadni a tömegeket, amikor ezek a forradalom útjára lépnek, a mérsékelt eszmék viszont csak addig, amíg a forradalom elmarad. Egy forradalom egyszersmind a tömegek eszméiben bekövetkező mély szellemi átalakulás időszaka is; a forradalom megteremti ehhez a feltételeket és maga is függővé válik ettől az átalakulástól; ezért a kommunista pártra hárul – világos, világátformáló elveinek révén – a forradalom vezetése.” (Pannekoek)
5. A munkásmozgalmi baloldaliság ugyanakkor totális bandaháborút is jelent. Minél inkább szűkül a pontenciálisan szervezhető munkások száma, annál könyörtelenebb a verseny a rivális baloldali csoportok között az egyre ritkuló levegőért. A legfőbb ellenség a piac logikájának megfelelően mindig az, amely a leginkább hasonlít a kérdéses csoportra. A konkurencia letiprásában a baloldaliak semmivel sem maradnak el bármely kapitalista vállalattól.
6. Az opportunizmus az öntudatlan munkások mozgalma, akik képtelenek akár csak fejben meghaladni a polgári társadalmat. Akkor válik valóban anyagi erővé, amikor ez öntudatlanság öntudatossá válik, vagyis mikor egy többé-kevésbé kikristályosodott dogmarendszer szerint elkezd megszerveződni. Ezek a dogmák ugyanakkor nem arra szolgálnak, hogy a szervezet ezek alapján ugyan hibásan, de következetesen cselekedjen, hanem csupán a tagság szellemi rabszolgasorban tartásának eszközei. A gyakorlatban, az állandó kompromisszumosdiban a baloldal folyamatosan felrúgja fennen hangoztatott elveit.
7. Az opportunizmus, a taktikázás, az aktuális helyzetnek való elméleti és gyakorlati alárendelődés nem fér össze a kommunista programmal, ezért a magukat kommunistának nevező baloldali áramlatok (elsősorban a bolsevizmus ezerféle változata) hittételei pontról pontra revideálják a kommunista program alaptételeit. Nevezetesen:
a) A forradalmárok szerves egyesítése és centralizálása helyett ezek az áramlatok egyszerre szektások és népfrontosok. Ez az ellentét a bandaháború logikájából adódik. Minden csoportnak folyamatosan meg kell erősítenie saját identitását, és minél nehezebb létét megindokolnia, annál erősebben kell igazolnia magát a többivel szemben. A mindenki mindenki elleni háborújában pedig csak folytonos szövetségesdivel, majd egymás kijátszásával lehet talpon maradni és teret nyerni.
b) A baloldali mozgalmak az internacionalizmust egyfajta „nemzetközi nacionalizmussal” váltják fel. Jellemzői ideológiáik az antiimperializmus, a népek önrendelkezési jogának védelme, a nemzeti kisebbségek mozgalmainak és nemzeti felszabadító harcoknak a támogatása. Ez a hozzáállás szervezeti síkon is megmutatkozik – a baloldal nemzetközi szervezetei jellemzően egymástól elkülönült nemzeti szekciók föderációi.
c) Államkritikájuk valójában etatizmus. A magántőke kisajátítását az államosítás útján képzelik el, ezért támogatják, ha a burzsoá állam a társadalom nevében bizonyos ágazatokat saját tulajdonába vesz.
8. Mivel ez a mozgalom a tőkét létében nem veszélyezteti, ezért az tolerálja, így a mozgalom résztvevői szánalmas eredményeiket sikerekként könyvelhetik el, és így gyakorlatuk visszaigazolást nyer. A teljes önelégültség érdekében a kommunisták kritikáit nyugodtak figyelmen kívül hagyhatják vagy eltaposhatják.
9. Forradalmi helyzetekben a baloldal rendszerint előlép az ellenforradalom dárdahegyévé, amire éppen a fentebb jelzett öntudatos öntudatlanság teszi alkalmassá. Ilyenkor a proletárok a baloldal vezetésével hősiesen és önfeláldozóan menetelnek bele a szakadékba. „A taktika kérdése az – mint kifejtettük –, hogyan lehet kiirtani a proletár tömegből a hagyományos polgári gondolkodásmódot, mely megbénítja harcát. Rossz minden, ami a hagyományos szemléletet újból megerősíti. E gondolkodásmód legszívósabb, legszilárdabb része a vezetőkkel szembeni önállótlansága, akikre rábízza az általános kérdések eldöntését, osztálya ügyeinek irányítását. A parlamentarizmusnak az az elkerülhetetlen tendenciája, hogy gátolja a tömegek saját, a forradalomhoz szükséges aktivitását…” „A forradalom még valamivel többet is megkövetel, mint egy kormányzati rendszert megdöntő tömeges harci cselekedetet, amiről tudjuk, hogy nem rendelhetik el vezetők, hanem csak a tömegek mély vágyából szökhet fel. A forradalom megköveteli, hogy kézbe vegyék a társadalmi újjáépítés nagy kérdéseit, hogy nehéz döntéseket hozzanak, hogy az egész proletariátus belekerüljön a teremtő mozgalomba – és ez csak akkor lehetséges, ha először az élcsapat, aztán egy egyre nagyobb tömeg maga veszi kezébe ezeket, saját magát tudja felelősnek ezekért, keres, propagál, küzd, próbálkozik, gondolkozik, mérlegel, kockáztat és megvalósít. De mindez nehéz és fáradságos; ezért amíg a munkásosztály könnyebb utat vél maga előtt látni, midőn mások cselekszenek érte – magas emelvényről agitációt folytatnak, határozatokat hoznak, jelt adnak az akciókra, törvényeket alkotnak –, tétovázni fog, és a régi gondolkodási szokások és a régi gyengeségek miatt passzív marad.” (Pannekoek)
10. A baloldal, a jobboldal és a forradalom egymáshoz való viszonyáról Bordiga a következőket mondta: „Az emberi történelem nagy folyamának is megvannak a maga ellenállhatatlan és fenyegető áradásai. Amikor a hullám emelkedik, két védőgátnak feszül neki: a jobboldali a konformista, a létező és hagyományos erők konzerválásának gátja; tetején processziózó papok énekelnek, rendőrök és zsandárok járőröznek, a hivatalos hazugságok és az állami iskolázás tanárai és kántorai csacsognak. A bal part a reformistáké, ahol a „nép” képviselőinek sorfala áll, az opportunizmus üzletembereié, a parlamenti képviselőké és a haladó szervezőké. Miközben sértegetik egymást az áradat felett, mindkét körmenet azt állítja, hogy tudja, miként lehet a gyors folyású folyót korlátolt és kényszerített medrében tartani. De a nagy fordulópontokon az áramlat kitör a szabadra és elhagyja addigi medrét, nem várt folyásirányba „tolódva el”, elsöpörve a két hitvány bandát a forradalom ellenállhatatlan áradatába, amely felforgatja a korlátozás valamennyi régi formáját, új arculatot mintázva a társadalomra (…).”