Az  1905-1907-es Oroszországi Forradalomról, I. rész

– Párt és osztály történelmi összefüggései, IV. előadás – 

A Viharmadár szele

A közönség elé tárunk egy „ornitológiai” jelenséget. Voltaképpen történetünk ama nevezetes Viharmadár feltűnésével kezdődött…  A forradalom ornitológusai ősidők óta vártak újabb és újabb  eljövetelét, és lám elérkezett a várva-várt idő!

„Viharmadár hangja szól így

Villámlások közt merészen.

zúgó tengerár fölött is

győzelmének prófétája 

Jöjj vihar s légy még erősebb!”

A tenger felkorbácsolódott, (lassanként a forradalom cirkálója, Patyomkin, felhasítja a sima, némán sötétlő vizeket...), minekelőtte az Orosz Birodalom véres küzdelembe bocsátkozott Japánnal. A cár birodalma lebecsülte Japán haderejét, nem számolt kellőképpen azzal, hogy a japánok Kína-ellenes hadjáratból (1894-1895) megerősödve kerültek ki. Másfelől tudták, hogy fejjel mennek a falnak, ha nyíltan fellépnek Japánnal szemben, akkor komoly problémák keletkezhetnek – netán csúfos kudarcba fulladhat a „szent misszió” – az elvakult és szűk látókörű hatalom malmai azonban gyakran felülírják a racionalista érveket.  Ezzel szemben Japán bizton „sejtette”, a cári birodalom nem eléggé felkészült a hódító háborúra, s azt is tisztán látta, hogy az orosz birodalom haditengerészete fejletlen, ahogyan út-és vasúti hálózata is az volt, amely elengedhetetlen feltétele a modern hadviselés sikerének is. („A tőkének nem csupán termelő, hanem forgalmi funkciói is vannak. Az árut nem elég létrehozni, el is kell adni, pénzzé kell átváltoztatni, amely aztán megint átváltoztatható termelőeszközökké és a tőkés rendelkezésére álló munkaerővé.” Ez a helyzet a hadigépezet terén is, a hadsereget el kell juttatni a háborús övezetbe, folyamatos utánpótlást kell biztosítani számára, ehhez pedig megfelelő infrastruktúra szükséges.) Mint minden imperialista háborúnak, így az orosz-japán háborúnak is az új piacok birtokbavétele volt az oka, és ez nem holmi történelmi mese, narratíva a jó és rossz küzdelméről – ahogyan a reneszánsz „imperializmus Kolombusza” sem „kirándulni ment az Indiákra”. Japán és Orosz Birodalom  profithódító  célpontja...   De apropó fékezzünk egy kis időre, és nézzük, hogy is festett a kép. „Miért is vívott most az orosz munkás és paraszt élethalálharcot a japán munkással és paraszttal?” - tesszük fel a kérdést, és Lenin válaszol nekünk: „Mandzsúriáért és Koreáért, e két új földbérért, amelyet az orosz kormány elrabolt, „Sárga-Oroszországért”. Az orosz kormány valamennyi többi hatalomnak megígérte, hogy megőrzi Kína sérthetetlenségét, s megígérte, hogy legkésőbb 1903. október 8-ig odaadja Mandzsúriát Kínának - de nem tartotta be ígéretét. A cári kormány már oly messzire ment a háborús kalandoknak és a szomszédos országok kirablásának politikájában, hogy már visszakozni képtelen volt. „Sárga-Oroszország” erődök, kikötők, és vasútvonalak épültek, több tízezer főnyi katonaságot vontak össze. De mi haszna van az orosz népnek ezekből az új földdarabokból, amelyeknek a megszerzése annyi vérébe és áldozatába került, és még sokkal többe fog kerülni? Az orosz munkás és paraszt a háborútól csak újabb bajokat várhat: tömérdek emberélet elvesztését, családok tömegének tönkremenését, újabb terheket és adókat. Az orosz hadvezetőség és a cári kormány hadi dicsőséget remél a háborútól. („Miközben nem árt leszögezni, emeli ki egy tanulmány, hogy a forradalom sikerének lehetőségei is megnőttek, hiszen amikor kitört a háború a hadsereg nagy része a Távol-Keleten portyázott.”) „Az orosz kereskedő és milliomos gyáros - folytatja Lenin - szemében a háborúra azért van szükség, hogy az orosz kereskedelem fejlesztése érdekében védelmezzék áruik új piacait, a szabad, fagymentes tengeren épített új kikötőket. Hiszen odahaza, az éhező muzsiknak és a munkanélküli munkásnak ugyan nem sok árut lehet eladni, idegen országokban kell hát piacot keresni! Az orosz burzsoázia egész vagyona az orosz munkások elnyomorodásából és tönkretételéből származik - s hogy ez a vagyon még nagyobbra nőjön, a munkásnak most vérével kell kivívnia azt, hogy az orosz burzsoázia akadálytalanul leigázhassa és kiuzsorázhassa a kínai és a koreai munkást is.” De Japánt sem kellett félteni.  Ismét Lenint idézve: „Előbb leválasztotta Tajvant és Koreát, Kínáról az 1894-95-ös győzedelmes háborúban és készen állt arra, hogy még nagyobb falatot hasítson ki belőle. „Míg a farkasok készek voltak egységet alkotni a prédával szemben, mint az 1900-ban az ún. bokszerl

ázadás ürügyén Peking megszállásakor és kifosztásakor, amit a britek, franciák, oroszok, olaszok, németek, amerikaiak és japánok közösen megtettek, most azonban nem tudtak megegyezni az óriási tetem felosztásán”.  A cári hatalom nem bírta a háborús ütemtervet, ennek oka pedig elsődlegesen gazdasági elmaradottságában, illetve a muzsik és munkás (születőben levő proletár) öntudatra ébredésében rejlett. A cári kancsukák honában az iparban a kis-, és  középüzemek voltak túlsúlyban, amelyeknek a technikája, technológiai fejlettsége a béka segge alatt volt  a  nyugati tőkés országokhoz, de akár Japánhoz képest is. A cári Oroszország gazdaságának elmaradottságát a berendezés alacsony technikai színvonala gyenge gépesítés, a munka alacsony termelékenysége jellemezte – jellemezte Lenin valósághűen az orosz állapotokat. Arányaiban nézve a birodalmat egy kis létszámú munkásosztály és gigászi méretű szegényparaszti elnyomottak többsége alkotta. „A nemzeti jövedelem több mint kétharmadát a mezőgazdaság állította elő, amely lakosság kb. háromnegyed részének jelentett munkát, ha megélhetését nem is biztosította.” A tőkés növekedés léptei azonban fel-felgyorsultak, amely gyarapodó bérmunkásságot eredményezett. De a birodalom egészét tekintve ez még mindig alacsony „lélekszámúnak ígérkezett. 1860 és 1913 közötti fél évszázadban az ipari termelés magas, öt százalékos emelkedést ért el. (Sokkal lassabb azonban a mezőgazdaság fejlődése, amely igencsak döntőnek bizonyult) Az ország kivitelének nagy részét a gabonafélék exportja tette ki, amelynek világpiaci ára az észak-amerikai, kanadai, és ausztráliai búza betörése miatt leértékelődött. Hiába exportált Oroszország 50%-kal több gabonát a századfordulóra, mint a 80-as években, bevétele a gabonaárak csökkenése következtében mégsem haladta meg a 80-as évek állapotát.

Ezen nyers gazdasági és politika konstellációk között hánykolódott „Ferdenyakú” a teherhordó, Aljoska, a csizmadia, Pavel, a muzsik, Misa, a Putyilov  gyár kiheréltje,  Szonja, a forradalmár lány „Bakunyin véréből”. Lepattant barakkokban tengették életüket, városok ködsűrűjében, és a szinte a pravoszláv középkorba befalazott falvakban, ahol korábban néhány, „répát rágcsáló tolsztojánus” és „ördögi” nihilista bontott erkölcsöt, s rendet.  Mintegy 10 millió munkás a gyáriparban és a bányászatban robotolt (Lenin által közölt adatok ). A fentiek legalább felerészben azok közül a parasztok közül kerültek ki, akik otthagyták az obscsinát. Napi 14-16 órás munkaidő, havonta jó, ha 7-8 rubelt kerestek, munkaszüneti nap nem volt, csak vallási ünnepeiket tarthatták meg. A bérmunkásnak „alacsony fizetése teljesítményarányos, egy részét gyári kantonban levásárolható utalványban kapta”.(A tőkés a legjelentéktelenebb ürüggyel is megbüntette munkást : ha vasárnap nem volt templomban, ha „idegen jött hozzá szállásra”, ha eltávozott a telepről, ha fecsegett, ha énekelt, bagózott, kimaradt.) A női és gyermekmunka fizetése töredéke a férfiakénak (4 rubelt is megkereshettek napi 16 órás „lötyögéssel” a Krengolm-manufaktúrában), a munkásság szakszervezeteket nem alapíthatott. Körülményeik (osztályhelyzetük) törvényszerűen radikalizálta őket - miképpen azt egy történetírójuk említi. Legális szervezkedésre, helyzetének bármely törvényes úton történő javítására esélye sem volt. (Maga az a tény, hogy az amúgy reformista demokratikus iskolát, a Nyugat-Európában oly szokványos szociáldemokrata útvonalat az oroszországi munkásmozgalom csak megkésve kezdte bejárni, ez maga igen sokat nyomott latba. Az oroszországi munkásság „megkésett fejlődését” Plehanovék, aztán a bolsevikok próbáltak felgyorsítani, miközben ez az eleve nem szokványos pálya mindvégig magában hordozta a helyi szocializáció sajátosságait. 

És az is nyilvánvaló, hogy ez az eltérő úgynevezett „fejlődési út” az elmaradott gazdasági formációval függött össze(1). A hatalom bármiféle munkásmegmozdulást rendőri ügynek tekintett. Ennek ellenére a birodalom nem Árkádia derűjében sütkérezett. Rosa Luxemburg egyik írásában hosszasan ecseteli az oroszországi forradalom előtti munkásmegmozdulások történetét. Keljünk vele egy röpke kis útra és lássuk „viharmadár röptében” a történéseket ! 1896 -tól sorozatosan törnek felszínre sztrájkok, bérharcok. Az 1896-os pétervári általános sztrájk a fonó- és szövőmunkások elviselhetetlen életkörülményei ellen tört ki, rövidebb munkaidő pl. csak 10 órás legyen (!), továbbá magasabb bér volt követelésük alapja. A sztrájkot leverték, elnyomták, sokakat dutyiba zártak. (A munkásmozgalom legüdítőbb, lelkesítőbb önképző körei, szeánszai itt létesültek már korábban is!)  Éveken keresztül folytatottak országszerte a különféle munkás - és paraszt megmozdulások. Az 1902-es doni-rosztovi általános sztrájktól 1903 -1904 tájékán lepergett általános sztrájkokig Bakuban, Kijevben, Odesszában és számos városban egyenesen az 1905-1907-es forradalomba torkoltak az események. Az elnyomottak kezdtek fokozatosan osztályöntudatra ébredni! Ennek okai nagy vonalakban a következőek voltak: eleve zajlott egy imperialista háború, amelynek ostora rajtuk csattant.(Sok gyár csökkentette a termelést, akadt, amelyikben 2-3 napos munkahét volt, egy számítás adatai szerint 12 rubelre volt legalább szükség a biztos megélhetéshez, a munkások zöme kevesebbet keresett ennél.”) Egyes városokban a gyári munkások körében háborúellenes brosúrák, röplapok tűntek fel, idővel egyre több helyen jelentek meg a Csornoje Zamja anarcho-kommunistáinak és általában az anarchista felhívások, a „tőke és az állam lerombolására biztatták a tömegeket. A szibériai bolsevikok felszólították Port-Arthur elestével a katonákat, hogy „fegyvereiteket a cár ellen fordítsátok”, igaz ez már a forradalom előestéjén, avagy kezdetén történt, de az általános sztrájkra való felhívásra kiszórt röplapok is az anarchisták, eszerek, bolsevikok tettei voltak már korábban is. 1904 novemberében az egész országban tüntetések folytak háború ellen, Szaratovtól Rigáig és tovább. „A munkástüntetéseknek lökést adtak a katonák és parasztság körében háborúellenes mozgalmak tevékenysége is. A hadseregbe behívott tartalékosok megtagadták az engedelmességet, és nem mentek a fontra. A szerelvények elindításakor gyakran lázító beszédeket tartottak. 1904 őszén a tartalékosok körében egyre gyakoribbá váltak az összeütközések a parancsnoksággal és a csendőrséggel. A tartalékosokból álló járőrök októberben nem engedelmeskedtek feletteseiknek és azt kiáltozzák: „Le a háborúval!”  A falvak népe sem aludt a világvégére várva. Ahogyan mind jobban elterjedt a csúfos háborús kudarcok híre, egyre inkább feleszmélt a muzsik, „itt az idő” és fosztogatni kezdte a földesúri majorokat, erdőket, kastélyokat. „Már 1902-ben mintegy 150 ezer fős lakosságú poltavai és harkovi kormányzóságokban kitört paraszt zavargásokra 10 ezer katonát, kis tisztet vezényeltek a helyszínekre. A főkolomposokat akár apró gyerekeket megvesszőztek.” (Mihail Heller)  Kezdett forrósodni a talaj a cárizmus talpa alatt… A szociáldemokrata, illetve anarcho-kommunista  mozgalom, továbbá a progresszivista ifjúság, a múlt emlékei… Csernisevszkij árnyai… Nyecsajev-fiókák… Tkacsov árnyai életre keltek. A kilencvenes években lassan, de sikeresen propagálta a marxizmust, az osztályharcot, forradalmat a mozgalom, ennek gyümölcse vörösödni kezdtek, amelyet sikeresen csempészték be Nyugat-Európából, illetve a már létező radikális hagyományok a kor szellemében újjáéledtek. Megingott a munkásoknak az elnyomó rendszerve vette „ősi hite” is- amiképp a Kreml későbbi ura feljegyezte- „kezdték megérteni a kollektív ellenállás létfontosságát.” Mint előbb láttattuk a kiszipolyozottaknak égvilágon semmihez nem volt joguk, és ezt nem tűrték el a világvégéig, hiszen alávetettségük és kiszolgáltatottságuk mély volt, mint az idő kútja. Egész egyszerűen nem tűrtek tovább, elviselhetetlen életük elleni fellépésük jellege kezdetleges és spontán önszerveződésbe csapott át sokszor, hiszen a modern munkásmozgalom reformista (szociáldemokrata, illetve a narodnyik hagyományból táplálkozó eszerek) hálózatai nem alakultak ki oly mértékben, hogy azok szerveződési modelljei még döntően meghatározhatták volna egy az egyben az ébredő elnyomottak irányvonalát. (Ez talán az oroszországi forradalmi mozgalom egyik sajátossága, egyik bája, miszerint úttörői nem lettek nyomban vagy soha államszolgák, a „hatalom akarásának” prófétai a kapitalizmus apologétái. Ezt a „dicső szerepet”  Plehanovok, Leninek, Martovok az ellenforradalom szociáldemokrata illetve bolsevik hírnökei töltötték be.)  A düh és kétségbeesés vezérelte őket, és miközben fokozatosan teret nyert a kapitalizálódás, ami egyszersmind magában hordozta annak a modern munkásmozgalmának (a reformista szociáldemokráciának is) harci, szerveződési kifejeződéseit. Másfelől ez csak részlegesen következett be, hiszen a modern mozgalom akárcsak reformista formái is még kezdetlegesek voltak, és összekeveredtek a már meglevő, netán éppen most keletkező tiltakozási – lázadási formákkal, amelyek alapjellege, időszakos ereje éppen spontán jellegükben domborodtak ki, és a reformista „hadüzenetek „sokszor radikális fellépésekkel párosultak. Az alakulófélben lévő munkás/paraszt mozgalom eklekticizmusa igencsak szembeötlőnek tetszett, a későbbiekben szinte az összes mozgalmi áramlat karneválját (színpadra lépését, jelenését, megmutatkozását, „látva lássanak vágyát” kivitelezését) éljük majd át, de ne kapkodjunk! Sztrájkot szervezni szakszervezetek nélkül? Ez nagy kalandnak ígérkezett az első „a szakszervezeti hulla”, csontjai csak az 1905-os sztrájkok során kezdtek ropogni. Míg Nyugaton a szakszervezetek még a politikai pártok megalakulása előtt alakultak meg, addig Oroszhonban a forradalom idején 1905-1907 között jöttek létre, általában a politikai pártok vezetésével.  „Ami azzal magyarázandó, míg a pártok az öntudatosabb ipari munkásságot szervezte soraiba, és illegalitásban kellett működniük, addig a szakszervezeteknek - amelyek nemcsak az „öntudatos munkást” tudta sorai között - tevékenységük kifejtéséhez bizonyos minimális szabadságjogokra volt szükségük, amelyekről Oroszországban szó sem lehetett”- állapítják meg az egyik Szovjet –Orosz Szakszervezetek történetét taglaló műben.

Korábban a narodnyikok sem hiába látogatták oly vehemensen az „ősi mitikus varázsmese” állapotába nem teljesen belekövült „muzsikok népét, amelynek ébredezésének eredményei úgyszintén és erőteljesen meg-megmutatkoztak a forradalom eljövetelekor. A parasztság helyzete közel nem volt rózsás, a tőke iparágai lassan szippantották fel az új kizsákmányolási alanyokat, a gyárba, üzembe, „éjjeli menedékhelyre „hiszen azokat: milliókat kötötte az osztás föld, amelyből iszonyú nehezen éltek meg, de inkább vegetáltak, alkoholmámorba tobzódtak, deresre húzatták magukat, és sűrűn beletörődtek vagy éppen az iparosodó körzetekbe menekültek új vágyak igézetében. Osztályharc szerveződésének szempontjából a muzsikok osztálya szétszórt volt. Írni-olvasni alig tudott, konzervativizmusukra, vallásosságukra, babonaságukra, egyszóval tudatlanságukra sokszor bátran, de nem mindig nyugodt lelkiismerettel támaszkodhatott a birodalom, nem vetették meg a vodkát, és szerettek álmodozni, nemcsak a „jó cár atyuskáról”, meg a  pópáról  és a vízbe fulladt lányról, hanem az éneklő búzatáblákról, amelyek két kezük munkájából eltartja őket (az orosz paraszt mélyen vallásos, tiszteli és féli a cárt, és mint a népmesékben, az igazság megtestesülésének látja, berzenkedik, ha szidják előtte a narodnyikok-anarchisták). A föld, a végtelen orosz síkság  volt éltető elemük, az élet sója!  Ebben a légkörben jelentek meg az első forradalmi agitátorok: narodnyikok, anarchisták, később többnyire az ellenforradalom az ellenforradalomban agitátorai: a rendőrszocializmus manipulátorai, eszerek, bolsevikok, mensevikek, trudovikok. (Trockij  valamikor a második forradalom idején  lényegretörően fogalmazta meg  elitista véleményét a  parasztságról: „A parasztság az a  történelmi trágya, melyből a  munkásosztály növekszik.”)

Most hosszasan s tán fárasztóan rá kellene térni az oroszországi muzsik és agrárkérdés alapproblémáira, ehelyett inkább néhány pontban összefoglalnánk azokat egy kommunista csoport, a Barikád Kollektíva elemzéseire támaszkodva. Már csak ezért is meglépjük ezt, hogy voltaképpen megértsük az Oroszországi osztályharc egyik leglényegesebb alkotóelemét!    

1. Az oroszországi termelési viszonyokat „forradalmasítani kellett”: 1861-ben lezajlott a jobbágyfelszabadítás, a folyamat elindult. Gorkij mezítlábasai útra keltek és:  

 „A parasztság megszabadult a földesuraktól való személyi függéstől, és megszabadult az addig általa művelt föld tetemes részétől is. A muzsik a szabadság mellé kötelezettségként kapott fél évszázadon át fizetendő megváltást, ami az egyébként is súlyos adóterhekkel együtt elviselhetetlenné tette a helyzetét. Ez a születőben lévő új társadalom számára valóságos ajándék volt: egyrészt kikényszerítette a paraszttól, hogy az terményének legnagyobb részét áruba bocsássa. A parasztok által eladott gabona külföldre vándorolt, ahonnan cserébe munkagépek, gyári felszerelések érkeztek. A faluban megjelent az uzsoráskodó kulák és a gabonakereskedő alakja, akiknek szerepét a paraszt kizsigerelésében Engels velősen foglalta össze. Másrészt a parasztok tönkremenetelén át vezetett az út annak az osztálynak a létrehozásához, amelynek kizsákmányolása szárba szökkenti a tőkét: a parasztságot bérmunkásokká kellett változtatni.”

2. Az obscsina volt az orosz társadalom alapsejtje, működésének kulcsa, ahogyan a helyi földművelő közösségek voltak minden keleti despotizmus meghatározó struktúrái. Az obscsina definiálta a muzsikot, az obscsina definiálta a cárt. A paraszt az obscsinában sohasem válhatott önállóvá – a szuverén egyén nem jöhetett létre, a szociális differenciációt és a magángazdaságot az obscsina egész rendje elnyomta, mint vele összeférhetetlent. Az obscsina szemben állt az árutermeléssel, mint őt felbomlasztó folyamattal. Az obscsinák azonban tisztán önigazgató egységekként sohasem alkothattak volna társadalmat. Szükség volt egy felsőbb tekintélyre, amely a befelé forduló közösségeket erőszakkal egyesíti. Ezért a cári hatalom nem antagonisztikus ellentéte volt a földközösségnek, hanem annak dialektikus kiegészítése, tőle elválaszthatatlan ellenpólusa. A cár volt a helyi obscsinák alkotta összorosz obscsina sztárosztája, a patriarcha, amely a szétforgácsolt közösségeket végül mégiscsak társadalommá egyesíti. Ezzel magyarázhatjuk, hogy az orosz parasztság hagyományosan nem kérdőjelezte meg a cárság intézményét, és felkelései rendszerint a helyi földesurak vagy az állami adminisztráció helyi képviselői ellen irányultak.

3. Oroszországban a tőkés modernizálás érdekében a földet el kellett venni a parasztság nagy részétől. Ez annál is inkább így volt, merthogy a falu egyre nehezebben bírta a rárakott terheket. „A földművelő nyomorúsága máris megfertőzte a földet, és az terméketlenné válik. A jó terméseket ellensúlyozzák az éhínségek. A legutóbbi tíz év átlaga nemcsak stagnáló, hanem visszaeső mezőgazdasági termelést mutatott” – írta Marx 1881-ben. A parasztság kisajátításának folyamata szabadította el azokat a tektonikus erőket a társadalom mélyén, amelyek a XX. század elején bekövetkező óriási földrengésekhez vezettek. Egyrészt a létében fenyegetett obcsina-parasztságot szembefordította nem csak a cári abszolutizmussal, hanem a kapitalizmussal is, másrészt a gyárakba kényszerített tegnapi parasztokból létrehozott egy militáns munkásosztályt.

Jegyzetek:

1) Erről  lásd Gorter és Pannekoek írásait Barikád Kollektíva honlapján: barricade.neezyl.com.