Párt és osztály történelmi összefüggései, I. rész

A munkásosztály gazdasági meghatározottságairól

A tőkés termelési módban a társadalmi termelés domináns formája a tőkés módon folytatott árutermelés, amelynél: 1. a termelők tömege el van választva a termelés feltételeitől (legelsősorban a földtől), 2. ezek a termelők bérmunkásként dolgoznak a termelőeszközök birtokosainak (termelőeszközökkel nem rendelkezvén munkaerejük áruba bocsátásából élnek). 3. A termelők újratermeléséhez szükséges munkamennyiség kevesebb, mint az általuk elvégzett munkamennyiség, így termelésük saját munkabérükön felül értéktöbbletet is szolgáltat. Alapvetően ezek a feltételek határozzák meg a bérmunkás osztályt mint olyat.

Azonban vannak a bérmunkásságnak olyan szektorai is, amelyek nem termelnek értéktöbbletet, mert 1. vagy személyi szolgáltatásokat végeznek (pl. cseléd, házikertész, privát kurva stb.) 2. vagy értéket nem termelő gazdasági-politikai funkciókat látnak el. Itt most csak a második esettel foglalkozunk részletesebben.

A tőkének nem csupán termelő, hanem forgalmi funkciói is vannak. Az árut nem elég létrehozni, el is kell adni, pénzzé kell átváltoztatni, amely aztán megint átváltoztatható termelőeszközökké és a tőkés rendelkezésére álló munkaerővé. És itt nem a kész áruk elszállításáról stb. van szó, amely ténylegesen a termelés folytatása, hanem a valós adásvételi funkciók ellátásáról, amelyek munkát igényelnek, ez a munka azonban nem értéktermelő. Ilyen munkakörben hatalmas számú bérmunkást foglalkoztatnak. Egy részük magának a termelést végző vállalatnak az alkalmazottja (könyvelők, bérszámfejtők stb.), más részüket olyan vállalatok alkalmazzák, amelyek magára a tőkeforgalomra specializálódnak (bankok, kereskedelmi társaságok, ingatlanirodák stb.). Ezeknek a cégek (amennyiben tisztán forgalmi műveletekkel foglalkoznak), semmiféle értéktöbbletet nem termelnek, de profitot mégis elsajátítanak. Az ezen szektorokban dolgozók is bérmunkások, és ki vannak zsákmányolva abban az értelemben, hogy a bérükben kevesebb társadalmi munkaóra rejlik, mint ahány órát ezért a bérért dolgozniuk kell.

Az állam mint olyan elsődlegesen arra szolgál, hogy a tőke újratermelési ciklusának normális lefolyása felett őrködjön, kialakítsa és fenntartsa az ehhez szükséges, legtágabb értelemben vett társadalmi feltételeket, és fennakadás esetén közbe tudjon avatkozni. Államként az a funkciója, hogy megóvja (nem pedig termelje) az értéktöbbletet, és őrködjön az értéktöbbletnek az egyes tőkés szférák közötti elosztása felett. Ennek érdekében számtalan bérmunkást foglalkoztat bürokrataként, rendőrként, katonaként, orvosként, tanárként, pszichiáterként, buszsofőrként stb., akik szintén kizsákmányoltak. (Ez természetesen nem zárja ki, hogy az állam maga is működtessen tőkés vállalatokat.)

A munkásosztály tehát az értéket termelő és nem termelő bérmunkások osztályát jelenti. Ez azonban nem egy merev gazdasági-szociológiai kategória, hanem dinamikus, történelmi-harci kategória. Helyzetét nem pusztán a termelőeszközökhöz való viszonya, hanem ebből eredően a burzsoáziával és magukkal a tőkés termelési viszonyokkal való antagonisztikus szembenállása határozza meg. Ezzel pedig eljutunk az osztályharc kérdéséhez.

Munkásosztály és proletariátus – magánvaló osztály és magáért való osztály

Némelyek szerint a „gazdasági osztály”/„politikai osztály”, „magánvaló osztály”/„magáért való osztály” megkülönböztetése a marxisták „találmánya”. Ezzel szemben ez a megkülönböztetés folyamatosan jelen van Marx és Engels munkásságában, ráadásul a történelmi tapasztalatok is ezt a megközelítést igazolják, hiszen a munkásosztály passzivitása már számtalanszor halálra ítélte a proletármozgalmat. Ezen kívül ezek a szövegek azért is fontosak, mert ezekből kibontható, hogy miként megy végbe az osztállyá szerveződés. A következő direkt példa megmutatja a kérdés jelentőségét Marx-Engelsnél:

„És a vagyontalan, vulgo dolgozó osztályok? … egyelőre elegendő, ha rámutatunk szétforgácsoltságukra. Már ez a mezőgazdasági béresekre, napszámosokra, kézművessegédekre, gyári munkásokra és lumpenproletariátusra való szétforgácsoltságuk, a nagy és gyéren lakott, kevés és gyenge központtal rendelkező területen való szétszórtságukkal párosulva, lehetetlenné teszi nekik, hogy kölcsönösen tisztázzák érdekeik közösségét, hogy megegyezésre jussanak egymással, hogy egy osztállyá szerveződjenek (kiemelés tőlünk). E szétforgácsoltság és szétszórtság folytán nem marad hátra számukra más, mint hogy legközelebbi, mindennapi érdekeikre szorítkozzanak, arra a kívánságra, hogy jó munkáért jó bért kapjanak. Vagyis ez a szétforgácsoltság arra szorítja a munkásokat, hogy a maguk érdekét a munkaadójuk érdekében lássák, és ily módon a munkások minden egyes frakcióját az őket foglalkoztató osztály segédcsapatává teszi.” (Engels: A status quo Németországban. MEM 4. 47. o.) (A cikk az 1848-as forradalom előtti Németország társadalmi viszonyaival foglalkozik.)

Látható, hogy Engels szerint az osztály csak akkor lép fel történelmileg önálló erőként (ezt nevezhetjük akár politikai osztálynak vagy magáért való osztálynak, illetve proletariátusnak is), ha tudatára jut érdekközösségének és megszerveződik. Ellenkező esetben politikailag nem alkot önálló osztályt, hanem a burzsoázia különböző frakcióinak segédcsapataként jelenik meg.

Vagyis a „magánvaló osztály” és a „magáért való osztály” vagy másképp munkásosztály és proletariátus két nagyon is eltérő állapot, amelyekben az osztályt alkotó személyek között teljesen eltérő kapcsolatok állnak fenn. A filozófia nyomorúságában Marx ezt írja:

„A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ily módon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. Ebben a harcban, amelynek csak néhány fázisát jeleztük, ez a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá alakul. Az érdekek, amelyeket védelmez, osztályérdekekké válnak. De az osztálynak osztály elleni harca politikai harc.”

A képlet ugyanaz, mint Engelsnél: egy osztály akkor tesz szert önálló történelmi létezésre, amennyiben felismeri magát osztályként, és saját különös érdekei alapján szerveződik meg, és képes e saját érdekei alapján az ellentétes érdekekkel rendelkező többi osztállyal konfrontálódni.

Amennyiben ez a minőségi ugrás nem következik be, úgy maradnak a részleges harcok, melyek reformisták, mivel nem jutnak el a tőkével való szakításig, pusztán annak „vadhajtásait” igyekeznek lenyesegetni (magasabb bér, rövidebb munkaidő, vállalati üdültetés stb.). Ennek megfelelően ezek csupán a munkásosztály egyes szektorainak, adott helyen és időben közvetlenül adódó részérdekeit igyekeznek érvényesíteni. Ez pedig távol áll a kommunista programtól, és a reformista program szükségszerűen a tőke valamelyik frakciója mellett sorakoztatja fel a munkásokat (szakszervezetek, béremelést ígérő ellenzéki pártok, stb.).

Ezzel szemben a saját különös érdekek alapján történő szerveződés a proletariátus történelmi felbukkanása, ami a tőkével való radikális szakítást jelent. Amennyiben a proletariátus megjelenik mint történelmi erő, úgy szükségszerűen a tőkén kívülre kerül. Abban az értelemben, hogy az adott harcban a militánsok – ahelyett, hogy újratermelnék a kapitalista társadalom anyagi és ideológiai formáit – elkezdik meghaladni a tőke ellentmondásait (magántulajdon, csereérték, bérmunka, állam stb. megtámadása és felszámolása), és ezáltal a tőkét egy adott területen kivetik a pozíciójából. Ennek során elkezdik a gyakorlatban lebontani elidegenült viszonyaikat. Az egész folyamat nem lineáris és visszafordíthatatlan, tele van buktatókkal és megtorpanásokkal, de mégis ezáltal nyílhat meg a lehetőség az osztálytudat és a kommunista közösségiség kikristályosodása felé. És éppen a pártnak van centrális szerepe abban, hogy az osztály legradikálisabb elemeit megszervezve és a programot a gyakorlati harcokban képviselve az osztályharcot mindinkább radikalizálja és egységesítse. Ez ugyanakkor az emberi közösség irányába tett döntő lépés is. A kommunizmus ugyanis nem pusztán a fennálló viszonyok tagadása, hanem a valódi emberi közösség állítása is – együtt jelennek meg benne a tudatosság és a szervezettség elemei, amelyek meghatározóak a proletariátus párrtá szerveződése szempontjából.

A proletariátussá szerveződés folyamatában – melynek során leküzdik a munkásosztály lokális szeparáltságát vagy éppen totális atomizáltságát – fontos szerepe van az osztálytudatnak, tehát annak, hogy a munkásosztály atomizált egyénei képesek-e felismerni történelmi érdekeiket, megváltoztatni a valósághoz való viszonyukat. Az osztálytudat ugyanakkor nem egy kívülről érkező valami, amely kiemeli az osztályt a passzivitásból és az atomizáltságból. A forradalmi osztálytudat csakis a gyakorlati akció során alakulhat ki jelentős tömegek körében. De az osztálytudat megjelenése jelzi a minőségi ugrást: az objektumból szubjektummá való átalakulást, az egyirányú ideológia megszűnését, azt, hogy most már nem a tőke világa alakítja saját képére az emberi lényt a maga osztálymeghatározottságában, hanem az emberi lény kezdi saját képére alakítani a világot emberi szükségletei szerint. Az emberi szükséglet, amiről itt beszélünk, „az ember valódi lényege, a valódi emberi közösség”.

A kommunista pártról

Az osztálytudat közvetlenül összefügg az emberi közösség embrionikus megjelenésével: a kommunista párttal. Ez a párt még osztálypárt, mert a tőke világára válaszol, ez a közösség még harci közösség, mert a tőkével szemben szerveződik meg. De ugyanakkor több is ennél, mert mint a tőke valódi antitézise (szemben a reformizmus összes válfajával), egy valódi globális emberi közösség irányában halad.

Tehát az osztály az, amely párttá szerveződik, de nem az osztály egésze, bár a párt az osztály egészének programját képviseli. A kommunista párt és a proletariátus (a magát megszervezett osztály) között alapjában véve nincs különbség, de a proletár harcok során mindig felléptek formális pártok (pl. Kommunisták Szövetsége, Mexikói Liberális Párt, Forradalmi Szocialisták, KAPD), melyek az adott forradalmi mozgalmakon belül a legtisztábban képviselték a programot. Fontos hozzátenni, hogy az osztály kommunista kisebbsége nem feltétlenül ismerte fel magát minden esetben pártként. Ez a gyengeség kaput nyithat a demokratikus tendenciáknak. A pártforma elvi tagadása azonban még nem feltétlenül helyezi kívül az adott áramlatot a kommunista mozgalmon, azaz a történelmi párton. Példaként említhetjük a mahnovscsina mozgalmát vagy a tanácskommunista szerveződéseket.

A párt létezése önmagában nem oldja meg a „magánvaló osztály” és a „magáért való osztály” konfliktusát, mert az osztályon belül jelentős arányban vannak olyanok (forradalmi korszakokban is), akik nem követik saját programjukat.

A történelmi párt ezen érdekek és történelmi felismerések fókuszpontja – vagyis azon osztálymilitánsok történelmi kontinuitása, akik az osztályok között kialakult történelmi konfliktusból fakadó program tudatára jutottak, és azt a különböző történelmi korszakokban képviselték. A formális párt ennek a történelmi pártnak a konkretizálódása egy adott korszakban, egy adott területen. Tehát mind a történelmi, mind a formális párt megjeleníti az osztály létezését, mert igazolja, hogy az adott osztálynak önálló történelmi programja van. Ennyiben osztály és párt elválaszthatatlanok.

Az ellenforradalmi korszakban, amikor a proletariátus, mint történelmi erő nincs jelen, a kommunista programot a történelmi párt jeleníti meg. Ekkor történelmi erőként a (formális) kommunista párt sem jelenik meg, így marad a történelmi párt az osztálytudat egyedüli hordozója – egészen a következő forradalmi fellendülésig.