Az osztályharc dinamikája világszinten 1968 óta

– az ICC vitaindító előadásának vázlata –

 1968 májusában, Franciaországban a munkásmozgalom történetének legnagyobb sztrájkjára került sor. Ez azonban nem elszigetelt esemény volt, hanem az osztályharc nemzetközi dinamikájának kifejeződése, ami általános történelmi jelentőséggel bír. Ezt mutatják az említett időszak más fontos harcai is, például: 1969 májusában jelentős munkásharcok voltak Argentínában; ugyanebben az évben, Olaszországban az úgynevezett „forró ősz” során kiterjedt sztrájkokra került sor; 1970-71 telén Lengyelországban is jelentős sztrájkok voltak.

          Mindez nem véletlen egybeesés, hanem annak a kifejeződése, hogy az 1917-23 közötti forradalmi hullám leverését követő, a fasizmussal, sztálinizmussal, az antifasizmushoz fűződő demokratikus illúziókkal, a második világháborúval, majd az azt követő újjáépítéssel és a két nagy imperialista blokk szembenállásával fémjelezhető ellenforradalmi korszak véget ért. A hatvanas évek végén kibontakozó kiterjedt és a világ számos pontján jelentkező munkásharcok nyilvánvalóvá tették, hogy a burzsoázia, egy újabb gazdasági válsággal szembesülve nem tudja ideológiai eszközök segítségével újabb világháborúba küldeni proletárok millióit: a nyugati országokban zajló legfontosabb harcok során a sztálinista pártok, a szocdemek és a szakszervezetek befolyása gyengülni kezdett (pl. Franciaország 1968, Lengyelország 1970). 1968 májusa új történelmi korszak kezdete volt, amikor is a burzsoázia és a proletariátus közötti erőviszonyok megváltoztak világszinten.

          Ezt követően két szakaszt kell elkülöníteni: 1968-tól a keleti blokk 1989-es összeomlásáig és 1989-től napjainkig.

          1968 és 1989 között rendkívül fontos harcokra került sor: 1979-ben Nagy-Britanniában a sztrájkban töltött napok száma elérte a 29 milliót, ami egy országot tekintve a legmagasabb szám a történelemben. Lengyelországban, 1980 augusztusában tömeges sztrájkra került sor (Solidarnosc), 1983-ban Belgiumban és Hollandiában voltak jelentős sztrájkok a közszférában, Dániában általános sztrájk volt 1985-ben, Olaszországban az oktatásban majdnem egy évig sztrájkoltak 1987-ben stb. Ezen mozgalmak közös jellemzője volt, hogy a szakszervezetek egyre kevésbé voltak képesek kontrollálni az eseményeket, helyettük pedig a munkások gyárbeli általános gyűlésein alapuló koordinációs bizottságok jöttek létre, elsősorban Olaszországban és Franciaországban.

          A munkásharcok radikalizálódásának folyamatában azonban törés következett be a sztálinista rendszerek 1989-ben történt összeomlásával. A burzsoázia hatalmas kampányt indított, azt hirdette, hogy a kapitalizmus legyőzte a szocializmust, tehát az előbbinek nincs alternatívája, sőt véget ért az osztályharc. Mindez nagy zavart keltett a munkásosztály körében szerte a világon, ami ideológiai szinten és a munkásosztály harckészségében is megmutatkozott; a munkásharcok újra szakszervezeti kontroll alá kerültek, ami akadályozta azok kibontakozását, az osztálytudat fejlődését. A burzsoázia kampánya nyomán a demokratikus és reformista illúziók is felerősödtek a munkásosztály körében. A világgazdasági válság mélyülésével azonban egyre nyilvánvalóbbá válik a kapitalizmus csődje és 2003 óta fordulat következett be az osztályharc dinamikájában: újra jelentős harcokra kerül sor, melyek fontos jellemzője a munkásosztály különböző szektorai és generációi közötti szolidaritás megjelenése (harcok az autóiparban Németországban, a közösségi közlekedésben dolgozók sztrájkja New Yorkban, anti-CPE mozgalom Franciaországban, görögországi harcok, az olajfinomítókban dolgozó munkások sztrájkja, a tandíjemelés elleni megmozdulások Nagy-Britanniában). Ez volt a helyzet Franciaországban is a nyugdíjreform elleni legutóbbi harcok során, ahol úgynevezett szakmaközi gyűlések jöttek létre a szakmák szerinti elkülönülés meghaladása és a szakszervezetektől független szerveződés érdekében.

          Ami a magyarországi helyzetet illeti, itt a munkásosztály még bénult és nacionalista befolyás alatt áll, mely nehézségek a volt keleti-blokk valamennyi országában a sztálinizmus terhes örökségéből adódnak. A gazdasági válság mélyülésével azonban a magyarországi munkások is rá fognak kényszerülni, hogy ugyanabba az irányba mozogjanak, amerre a nemzetközi tendenciák mutatnak, ugyanúgy, ahogy Tunéziában és Algériában is kénytelen harcot indítani a munkásosztály, hogy megakadályozza életkörülményeinek romlását. Persze még messze vagyunk a forradalomtól, de két fontos fejlemény mutatkozik: annak felismerése, hogy a rendszer csődbe jutott valamint a szolidaritás növekedése.