A szerző esszéje, a Betyárok közvetlenül illeszkedik nagyszerü Nikola Suhaj regényéhez, amely magyarul is megjelent. Olbracht „1931 júliusában utazott elöszőr Kárpátaljára. Ungváron szállt meg, de csakhamar följebb költözött, a hegyek közé, russzinabb és zsidóbb vidékre, Ökörmezőre. Innen írta meg ugyanebben az évben első riportjait” – jegyzi meg róla életrajzírója. Ez az írása 1934-es keletkezésű, remekül ötvözi benne a reális osztályvalóságot és a szegényparaszt kizsákmányoltak hiedelemvilágát, álmait. Irodalmilag általában tudatosan elkötelezett írók, „baloldali írók”, esetenként munkásmozgalmi írók dolgozták fel műveikben a társadalmi banditizmus problematikus jelenségét, elég csak a néhai munkásmozgalmár Panait Istratira utalni, a szegényparaszti milliók igencsak ragyogó „költőjére”, Sadoveanura, és végül, de nem utolsósorban a szociálisan nagyon érzékeny Móricz Zsigmond írásai is megelevenítik a betyárvilágot. Olbracht esszéje a maga pőre mezítlen valóságában rajzolja meg a társadalmi banditát, nem szépít, nem maszatol. Tudjuk, a betyár a mesékben, balladákban, regényekben, elbeszélésekben (javarészükben!) radikálisabb, osztálytudatosabb, „igazságtevőbb”, osztályszolidárisabb, mint a valóságban. Az irodalom, a folklór megteheti azt, amit a történelmi materializmus történetszemlélete nem tehet meg, túlságosan heroizálja, felnagyítja, mitikussá formálja hősét. A kommunisták világképében a hősök nem kapnak állandó szerepet, de szerepük mégsem elhanyagolható, hiszen erőt sugallanak, ihletet merítünk belőlük. A szegényparasztság fiait, hőseit az elnyomottak vágyai többnyire mitikus, legyőzhetetlen figurává alakították, a hétköznapok sodrában lefokozott, megerőszakolt élet így próbálta vágyai által legyőzni osztályvalóságát véres, eltipró korokon keresztül. A valóság nyomora az osztályharcos vágyak bőséges termőtalaja volt. Ezek a vágyak mindmáig nem haltak ki, a vágyakat nehezebb legyilkolni, mintsem egy tüntetést szétverni! „A paraszti szubkultúra ilyen vagy olyan módon (például: banditákról, szélhámosokról, paraszti hősökről szóló mesékkel, vallási mítoszokkal, a hatóságok farsangi paródiájával) a tettetés, a vadorzás, a tolvajlás, az adó vagy a besorozás alól való kibúvás stb. jóváhagyását mozdítja elő. Bár a népi kultúra semmilyen formális értelemben nem tekinthető együttműködésnek, gyakran ér el olyan „közhangulatot”, amelyhez más, intézményesítettebb közösségekben propagandatevékenységre lenne szükség. A paraszttársadalmak egyik szembeötlő jellemzője, hogy milyen nagy mértékben hangolják össze komplex tevékenységek egész sorát – a munkacserétől kezdve a lakodalmi előkészületekig, rítusokig – az egyetértés és gyakorlat hálózatai. Ugyanez a helyzet a bojkott, az adó alóli kibúvási technikák, a kényszerű terménybeszolgáltatás és a földesurak meglopását övező cinkos hallgatás esetében is. Nem alakítanak formális szervezeteket, mivel nincs rájuk szükség; mégis nagymértékű együttműködés tapasztalható, amely arra hívja fel a figyelmünket, hogy ami itt végbemegy, az semmiképpen sem pusztán ötletszerű, egyéni akciózgatás. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a parasztság történelmi tapasztalata azért részesítette előnyben a társadalmi cselekvés ilyen formáit, mert ezek a külső megfigyelés és el lenőrzés számára rejtve maradtak” – írja J. C. Scott. A kizsigereltek valóságából „költött álmoknak” nagyon is megvan a maga propagandisztikus és cselekvésre késztető ereje. A „hősök”, törvényenkívüliek, betyárok, régi idők forradalmárainak szembenállása, lázadása, helytállása, győzedelme, a „valóság verejtékéből” származó vágyak teremtő ereje megtermékenyítik kommunista tevékenységünket, erőt, önbizalmat adtak és adnak mindmáig!
Az alábbi történetek felrajzolják ugyan az „álmok” által teremtett mitikus betyárt is, de mindenekelött a fabulákon kívüli betyárság osztályvalósága lép elénk. Kezdődjön hát a krónika, de a mesét se dobd el – hidd el, velünk van! De Te Fabula Narratur!
A kárpátaljai népnek nincsenek nemzeti hagyományai, sem írott történe te. Nem kétséges, hogy a történetét előbb-utóbb megírják, és ha marad rá idő, találnak egy gazdag középkori földesurat is (hős hadvezért, kolostoralapítót, a tudományok és művészetek pártfogóját), akinek majd lovas szobrot lehet állítani Ungvár főterén s a nevét olyan sokáig, olyan hanghordozással, és áhítatos mozdulatok kíséretében, olyan jelentőség teljes célzásokkal és annyi díszítő jelzővel lehet majd emlegetni, hogy titokzatossá válik, és már a puszta név is olyan érzéseket vált ki az emberekből, amelyet a mindenkori politika kívánatosnak fog tartani. De ez mindeddig nem történt meg. A kárpátaljai népnek nincsenek hivatalosan elismert hősei. De hősei vannak. És sokkal vonzóbbak azoknál, akik nyeregben ülve kardjuk markolatát szorongatják. A kárpátaljai nép hősei a betyárok. A nép emlékezetében, dalaiban, mondáiban és regéiben élnek. De azonnal kijelenthetjük: semmivel sem valóságosabbak, mint a hivatalos hősök. (Az emberben kielégíthetetlen az igazság utáni vágy. És sokszor lázadozik magában az ellen a rend ellen, amely ezt megtagadja tőle, mindegy, hogy azt a társadalmi rendszert vádolja-e, amelyben él, vagy esetleg magát az anyagi világ alapjait.) S az embert valamiféle furcsa megszállottság arra készteti, hogy emlékezzék, hogy különféle történeteket gondoljon ki, hogy kiegészítse önmagát (még ha csak képzeletben is), így pótolván azt, ami hiányzik belőle. Talán mindez együttvéve alkotja azt az alapot, amelyből korok, vallások, nemzetek és osztályok hőseiről szóló mondák fakadnak. A középkori szegény nép hősei a betyárok, és az iménti megállapítás rájuk is vonatkozik. És bizony, ha csupán ilyen szemszögből néznénk ezeket a jelenségeket, nem sokat kellene törődnünk azzal, hogy mennyi bennük a tulajdonképpeni valóság, mert minden bizonnyal érdekesebb foglalatosság betekinteni az emberi szellem alkotó műhelyébe (vagy legalább megkísérelni a betekintést), mint a mondák, a legendák és mítoszok valamelyik alakjával foglalkozni, akiről végül valószínűleg megállapítjátok, hogy nem érdemelte ki a figyelmeteket. De Kárpátalját figyeljük. Erről a földről sokat elárulnak nekünk maguk a betyárok és a legendák, amelyeket az itteni nép nagy számban megalkotott. Kik a betyárok? Leggyakrabban rablók. Lelkükben gyakran a nép homályos politikai és szociális vágyai élnek. És mindig tragikus alakok. Mert soha még csak meg sem közelítik céljaikat, nem jutván tovább az erőgyűjtés és a szervezkedés primitív kezdeteinél, pedig csupán ez a két tényező megléte alakíthat a hordából katonaságot és főemberből vezért. És mindig áldozatok. Mert hóhér kezétől, barátaik árulásától, kedvesük csalárdságától pusztulnak el. A törvény gonosztevőket lát bennük. Lázadókat, akiket semmiféle társadalmi rend nem tűr meg a maga keretei között. Gyilkosokat, gyújtogatókat és rablókat. Az írott jog elítéli őket. Az elnyomott nép természetes igazságérzete felmenti őket. Mert általuk fejeződik ki az igazság utáni vágya. Ők testesítik meg a gyengék álmát, hogy erősekké váljanak, ha csak egy kis időre, és akár az életük árán is. Ők a gyűlölet és a bosszú könyörtelen megtestesítői. Nyugaton már évszázadok óta nincsenek betyárok. Azok, akik itt valamikor nemesi családokat és uralkodó dinasztiákat alapítottak, tulajdonképpen sohasem voltak betyárok, mert céljukat elérve elvesztették jogukat erre a dicső névre, és kiestek a nép emlékezetéből, az igazi betyárokkal pedig a Nyugat-Európában korán megerősödött uralkodói és államhatalom kíméletlenül elbánt. Nem úgy a Balkánon és a Kárpátok hegyeiben. De a balkáni komitácsikat gyakorta bevonták a politikai harcokba, és így a múlt században elvesztették eredeti jellegüket, katonai és politikai szervezetté váltak, a kárpátaljai betyárok azonban mind a mai napig megőrizték betyár voltukat. Az ukrán nép opriskinek nevezi őket, a cseh nyelvnél pontosabban megkülönböztetve a csupán zsákmányoló rablókat a betyároktól, akik valóban vagy csak feltételezetten bosszúállók s a szociális igazságszolgáltatás végrehajtói. A mai Kárpátalja a maga gyér lakosságával, rengetegeivel, hegyeivel, szikláival, szurdokaival és a keleten magasló Csernahorával, amely a közelmúltig három állam, Lengyelország, Románia és Magyarország határán terült el, földrajzilag eszményi feltételeket biztosított a betyároknak, akik itt elegendő rejtekhelyet találtak, és ha üldözték őket, néhány órás menetelés után valamelyik szomszéd ország területére menekülhettek. A Kárpátokban és a velük szomszédos vidékeken fosztogató betyárok története a régmúltba nyúlik vissza. Az egykorú feljegyzések már a tizenötödik század végén beszámolnak egy Mucha nevű bukovinai parasztról, aki a Galícia és Bukovina közötti határvidéken pusztította a nemesi birtokokat, és rövid időre Sniatyn városkát is elfoglalta. Kilenc száz embere volt, és az ilyen fegyveres erőt abban az időben politikai célokra is fel lehetett használni, de ha ezt Mucha nem tette is, hatalma messze meghaladta a közönséges betyárvezérekét. Galícia nemesi hadsereget küldött ellene, hogy kézre kerítsék, de a hadjárat sikertelenül végződött. Csak később és mintegy a betyárlegendák folytonosan ismétlődő motívumainak megfelelően, szeretője árulása után fogták el, és Krakkóban halálra kínozták. Az úri elnyomás, a pestis, a háború elől falvaikból elmenekült parasztok, a legkülönbözőbb hadseregek katonaszökevényei, zsoldoskatonák, akik nem kaptak zsoldot, és persze a kínpad és az akasztófa elől menekülő gonosztevők... ezekből kerülnek ki a kárpáti betyárbandák. Kirabolják, és felperzselik az úri kastélyokat, ölik az urakat és a zsidókat, bosszút állnak, kifosztják és meggyilkolják a kereskedőket, sarcot vetnek ki a falvakra, beállnak a legkülönbözőbb nemesi fegyveres csapatokba, és néha valóban forradalmi vagy háborús tetteket hajtanak végre, mint a tizenhetedik század közepén Bogdan Hmelnyickijnek a lengyel nemes ség ellen indított felkelése idején. Ez a helyzet változatlanul fönnmarad az egész tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán, és a betyárság a Kárpátok menti országokban tipikus jelenséggé válik. De dicsősége tetőfokát a tizennyolcadik század közepén érte el. Ez az időszak a paraszti nép legkíméletlenebb elnyomásának, de egyben a teljes politikai zűrzavaroknak a kora is Lengyelországban, Magyarországon és Romániában. Lengyelország a II. Ágoston és Leszczytiski Szaniszló között vívott belháború következményeit szenvedi, III. Ágoston alatt pedig anarchia uralkodik el az országban, Magyarországon hanyatlófélben van II. Rákóczi Ferenc felkelése, és a második török háború, valamint VI. Károly örökösödési háborúja új nyugtalanságot szül, Romániában az Oroszország ellen viselt háború után belső viszályok törnek ki. És mert a háborúk sok pénzt és embert emésztenek föl, a parasztság kizsákmányolása az elviselhetetlenségig fokozódik. Ebben az időszakban népesül be a Kárpátok mindkét oldala betyárokkal, és ekkor érlelődnek meg azok a szociális és lélektani feltételek, amelyek lehetővé teszik a lengyel nemesség elleni 1768-as felkelést, a „rzez”-t, a népharag egyik legborzalmasabb fellángolását, amelyben rövid idő alatt kétszázezer földesurat, földesúri alkalmazottat, zsidót és római katolikus papot mészároltak le. Ebben az időben lép fel egy híres betyár is, Oleksza Dovbus, a Keleti-Kárpátok történelmileg konkrétabb és hitele sebb Jánosíkja, akit még ma is számtalan monda, rege és dal dicsőít. A valódi Oleksza Dovbosról, Dobosról, Dovbusról vagy Dovboscsuk ról eléggé részletes adatokat tartalmaznak a stanislaui periratok, felet te ugyan nem az ottani bíróság ítélkezett, de csapatának tagjai, és vezéri szerepét halála után átvevő társai ellen itt folytatták le a büntetőpereket. A kárpáti betyárokról, közöttük Oleksza Dovbusról dr. Julián Celevics értekezést tett közzé a Ruszin Történeti Könyvtár XIX. kötetében (Lemberg, 1897), az alábbi tőrténeti adatokat ebből a munkából vettem át.
Oleksza Dovbus egy peczenzyni zsellér fia volt, már fiatal korában elhatározta, hogy betyár lesz, és már 1738-ban egy „fekete legények"-ből álló csapat vezéreként vált ismertté. Nemesi kastélyokat gyújtott fel, földesurakat, zsidókat és kereskedőket fosztott ki, és ölt meg. A parasztoktól nem vett el semmit, de időnként őket is legyilkolta, és felperzselte házaikat, bosszúból vagy azért, mert nem engedelmeskedtek parancsainak, néha egész falvakat dúlt fől, mert lakóík közül valaki belépett a „szurkos” vagy „puskás” seregbe, amelyet az ő kézre kerítésére küldtek ki. Eleinte öccsével, Ivannal együtt rabolt és gyilkolt, de 1739 nagyszombatján mind a ketten lerészegedtek a szülőfalujukban, és összeverekedtek. Ivan késsel súlyos sebet ejtett bátyja lábán, Oleksza ezután haláláig sántított. Ezt a körülményt minden róluk szóló monda számon tartja. Mialatt holtrészegen feküdtek a padlón, egy olyan jelenet játszódott le a kocsmában, amely legalább részben magyarázatot ad arra, hogy Oleksza Dovbus, noha csapatának Iétszáma sohasem haladta meg a harminc főt, hogyan rabolhatott hét éven át (ezt a számot is jól ismerik a róla szóló mondák) három állam területén, hogyan tarthatta rettegés ben egész vidékek lakosságát. A Dovbus-fivérek verekedése idején Ruszel kerületi kapitányhelyettes utazott át Peczenizynen, és amikor a zsidó kocsmárosné jelentette neki, hogy a két rabló teljesen magatehetet len, akár egy kisgyerek is megkötözhetné őket, a kapitányhelyettes így felelt: – Miért kötöztetném meg őket? Nem tettek nekem semmi rosszat. – Amint a bírósági jegyzőkönyvekből kitűnik, Dovbus többször is megvesztegette Ruszelt. Ez után az eset után a fivérek elváltak egymástól. Oleksza Kúty környékén és a hucul vidékeken maradt, Ivan átment a bojkokhoz Galíciába, ott is halt meg. Mielőtt meghalt, a bjeniazkai templomra hagyta betyárkését. A nyél egyik oldalára ezt vésette: „Ivan Dovbuscsuk, híres hegyi betyár ezt a kést a bjeniazkai templomban helyezte el”, a másikra pedig a következő mondatot: „Ez által a kés által pusztult el Dovbuscsuk kezétől...” a név olvashatatlan. A stanislaui jegyzőkönyvek csak 1740-ig, tehát két év tartama alatt Oleksza Dovbus 27 főbenjáró bűntettét sorolják fel. Csekély eltérésekkel mindig ugyanazok a bűntények ismétlődnek: gyilkosság, gyújtogatás, fosztogatás, rablás. Dovbus ütőereje nem növekszik, csapatának létszá ma nem változik. Nyilvánvaló, hogy magasabb politikai vagy szociális céljai nincsenek. Zsákmányoló és bosszúálló. De népe szociális sérelmeit zsákmányoló szándék nélkül is megbosszulja, és magasabb szempontból bünteti, anélkül, hogy őt személyesen bántották volna.
A lembergi Bernát-rendiek feljegyzései között szerepel egy irat, amely Konstantin Zlotnicki úr Buczacz kőzelében fekvő borszczovi kastélyának 1744 májusában végbement lerohanásáról számol be. Dovbus lánggal égette Zlotnicki úr kezét, parazsat szórt a gallérja mögé, és a fölajánlott váltságdíjat nem fogadta el. – Nem a pénzedért jöttem, hanem a lelkedért, hogy ne kínozhasd többé a népet. – Megölte Zlotnicki urat, a feleségét és serdülőkorban lévő fiúkat is. A Bernát-rendi szerzetesek a feljegyzést azzal a megállapítással fejezik be, hogy Zlotnicki úr kegyetlen ember volt, és sok embert megölt.
De Dovbus jellemében volt valami a szabad természetben élő ember érzelmi lágyságából, amely csupán látszólag nem fér össze mestersége kegyetlenségével és személye primitív szociális küldetésével. A következő történetet a stanislaui bírósági akták tartalmazzák: Przeluski lengyel ezredes egy „szurkos” egységgel Dovbus üldözésére indult a hegyekbe. Dovbus tőrbe csalta az üldözőket, és amikor minden embere biztonságos helyről már célba vett egy-egy „szurkost”, jelt adott, hogy ne lőjenek, „mert mindegyiküknek felesége és gyereke van otthon”. És Franciszek Karpinski lengyel költő önéletrajzában egy olyan eseményt ír le, amely az ő születésekor történt, 1741 októberében. A költő apja, Andrzej úr elözetesen értesülvén arról, hogy Dovbus tizenkét legényével a kastélyát készül megtámadni, sietségében a keze ügyébe eső értéktárgyakat szekérre rakatta, és háza népével az erdőbe menekült. De feleségét, aki éppen vajúdott, egy bábaasszonnyal együtt kénytelen volt a kastélyban hagyni. A bábaasszonynak meghagyta, hogy Dovbust és embereit vendégelje meg kenyérrel, sajttal és pálinkával. A betyárok egy órával a fiú világrajötte után érkeztek meg. Az anya félelmében meg se szólalt, de a bába magasba emelte a gyereket, és azt mondta: – Egy órával ezelőtt született. Gondolj Istenre, a szenvedő anyára és a gyerekre! – Dovbus néhány tallért adott a bábának, és elfogadta a megvendégelést. A kastélyból nem vitt el semmit, s csupán arra kérte az anyát, hogy a gyereket Oleksza névre kereszteltesse. Ezt a kívánságát nem teljesítették.
Arról a félelemről, amelyben Dovbus a lengyel nemességet tartotta, a tarnopoli kerületi kapitány rendelete is tanúskodik, amelyben kiirtással fenyegeti azoknak a falvaknak a lakosságát, amelyek Dovbust támogat ják, s ugyanerről tanúskodik a galíciai törvényhozó testület 1743. szeptember 10-i ülése, amelyen a testület köszönetet mond a kapitány nak a Dovbus ellen küldött katonaság megszervezéséért, és felkéri, hogy ne hagyja bosszulatlanul ennek a „szemérmetlen kígyónak” a bűntetteit. Dovbus harminc embere ellen a galíciai oldalról Przeluski ezredes parancsnoksága alatt kétezer főnyi „szurkos” és „puskás” egységet küldtek ki, és Dovbust a magyar hatóságok is üldözték. Sok társát megölték, sokukat elfogták, és borzalmasabban megkínozták, mint ahogy azelőtt ők kínozták áldozataikat, égő gyertyával és izzó vassal égették őket, és szögeket vertek végtagjaikba... ezek a kivégzés elött alkalmazott módszerek az úri bosszú megszokott formái voltak. De Dovbus megtanulta az óvatosság szabályait. Folytonosan változtatta tartózkodási helyét. Hol a kárpátaljai Csernahora környékén tűnik föl, hol a magyar Alföldön, Lengyelországban vagy Romániában. Soha, a legbizalmasabb barátainak sem mondta meg, hol tölti majd az éjszakát, vagy hol fog áttelelni. Egy évvel halála előtt, 1744-ben a Kárpátok magyarországi lejtői alatt telelt, ahol új „fekete legényeket” toborzott csapatába, azt hitte, hogy biztonságban van, ezért Jaszinában letelepe dett, és odaköltöztette a feleségét is. De a magyar hatóságok nyomozni kezdtek utána, mire megszökött.
1745. augusztus 24-én halt meg Koszmaczban. A szeretője árulta el! – mondják a régi minta szerint a dalok, és így mesélik a mondák. Amikor a kútyi kastély ellen vonult, megállt a kedvesénél, és ott fogták el. De nem így volt. Sztepan Dzvinka koszmaczi paraszt első feleségének halála után nem akarta visszaadní a hozományt apósának, és az segítségért fordult Dovbushoz. Oleksza a csapatával elindult Koszmaczba, hogy, ha kell, erőszakkal hajtsa be a hozományt. Dovbus halála körülményeinek pontos leírását a Sztepan Dzvinka kihallgatásáról készült jegyzőkönyvek, valamint Vaszil Bajurak vallomása tartalmazza. Bajurak Dovbus csapa tának tagja és a vezér halála után maga is betyárvezér volt, kilenc évvel később elfogták, megkínozták, és Stanislauban kivégezték. Oleksza a legényeivel éjszaka érkezett Koszmaczba. Dzvinka felesége és anyja nem akarták beengedni a házba azzal a kifogással, hogy nem tudják, kicsoda, és hogy Sztepan nincs otthon. De Dzvinkát előre figyelmeztették a veszélyre, és így, amikor az ablakon át megpillantotta Dovbust, elrejtő zött a padláson, és kezébe vette a puskáját. Dovbus megpróbálta betörni az ajtót, ami már-már sikerült is, de ekkor Dzvinka felülről rálőtt. A golyó Dovbus hátába fúródott. A ház lakóinak a hirtelen támadt zűrzavarban sikerült elmenekülniük. Dovbus a földön feküdt, legényei föléje hajoltak. Vezérük súlyosan megsebesült. Meghagyta, hogy gyújt sák fel a házat (de ez nem történt meg, talán mert a kovakő nem fogott szikrát), aztán társaival elindult az erdő felé. De nemsokára annyira elgyengült, hogy nem tudott járni, két legénye, Bajurak és Orfenyuk vitte tovább. Nem messzire. Más forrásokból tudjuk, hogyan jártak el a szüntelenül menekülő és állandó életveszélyben lévő betyárok, ha valamelyik társuk súlyosan megsebesült: védett helyre vitték, befedték fenyőgallyakkal, pálinkát és dohányt hagytak neki, aztán elbúcsúztak tőle. Ezt tették Dovbussal is. Oleksza búcsúzáskor Bajurakra hagyta a puskáját, a pisztolyait Orfenyukra. Sztepan Dzvinka a családjával együtt hajnalig rejtőzött a falun túli rét magas füvében. Reggel fölverte a falut, összehívta az embereket, a pap is csatlakozott hozzájuk, és a csapat elindult Dovbusék nyomában. A vezér még élt, amikor megtalálták, szurokba mártott, zsírban áztatott ing volt rajta (a havasi pásztorok a mai napig is ilyen inget viselnek, így védekezve a rovarok és a megázás ellen), és egész testét fenyőgallyak borították. Dzvinka megkérdezte, ki vette rá, hogy megtámadja a házát. – Mindegy. Ilyen halált rendelt nekem a sors. – A pap megkérdezte, akar-e gyónni, és áldozni. – Meggyóntam már, és magamhoz vettem az oltári szentséget, amikor a betyáréletet választottam. – Arra a kérdésre, hogy hol rejtette el a kincseit, így válaszolt: – A csernahori poloninán. Az Isten tudja meg én tudom, hol van. A földnek lesz haszna belőle, nem az embereknek. – Bevitték Koszmaczba, ott halt meg. Egy kevés pénz volt nála, egy aranykereszt, amelyet valaha a bohorodezani kúriából rabolt el, meg egy ezüst lőpordoboz Zlotnicki úr kastélyából, ezeknek a tárgyaknak később nyoma veszett. Dovbus tetemét szekérre tették, faluról falura vitték, végül a kolomeai városházán közszemlére tették. Halálhírét minden községben nyilvánosan kihirdették. Sztepan Dzvinkát jutalomképpen elbocsátották jobbágyi kötelékéből, és Jablonski herceg felmentette az adó- és illetékfizetés alól.
Ez Oleksza Dovbus betyárvezér életének hiteles története.
De a betyárok garázdálkodása a Kárpátokban nem szűnt meg Dovbus halálával, a történeti források hosszú névsort közölnek róluk csaknem a tizenkilencedik század végéig. És az új betyárcsapatok egyre szervezet tebbek. Ivan Bojcsuk, a jómódú paraszt, Dovbus és Bajurak hajdani társa például katonai mintára szervezte meg jól összekovácsolódott alakulatát, amelynek élén a vezéren kívül az elöljárók álltak, mindegyi kük pontosan meghatározott funkciót töltött be, így biztosította a vezér a harcászati, az utánpótlási és a pénzügyi feladatok ellátását, az egész legénységet érintő ügyekről szavazással döntöttek. Ez a csapatszervezés már meghaladta a közönséges betyárság közösségi formáit, és olyan fokot ért el, amelyen a vezér forradalmi vezetővé, a csapat pedig forradalmi szervezetté alakulhat át. Bojcsuk csapata nem gyilkolt pénzért, úri kastélyokat rohant le, idegen kereskedőket fosztott ki, és időnként egy-egy községet is megsarcolt.
A Kárpátokban és a környező hegyekben zsidó betyárok is felléptek. 1837-ben elfogatási parancsot adtak ki a Schwarznernek vagy Pucliknak nevezett Reisner Mojse Jankl, továbbá Sor Szrul Mendl, Mendon Hers és a Levernek nevezett Levi Berl betyárvezérek és cimboráik ellen. De a szegény zsidók nemcsak velük, hanem a régi betyárvezérekkel is szövetkeztek (Dovbussal is), ők küldték gazdag hittestvéreik ellen a betyárokat, és ők készítették elő a rablást. A zsidó betyárokról szóló mondák máig is ismeretesek a hegyek mindkét oldalán.
Talán érdemes még megemlékezni Dovbus társa, Vaszil Bajurak haláláról. Franciszek Karpinski is ír róluk, az a költő, akinek otthonát, közvetlenül születése után, Oleksza Dovbus felkereste. Karpinski a következőket írja életrajzában: „Az első kivégzés, amelyet abban az időben láttam, és amely rendkívüli módon hatott rám, Stanislauban folyt le. Egy Bajurak nevű betyárt végeztek ki, Dovbus tizenkét legényének egyikét, akit Dovbus halála után a csapat vezérévé választottak. Bajurak a vesztőhely felé menet furulyát kért, a kedvelt hegyi hangszert, és amikor megkapta, szomorú hegylakódalokat játszott rajta.” Bajuraknak először könyökben levágták mindkét kezét, aztán ugyanazzal a fejszével lefejezték (nyilván annak az örmény kereskedőnek az emlékére, akivel Bajurak csapata ugyanezen módon járt el). Holttestét felnégyelték, fejét és végtagjait akasztófára szegezték.
A nép szereti a lovagjait. És a nép a Kárpátok mindkét oldalán még ma is emlékezetében őrzi a maga Dovbusát (így ejtik a nevét Kárpátal ján).„Megbosszulta az emberi sérelmeket.” „Kegyetlen volt az urakhoz, kegyes szívű és nyájas az emberekhez.” „Megsarcolta a gazdagokat, megajándékozta a szegényeket.” „Amíg élt, az urak féltek tőle, jobbak lettek, és a szegény népnek jobb dolga volt.” „Meghalt, de új Dovbus jön majd a világra.”
Ez már nem az igazi Oleksza Dovbus. Ez már legenda. Jobban mondva: sóhaj, amelyből a legenda születik.
Dovbusról sok monda szól. Hegyeket, falvakat, kastélyokat, magányos fákat és sziklatömböket kapcsolnak össze a nevével. Megölte az ördögöt, mert káromolta az Úristent, ezért az Úristen olyan erővel áldotta meg, mint senki más emberfiát, és sebezhetetlenné tette. Megölni csak ezüst- (vagy üveg-) golyóval lehetett, de a golyót előbb tavaszi búzamag közé kellett rejteni, amelyet misézéskor a pap megszentel, és a golyót rejtő búzát tizenkét papnak tizenkét mise alkalmával kellett megszentel nie. Kastélyokat támadott meg, büntette a kegyetlen urakat, zsákszámra szórta a nép közé a dukátokat, visszaszerezte a szegény embereknek a zsidóknál elzálogosított dolgait, hadseregeket győzött le. Kőtrónja volt a Kedrovatyn, onnan parancsolt a népnek, és ott ásta el a kincset is, amely, ha felszínre kerülne, elkápráztatná a világot. A szeretője, Dzvinka árulta el (a legenda már elfelejtette, hogy a Dzvinka egy férfi vezetékneve volt), aki kilencszeres esküvéssel kicsalta belőle az ezüstgolyó titkát. Sírja ismeretlen helyen van elrejtve a Kedrovaty sziklái között, és amikor arra az árnyékos helyre behatol az első tavaszi napsugár, és megsimogatja Dovbus szívét, a világon húsvét vasárnapja virrad föl. De nemsokára eljön az új Dovbus. Oleksza halála előtt mélyen elásta a puskáját, a fegyver minden évben egy mákszemnyivel följebb emelkedik, és amikor egészen kiemelkedik a földből, akkor jön el az új Dovbus.
Dovbus haláláról népballada is maradt fönn. Gyönyörű, kegyetlen és édes, mint a kárpáti hegyek.
Nyilván abban az időben keletkezett, amikor a valódi Oleksza Dovbus még elevenen élt az emberek emlékezetében. Persze a ballada is említi az ezüstgolyót, szó esik benne a betyárszeretőről, a régi hagyományok nak megfelelően jelezve, hogy az olyan férfihez, aki valamit el akar érni a világon, nem méltó nőkkel, az ördög e csalárd fajzatával kapcsolatot teremteni, de Dovbus halálát, amelynek körülményeit jól ismerjük a Sztepan Dzvinka és Vaszil Bajurak kihallgatásáról felvett jegyzőköny vekből, meglepő hitelességgel írja le. Ismeri a helységneveket, ismeri Sztepan Dzvinkát, és nem téveszti össze a keresztnevét a vezetéknevével. Ismeri a részleteket is. Tud a Dzvinka háza ellen intézett támadásról, az ajtóbetörésről, Dzvinka lövésének irányáról, Dovbusnak arról a paran csáról, hogy gyújtsák fel a házat, a két emberről, akik a sebesültet vitték (más neveket említ ugyan, de lehet, hogy ezek Bajurak és Orfenyuk ragadványnevei), és megemlíti azt is, hogy Dovbus tetemét gallyakkal fedték be. Csak egy dologról nem akar tudni, amiről pedig oly jól értesült szerzőjének vagy szerzőinek feltétlenül tudniuk kellett, és amit az egész környéken mindenki tudott: Dovbus holttestének meggyalázásá ról, arról, hogy faluról falura vitték, megbámultatták a néppel, és közszemlére tették a kolomeai városházán. Sőt a ballada mindennek az ellenkezőjére utal. Kegyelettel bánik Dovbus holttestével. Nem engedi, hogy a népballadákban is az történjék vele, ami a valóságban. Mert tudja, hogyan kellett volna mindennek történnie. Jóllehet nem így történt. És ez már stilizálás és művészet.
A Dovbus haláláról szóló dalt máig is éneklik a Kárpátok mindkét oldalán.
E riportok szerzője azt a változatát fordította le itt, amelyet Hnat Hotkevics közöl a Kaminna duja című regényében.
Zöld Beszkidek orma alatt
legényivel Dobos halad.
Kicsit sántít bal lábára,
támaszkodik fokosára,
a fiúknak ezt kiáltja:
– Jó sólymaim, jó legények,
tüszőben-e a töltények?
Késő ma már lesre menni,
megmondom én, mit kell tenni,
Kútyba le hogyan menjünk,
hogy estére itt lehessünk.
Holnap nagy sietség lészen,
jó, ha szállásunk lesz készen.
Hátjó korán ébredjetek,
tiszta ruhát felöltsetek,
inget mosottat, fehéret,
derékszíjat vert pitykéset.
Hej, legények, estéllik már,
odalenn jó vacsora vár,
elmegyünk a kedvesemhez,
Sztepan szép feleségéhez.
Elmegyünk, fiúk, mindnyájan
hegyeken-völgyeken által,
kövessetek gyors lépésben;
havat látok az ösvényen.
- Olekszánk, mi jó vezérünk,
Koszmaczba ma be ne térjünk!
Árulás vár mireánk ott,
Ivancsuk rossz álmot látott.
Mostig csak előre mentünk,
soha bajt mi nem ismertünk.
Életünk csupáncsak egy van,
kockára tegyük Koszmaczban?
– Sólymacskáim, hős legények,
álmoktól asszonyok félnek.
Árulástól nem félek én,
ki elárul, tovább nem él.
De ti erdőn maradjatok,
megtöltve karabélyotok,
várjatok rám, nemsokára
felövök én hegy hátára,
csak megkérdem, ad-e enní
no meg szállást, lepihenni.
Dobos az ablaknál megállt,
a falura már alkony szállt.
– Tudod-e, hogy itt ki beszél?
Jó vacsorát készítettél?
– Tudom én, hogy ki beszél ott,
finom vacsorát is adok.
Vacsorádnak híre kél majd,
dalolnak róla sok szép dalt.
– lszol-e, vagy hallasz engem?
Éji szállást készíts nekem!
– Nem alszom én, hallom hangod.
Szállást neked nem adhatok.
Férjem, Sztepan, nincsen itthon.
Nem engedhetlek be titkon.
– Beengedsz-e szép szavamra?
Vagy rád törjek készakarva?
– Menj vissza cimboráidhoz!
Ujjal se nyúlj az ajtómhoz!
– Sok a beszéd, itt az este!
Ajtód fokossal verjem be?
– Hét éven át szerettelek,
ajtómat te nem nézted meg?
Reteszét acélból verték,
fáját jávorfából vették,
kulcsai ezüstből valók,
színaranyból az ablakok.
– Ha vállammal nekifekszem,
ajtód kifeszítem menten.
Vállával az ajtót nyomja,
Dzvinka puskáját markolja.
Dobos nekilendíti a lábát,
rugdossa az ajtó fáját,
próbálgatja erős zárját.
– Mily nagy bánat,
édes lelkem!
Semmi bűn nem terhel engem!
Sztepan les rád a fészerben!
Dobos feszíti erejét.
Dzvinka elsüti fegyverét,
megcélozta Dobos szívét.
De nem a szívét találta,
vérzik Dobos háta, válla.
– Dzvinka, Dzvinka, mért lőttél meg?
Egy ringyó miatt öltél meg.
– Kár volt ringyót ölelgetned,
titkod neki kifecsegned.
Ringyóban annyi a hűség,
mint a mézben keserűség.
– Ha ezt legényeim tudnák,
rested apróra vagdalnák,
feleséged megfojtanák,
házad, pajtád felgyújtanák.
Kiáltanék, de mi végre?
Füttyöm se száll az erdőbe.
De kiáltott – meghallótták.
Füttyentett is – meghallották.
Az erdőből lezúdultak,
mint bikák, ha megvadulnak.
– Legényeim, hol voltatok,
hogy halálom nem láttátok?
– Ó, vezérünk, kérdünk téged,
Koszmacz minek kellett néked?
Amíg itt nem ólálkodtál,
velünk biztanságban voltál.
És most rútul elárultak,
minket vezér nélkül hagytak.
Mostig várni miért kellett?
Ringyódat mért nem ölted meg?
– Én bizony meg nem ölhettem,
hiszen oly nagyon szerettem!
Hát most érte mit tehetnék?
Kérdjétek meg, szeret-e még!
– Ó, ha én nem szeretnélek,
ruhát nem vennék fehéret,
arany nem volna nyakamon,
se nem ezüst a karomon.
– Gyertek, fiúk, ide hozzám!
Ó, mily súly súlyosodik rám!
Rakovszki, nyújtsd ki a kezed!
Ivancsuk, szót váltok veled:
Szép bükkfa alá vigyetek,
ott búcsúzom el tőletek.
– Szólj, Oleksza, jó vezérünk,
mily tanácsot adsz most nékünk?
Azt a ringyót hogy büntessük?
Lőjük le vagy agyonverjük?
– Ne lőjétek, ne verjétek,
hanem élni engedjétek!
Kilenc esküvel fogadta,
hogy a lelkét nekem adja.
Ha engem már esznek férgek,
eljön értem az a lélek.
Ám a házat gyújtsátok fel,
földdel egyenlővé legyen,
de a ringyó hadd menjen el.
– Szólj, Oleksza, jó vezérünk,
mily tanácsot adsz most nékünk?
Sasfiókák sas vesztével:
Nélküled majd ki vezérel?
Hogyan verjük az urakat?
Hogyan dúljunk kastélyokat?
Gazdagokat hogy sarcoljunk?
Tenélküled hogy harcoljunk?
Támadjunk-e Magyarhonra?
Oláhföldre bojárokra?
– Fiúk, már ne raboljatok!
Puskát, fokost elássatok!
Minden kincset felosszatok,
aztán haza induljatok!
Fegyvert többé ne fogjatok!
Vért ti többé ne ontsatok!
Nincs míből az ember vére,
drága kincs az, nagy kár érte.
Veletek nem maradhatok,
magatok nem rabolhattok.
Én megyek a mennyországba,
ti pedig a nagyvilágba.
Eme jetek karotokra,
tegyetek rá fókosokra,
fokosokon föl a dombra,
csernahorai vadonba.
Élni én csak ott szerettem,
sírom is ott emelkedjen,
ott lehe jem ki a lelkem.
Ott, a Kedrovaty hegyen.
A hegytetőn két fa: fenyők,
mind a ketten húgaim ők.
És két jávorfa is áll ott,
édes kis öcséim azok.
Fokosokra emeljetek,
csernahorára vigyetek.
Mákszemnyire vagdal átok,
fenyőgallyat halmozzatok,
azzal jól betakarjatok.
Bakókard fel nem négyelhet.
Lengyel rajtam nem nevethet.
Oleksza Dovbus az Erdős-Kárpátok utolsó nagy betyárja volt. Utána még sokan következtek, de közülük csak kevesen termékenyítették meg a nép képzeletét, a többiek nyomtalanul eltűntek, nem hagyva semmilyen visszhangot maguk után.
Alsókalocsán, amelynek életével a legtöbbet foglalkoztam, még két betyár emléke él, de nagyon bizonytalanul, úgyhogy sem az eseménye ket, sem a neveket nem lehet már megbízhatóan felidézni, a korabeli adatokról nem is beszélve. A visszaemlékezések két személyre vonatkoz nak: Cháim Pintyára, a zsidó betyárra, aki gazdag zsidókat rabolt ki, izzásig hevített húszfilléreseket rakva meztelen testükre, hogy elárulják, hol rejtegetik a pénzüket. A zsidók végül ráborították Pintyára a kalibáját, amelyben a Kvaszovecen éjszakánként aludt, és a kalibát fedő fenyőgallyak között kihegyezett karókkal agyondöfték. A másik betyár, akinek az emléke Alsókalocsán fennmaradt, Joszif Poljanszki, aki péntek esténként a zsidó házak sábesz estéjén gyertyafényes, világító ablakaikba lövöldözött, amikor a házak lakói a sábeszi fehér kenyeret ették. Poljanszkit az ellene küldött tizenkét ember se tudta legyűrni, és amikor a pandúrok végre bilincsbe verve a börtönbe kísérték, az egyik kricsovi pandúrral, akinek a csuklója az övéhez volt bilincselve, végigseperte az utcát, „mint valami seprűvel”, és közben ezt énekelte:
Jól nézzétek meg, ti lányok,
hogy kísér a zsandár!
Hogyha egyszer fiat szültök
hasonlítson énrám!
De ezek csak kis betyárok voltak, úgyszólván helybeliek, és a hírük sem jutott el messzebbre a falujuk határánál.
Az Erdős-Kárpátok utolsó betyárja Nikola Suhaj volt. És meg merem kockáztatni azt a feltevést, hogy őt már senki sem fogja követni a betyárok sorában. Mert e hősi mesterség feltételei a Kárpátokban is megszűntek, noha a rengetegek és a bennük élő szarvasok, hiúzok, sasok és hollók oly keveset változnak. Megmaradtak a szakadékok, szurdokok és a sziklás erdei hasadékok is medvelakta barlangjaikkal, de az életfeltételek megváltoztak, és velük együtt megváltozott az emberek gondolkodásmódja is. A betyár a közönséges rablót és a népvezért egyesíti magában. De Kárpátalja a jövőben már csak rablókat, vagy csak népvezéreket fog szülni.
Nikola Suhajról könyvet írtam. Megjelenése után a kárpátaljai napisajtóban néhány irodalmi, valamint memoár- és vitacikk formájá ban megírt Antisuhaj is feltűnt, és ugyancsak a kárpátaljai, de főként a cseh lapokban több felháborodott cikk is napvilágot látott. Az illetékes minisztériumnak javaslatot nyújtottak be, hogy a könyvet kobozzák el, és vonják ki a kereskedelmi forgalomból, és amikor ezt nem érték el, újabb beadványban kérték, hogy a regény olvasását tiltsák be legalább a középiskolákban, és kobozzák el az ukrán nyelvű kiadást. De mindez irodalmon kívüli jelenség. Az egyéb megnyilvánulások jellegét ez az elv határozta meg: irodalommal harcolni az irodalom elien, nyomtatott szóval a nyomtatott szó ellen, és ezért ezek a megnyilvánulások, legalábbis részben, dicséretet érdemelnek, mivel jóakaratúak. Az olyan emberek, akiktől nem kívánhatjuk meg, hogy más igazságot is elismerje nek, mint a magukét, nehezen viselik el a valótlanságot (a magukét) az irodalomban is. És így mindazok a félig írástudatlan hivatásos újságírók, akiknél persze semmiféle jóakaratot nem tételezek fel, és mindazok a becsületüket védő felháborodott csendőrök, erdészek, és azt hiszem, Nikola Suhaj egyik valódi gyilkosa is két tény bizonygatásával leplezik le igazmondásom hiányát. Az egyik: Nikola Suhaj közönséges bandita volt, másrészt Nikola Suhaj sohasem harcolt a háborúban, holott én az első tényt közvetetten tagadom a gyilkos dicsőítésével (és ezzel bűnözés re ösztönzöm az ifjúságot, és becsületsértést követek el a csendőrök ellen, mindezzel magamra vállalva a felelősséget az életükért), a második ténynek pedig pontosan az ellenkezőjét állítom azzal, hogy Nikola háborús visszaemlékezéseiről írok. Igazuk van: Nikola a törvény szem pontjából valóban bandita volt, és a becsületes utasok elleni rablótáma dásokat az ifjúságnak ajánlani nem éppen célszerű dolog. Való igaz, hogy Nikola sohasem volt lövészárokban, én, ezt csak kigondoltam, illetve átvettem a legendákból, hogy közelebb hozzam a legendát a valósághoz. De egyébként az élő Suhaj élete igazán úgy, vagy majdnem úgy játszódott le, ahogy én megírtam.
Apja, az öreg Petro Suhaj, favágó és kisparaszt volt, valamikor vadorzó, aki szarvasokat és medvéket ejtett el az állami erdőkben. Még ma is daliás férfi és kiváló lövész, aki, ha alkalma adódik, de, sajnos, csak nagy ritkán adódik alkalma, szívesen iszik mandrát („Hogy élhettem volna akkoriban ivás nélkül?”), ma sem tud a fiáról meghatottság nélkül beszélni. Nikola egészséges, edzett, írástudatlan hegyi legény volt, egy kicsit pásztor, favágó és vadorzó egy személyben. Hozzá hasonló fiatalemberek ma is ezerszámra élnek a Verhovinán. 1917-ben besoroz ták, de messzebbre, mint a balassagyarmati 85. gyalogezredhez, nem jutott el, innen pedig megszökött, mert nehezen viselte a fegyelmet, mert félt a lövészárkoktól, mert vágyódott a hegyek és a kedvese után, ahogy az már a falusi legényeknél lenni szokott. De az alsókalocsai csendőr őrmester, Lénárd Béla cselfogással kinyomozta rejtekhelyét a szuhari erdőkben, letartóztatta, és visszakísértette az ezredéhez. Nikola azonban másodszor is megszökött, új muníciótartalékot hozva magával. És most már rosszabb helyzet állt elő. Mert amikor a csendőrök a szuhari erdőben rálőttek, Nikola, nem akarván olcsón adni az életét, viszonozta a tüzelést, és agyonlőtte Lénárd két emberét. Úgy látszott, hogy ezzel a sorsa megpecsételődött: sohasem fog visszatérhetni a faluba. Az üldözők egyenruhájának csekély különbözőségétől eltekintve valahogy így kez dődhetett régi elődjének betyárélete is.
De az az időszak, amely Nikola Suhajt földönfutóvá tette, letűnt, sőt a történelem látszólag úgy rendezte el a dolgokat, hogy minden eltöröltessék, semmivé tétessék, és Nikola hazatérhessen otthonába. A háború befejeződött, a magyar államhatalom képviselője, Lénárd Béla legénységével együtt elmenekült, a faluba románok jöttek, aztán csehek, és ezek is, azok is úgy tettek, mintha szemet hunynának a háború alatt elkövetett bűntettek fölött, vagy legalábbis nem szándékoztak velük törődni. Nikola visszatért, elvette kedvesét, Erzsike Dracsot, és másfél évig a megállapodott falusi ember és fiatal férj életét élte, semmi sem mutat ennek ellenkezőjére. De a remény, hogy visszatértek a háború előtti idők, hiúnak bizonyult: az emberek minden élelemtartalékukat az utolsó szem kukoricáig fölették már, és a nyomor nagyobb volt, mint a háború alatt. A verhovinaiak nem fekszenek le rózsafüzérrel a kezükben várni a halált, Nikola az erdőben töltött hosszú idő alatt rájött, hogy az embernek nem kell éhen halnia, ha nem akar. 1920. július 16-án barátjával, Vaszil Krivljakkal fölment a hosszúgorondi poloninára, lövéseivel elriasztotta a pásztorokat, aztán mind a ketten bementek a pásztorok szállására, és elhoztak onnan egy hordó juhsajtot meg egy hordó juhtúrót. Noha Nikola kendőt kötött a szájára, hogy ne ismerjék föl, két nap múlva letartóztatták a poloninán. Mivel erőszakkal védeke zett elfogatása ellen, és mert nem tudták mindjárt Ökörmezőre kísérni, megbilincselték, és a csendőrkirendeltség szolgálati helyiségében az őrmesterné asszony varrógépéhez kötözték. A felesége, Erzsike oda hordta neki az élelmet. Harmadnapra eltűnt. Erzsike később a Suhajt őrző próbacsendőr ellen indított vizsgálat során azt vallotta az ungvári hadosztálybíróságon, hogy minden jószágukat eladta, és a csendőrt harmincezer koronával megvesztegette. A csendőrt fegyelmi úton elbo csátották a csendőrség kötelékéből, de az ungvári bíróság az 1925. március 26-án megtartott tárgyaláson bizonyítékok híján felmentette: nem hitt Erzsikének.
Igaz, az ár, amelyet Nikolának most a hazatérés lehetőségéért fizetnie kellett volna, nagyon magas volt, de megfizetése esetén hazatérhetett volna. Ő azonban elutasította a túlságosan magas óvadékot, és fönt maradt a szuhari erdőkben. Nemsokára a szülőháza közelében agyonlőtt egy csendőrt, aki rálőtt Erzsikére, mivel a hajnali ködben úgy vélte, hogy Nikolát látja maga előtt női ruhába öltözve. Erzsike ijedtében elvetélte gyermekét. Nikolának most már nem maradt más választása, mint hogy igazi betyár legyen. Csapatot gyűjtött, amelynek létszáma ismeretlen - e riportok írója tizenegy főről tud -, és megtámadta vele az Őkörmező ről jövő postakocsikat, a huszti vásárra igyekvő szekereket és egyes személyeket is. Mivel bátorságáért már a háborús idők óta csodálták, s mert az új cseh urak elleni harca fölkeltette a szegény nép rokonszenvét, és jól ismerve a helyi viszonyokat, csak jómódú embereket rabolt ki, békén hagyva a szükséget szenvedőket, és végül mivel bőkezűen osztogatott ajándékokat részben a neki tett apró szolgálatokat jutalmaz va, részben a saját örömére, a lakosság pártját fogta, és támogatta. Híre egyre messzebbre terjedt, és szociális szándékokat is tulajdonítottak neki, jóllehet ilyen célkitűzései sohase voltak, az ilyenfajta híresztelések persze nem Alsókalocsán és környékén kaptak szárnyra, mert itt mindenki jól ismerte, hanem messze innen. Az Alsókalocsától 68 kilométernyire fekvő Huszt határában a Tisza szabályozásán dolgozó munkások sztrájkba léptek, és városba vonultak tüntetni, a menet élén zászlórúdra erősített táblát vittek ezzel a felirattal: „Dicsőség Nikola Suhajnak! Suhaj lesz a vezérünk!" Az akkori időkben és az akkori viszonyok között Suhaj talán valóban érvényesülhetett volna forradalmi területen is, de erre kísérletet sem tett, és e sorok írójának tudomása szerint a huszti tüntetés volt az egyetlen olyan esemény, amelynek során Nikola anélkül hogy tudott volna róla, az ajándékosztogatásnál valamivel jelentősebb társadalmi szerepet töltött be.
Nemsokára elkezdődött a fiatal államhatalmat reprezentáló csendőrök és a betyár közötti küzdelem. Dühödt küzdelem volt. A naphosszat hegyeket járó és kudarcaitól, valamint az ismétlődő emberveszteségektől feldühödött legénység egyre újabb erősítést kapott, úgyhogy 1921 májusában az alsókalócsai csendőralakulat már negyven főt számlált. Rengeteg embert tartóztattak le, sokukat megverték. Az öreg Petro Suhaj a hegyekbe vitte családját és jószágát, és onnan Romániába menekült. A házát felperzselték. Felgyújtották Nikola apósa, Ivan Dracs házát is. Emiatt néhány csendőr ellen büntetőeljárást indítottak, és az ungvári hadosztálybíróság előtt három tanú azt vallotta, hogy a házat a vádlottak gyújtották fel, egy tanú pedig azt állította, hogy ezt a saját szemével látta. De a bíróság nem hitt a tanúknak, és az eljárást beszüntette.
Az űzött vadként hajszolt Nikolának már nem volt lehetősége sem a visszatérésre, sem a menekülésre, a biztos halál leselkedett rá, és ő csak hetekre válthatta meg magát azon az áron, hogy másokat küldött a halálba. Még több mint egy évig garázdálkodott az Alsókalocsa környéki erdőkben. Az általa keltett rettegés néhány hónappal a halála előtt, 1921 tavaszán érte el tetőfokát, amikor az öccse, a tizenöt éves Jurij a csendőrök elől menekülve csatlakozott hozzá. (Jurij korát az apja becsülte tizenöt évre, a hivatalos iratok szerint tizenhat-tizennyolc éves volt.) Egy éjszaka a csendőrök felfedezték a fivérek rejtekhelyét, egy kazlat a poloninán, és megtámadták őket. Csak Erzsike bátorsága mentette meg a fivéreket, de Nikola rálőtt az egyik csendőrre, és súlyosan megsebesítette. Nemsokára ezután a fivérek teljesen indokolat lanul lelőttek egy előttük szekéren elhaladó zsidót, akit a Nikoláról szóló könyvemben Meislernek neveztem el. Felgyújtották idősebb társuk, Derbak Derbacsok házát, mert besúgással gyanúsították. Nikola agyon lőtt egy csendőrt, talán Erzsike szeretőjét (legalábbis ezt állította róla maga Erzsike egy jegyzőkönyvbe vett vallomásában). Végül a poloninán agyonlőtték az áruló Derbak Derbacsokot. Ez volt a fivérek utolsó bűntette. Két nap múlva őket gyilkolták meg a szuhari erdőben. Három társuk, különbüző indítóokokból, melyek közül a büntetlenség reménye és a kitűzött jutalom nem állt az utolsó helyen, fejszével agyonverte őket. Ez 1921. augusztus 16-án történt, Nikola Suhaj huszonhárom éves korában. A tett utáni éjszaka a rendőrök, miután a három gyilkostól értesültek a történtekről, a főtörzsőrmester vezetésével fölmentek az erdőbe, és szitává lőtték a holttesteket, mert oly hosszú fáradozás után nem voltak hajlandók lemondani arról a dicsőségről, hogy ők tették ártalmatlanná a Suhajokat.
Az ungvári katonai ügyész hamis fegyverhasználati jelentés miatt vádat emelt az alsókalocsai fötörzsőrmester ellen, aki táviratban jelentet te feletteseinek, hogy a parancsnoksága alatt álló alakulat emberei a Suhajokat tűzharcban agyonlőtték, valamint az éjszakai harcot színlelő hét csendőr ellen. Az iratokat később az országos csendőrparancsnokság nak terjesztették fel, amely egyedül a főtörzsörmesterre rótt ki fegyelmi büntetést. A Suhaj fivérek három gyilkosát csaknem tízenegy hónapi vizsgálati fogság után az 1922. július 3-án Huszton megtartott főtárgyalá son fölmentették a gyilkosság, valamint a halottaknál talált 6 600 korona elrablásának bűntette alól, mert a bíróság bizonyítottnak ismerte el azt a tényt, hogy a három embernek oka volt félni a Suhajoktól, tehát valójában önvédelembSj,cselekedtek, és alacsony intelligenciájuk követ keztében a „kézre kerítés” kifejezést a megöléssel azonosították, a 6 600 koronáról pedig azt hitték, hogy a csendőrök egyetértésével megtarthat ják maguknak. Igaz: a gyilkosság gyilkosság, de az is igaz, hogy Suhaj Suhaj volt. A Suhajok kézre kerítéséért a hatóságok által kitűzött háromezer korona jutalmat vegül senki sem kapta meg, csakúgy, mint a zsidó hitközségek által bizonytalanul és kötelezettség nélkül megígért harmincezer koronát sem.
Fennmaradt a halott fivérek fényképe. Keresztben fekszenek egymá son, mintha egy szarvasvadászat trófeái volnának, testükön két puska és egy tábla látható a következő felírással: „Suhaj vége 1921. 8. 16.” Megkísérelték lefényképezni a felboncolt Nikolát is, de mert esős idő volt, a kép nagyon homályos, alig látható rajta más, mint Nikola kitüremlett belső részei. A Suhaj fivérekről készült fényképmásolatokat árusítani akarták, de ezt a hatóságok betiltották.
Ezek Suhaj, a betyár életének puszta tényei. Tetteit, ide számítva bűntetteit is, valószínűleg sohase lehet már pontosan rögzíteni, mert sohasem állt bíróság előtt, és így nem gyűjtöttek vádanyagot ellene. Akit az életrajza érdekel, az az emberek emlékezetére és szavahihetőségére van utalva. Megtalálható néhány adat a huszti törvényszék aktáiban is, ahol néhány tettestársa ellen folyt per, valamint az ungvári hadosztálybí róság irataiban, amelyek a csendőrök elleni eljárás során készültek. Föként arra a kérdésre lehetetlen felelni, hogy elkövetett-e Nikola rablógyilkosságot. A népi hagyomány, amelynek természetes igazságér zetét a jogos bosszúból elkövetett gyilkosság nemcsak hogy nem sérti, hanem azzal tökéletes összhangban áll, és amely indokoltnak tartja az önvédelemból elkövetett emberölést, nem ismer megvetendőbb dolgot, mint az önző nyereségvágyból elkövetett rablógyilkosságot, ezért a Nikola Suhajról szóló legendákban ilyen bűntettnek nem lehet helye. De e riportok írója, aki persze erősen elfogult tanú, szintén úgy véli, hogy nehéz volna Nikolára rablógyilkosságot rábizonyítani. Betyárkodása idején ugyan sok olyan gyilkosságot elkövettek, amelyeknek tettesét nem sikerült kinyomozni, és amelyeket Suhaj számlájára írnak. Kétségtelen tény, hogy néhány embert 1921 telén is megöltek, pedig akkor Suhaj tífuszban feküdt zvoreci rejtekhelyén. Nikola apja és néhány barátja azt állítja, hogy a Nikola élete végén végbevitt kegyetlen tetteket, nevezete sen Meisler agyonlövését, Derbak Derbacsok meggyilkolását és házának felgyújtását nem ő követte el, hanem Jurij, a vadóc gyerek.
Nikola Suhaj nem volt született bűnöző, hanem csak ösztönszerűen cselekvő és minden civilizációtól érintetlen ember, akit a kor és a viszonyok arra kényszerítettek, hogy a saját felelősségére verekedjen a szabadságáért és az életéért, és aki, rosszul értelmezve saját felelősségét, egyszer olyan hibát követett el, amely miatt nem juthatott máshova, mint ahova jutott.
Suhajt egyáltalán nem érdekelték a politikai vagy szociális viszonyok, minden ellenkező felfogású nézet helytelen elképzelésen vagy tévedésen alapul. Az államfordulat után Alsókalocsán lejátszódó társadalmi meg mozdulásokban nem vett részt, és közönyös maradt irántuk. Élvezte a szabadságot, mint valami mennyei csodát, és udvarolt Erzsikének. E sorok írója hiába kutatott olyan mozzanatok után, amelyek Nikola valamiféle eszmei tájékozódására vallottak volna.
Nikola Suhaj szociális vagy politikai értelemben nem volt igazi betyár. De teljesítette a betyárok egy másfajta küldetését, minden bizonnyal a legszebbet, és e téren megközelítette a legnagyobb betyárokat, magát Oleksza Dovbust is: megtermékenyítette a nép fantáziáját.
Csak a maga jogaira és a maga igazságára vágyó ruszin nép lelke tette Nikola Suhajt nagy betyárrá és tragikus alakká, megajándékozva őt mindazzal az erővel és hatalommal, amely e népnek nem adatott meg, és amely után annyira vágyakozik. Szociális igazságra szomjúhozunk, de nem lévén bátorságunk a lázadásra, hiába keresünk valakit, aki mega jándékozna vele, szegénységünkben gazdagságra vágyunk, de gyengék lévén ahhoz, hogy megszerezzük magunknak, nem találunk senkit, aki azt megadaá nekünk, ő bátor volt, verte az urakat, és megbosszulta az embereken esett sérelmeket, ő erős volt, megsarcolta az urakat, és megajándékozott bennünket, szegényeket. Ime: nyomorúságosak va gyunk, és gyávák a harcra, ha védekezünk, meztelenek vagyunk, ha támadunk, a puszta öklünkre vagyunk utalva, ő hatalmas volt, testén a sebezhetetlenség vértjével, és kezében kereszttel jelölt rettenetes puskájá val, amely sohasem tévesztett célt... Ez a legendák Nikola Suhaja.
A Nikola Suhajról szóló mesék, mondák és regék nemrégen lejátszó dott valóságos események, újra meg újra megismétlődő, visszatérő legendaelemek és tiszta művészi alkotások ötvöződéséből keletkeztek.
Nem utolsósorban azért olyan lebilincselők, mert olyan emberhez kapcsolódnak, aki nemrégen halt meg, s mert úgyszólván a szemünk láttára keletkeznek, s így megfigyelhetjük kialakulásukat még.
Alsókalocsán, ahol minden felnőtt ember jól emlékszik rá, csupán történeteket mesélnek róla. Igaz, túloznak közben, szépítenek, olyan eseményeket is elmondanak, amelyek megtörténhettek volna ugyan, de nem történtek meg, ám egészében véve nem változtatják meg a betyár személyiségét, és nem térnek el a valóságtól: beszélnek arról, hogy három áruló társa fejszecsapásokkal ölte meg, megemlítik a bőkezűségét, beszélnek arról, hogy egy éjszaka két-, három-, sőt ötezer koronát tett titokban szegény Meisler özvegyének ablakába (Meislert, amint tudjuk, önkényesen Jurij lőtte le), beszélnek a posták és a vásárosok kirablásáról, a csendörökkel vívott harcban tanúsított bátorságáról, arról, hogy hogyan vezette őket az orruknál fogva (micsoda öröm!), hogyan lőtt medvét meg szarvast az úri erdőben, hogyan ült az urakkal egy asztalnál a huszti vendéglőben anélkül, hogy felismerték volna, hogyan tréfálta meg a járási főnökné asszonyt, beszélnek Erzsike iránti szerelméről, arról, hogyan lopakodott hozzá éjszaka, hogyan várta valamelyik háztetőhöz lapulva, vagy a kenderben guggolva, és újra meg újra megemlékeznek a rengeteg pénzről és a kincseiről, amelyeket halála előtt elásott, és még legközelebbi barátainak se mondta meg, hogy hol.
De már Ökörmezőn, amely csupán 26 kilométerre fekszik Alsókalocsától, azt mesélték nekem Nikoláról, hogy zöld varázsgallyacskája volt, amellyel a csendőrökkel vívott harcban elhessegette magától a puskago lyókat s azok visszafordultak, és a csendőröket találták el. Ugyanezt hallottam Majdánkában és Vucskómezőn is. Toronyán és Majdánkában a csodapuskájáról is tudnak, amelybe kereszt volt vésve, és sohasem tévesztett célt. Jaszinán a csodálatos barlangjáról is beszéltek nekem, amely tele volt kincsekkel, és amelyet rossz szellemek őriztek, a pásztorok még most is keresik ezeket a kincseket, kereszttel védekeznek a rontás ellen, és azokon a helyeken ásnak, ahol lidércfények táncolnak, vagy hatalmas köveket görgetnek el helyükről, ha emberi jeleket vélnek rajtuk felfedezni. Igy keveredik a realitás a fantáziával, a valóság a mesével. És bizony, Közép- és Kelet-Kárpátalján nehezen lehetne olyan falut találni, ahol valaki ne emlékezne Nikolára, vagy legalább ne hazudná, hogy álöltözetben látta, és felismerte. A legenda növekszik a távolsággal.
De a tarfalvi poloninán az esti tűznél ülve már valódi mondát mesélt el nekem a pásztor Nikola Suhajról, kész művészi alkotást, amelynek lényege még változtatható, tovább munkálható, de egészében mégis végleges. Lényegen itt Suhaj sebezhetetlenségét értem, valamint bűvös lövésztudományát és azt, hogy megsarcolta a gazdagokat, és megajándékozta a szegényeket, hogy megbüntette az urakat, és megbosszulta a nép sérelmeit s végül, hogy ha még mindig élne, akkor a szegény népnek jobb dolga volna. De ez a monda nem tud semmit Erzsikéről, a csendőrrel való viszonyáról, nem tud semmit Jurijról, erről a szociális és művészi szempontból egyaránt nagyon érdekes alakról, sem az áruló Derbacsokról, a zöld varázsgallyat pedig egyenesen tagadja. A monda azzal fejeződik be, hogy Suhajt három áruló barátja fejszével megöli, és ebben nem tér el számottevően a valóságtól, egészében véve helyesen ítéli meg a gyilkosok indokait is. De a legbájosabb a monda eleje, mély filozófiai mondanivalója van, és olyan elemeket használ föl, amelyeknek elegyítése csak ezen a sok évszázados gondolkodási módot megőrző földön lehetséges: részben a közelmúlt eseményeit és jelenségeit, a világháborüt, gépfegyvereket, dezertálást, öncsonkítást, részben pogány kori motívumokat, utal a javasasszonyokra, a varázsitalra és a kegyetlen szertartásokra. Nikola Suhaj sebezhetetlen volt. De honnan kapta sebezhetetlenségét, ha a zöld gallyacskáról szóló híresztelés valótlan? Hát ez így volt: egy katonaszökevény-társával együtt egy orosz öregasz szony házában rejtőzött el a front mögött. Az öregasszony feleségül akarta vetetni velük a két lányát, és hogy megóvja őket a háború veszedelmeitől, varázsitalt itatott velük. Amikor ráeszméltek, hogy az öregasszony varázslónő, puskatussal agyonverték, és megszöktek. Aztán az erdőben meg akarták sebesíteni egymást, hogy legalább rokkantak ként kerüljenek ki a háború poklából, de hiába lőttek egymásra, nem sebesültek meg s így megtudták, hogy sebezhetetlenek. De a sebezhetet len Suhaj, a szociális igazságért harcoló hős mégis elpusztult, mielőtt művét bevégezhette volna! Hogyan egyeztethető mindez össze? Ezen a ponton visszakanyarodunk az ősrégi mondákhoz, amelyek az emberiség történetének kezdetein keletkeztek, a Sámson hajáról, Achillesz sarkáról, Siegfried lapockájáról szóló történetekhez, Macbeth jóslatához a nem asszonytól született emberről, és ahhoz az egyetlen golyóhoz, amellyel Oleksza Dovbust meg lehetett ölni, megtaláljuk az újra meg újra megismétlődő mondai elemet, amely évszázadokon át talán azért tér folytonosan vissza, mert utánozzák, de talán azért is, mert az emberi értelem az élet alapkérdését elemezve, mindig és mindentől függetlenül ugyanarra a következtetésre jut. Arra, hogy nincs halhatatlanság, nincs sebezhetetlenség, de nincs vég nélküli hatalom, nincs vég nélküli élet sem, tehát a jóslatoknak és ígéreteknek, amelyek ilyesmit kilátásba helyeznek, mindig el kell hallgatniuk valamit, hogy így rést hagyhassa nak magukon, amelyen át beléjük hatolhat a sors, és megadhassák a halálnak, ami a halálé. Nem másképpen történt ez Nikola Suhajjal sem. „Nem érhet golyó se puskából, sem ágyúból, se gépfegyverből!” – mondta neki az öregasszony. És barátai fejszéitől halt meg.
Minden bizonnyal gyönyörű motívum.
Nikola Suhaj dalokban is él.
Összegyűjtöttem néhányat. Mindegyik Alsókalocsáról való vagy a körülötte emelkedő hegyek polonináiról. A faluban lakó legényektől és a poloninai pásztoroktól hallottam őket, mindannyian túl fiatalok voltak ahhoz, hogy a valódi Nikolára emlékezhettek volna. Mert a legenda nemcsak a térbeli, hanem az időbeli távolsággal is növekszik.
Hogy a dalokat megérthessük, tudnunk kell, hogyan énekelnek itt. A faluban jól ismernek olyan dallamokat, amelyeket leszerelt katonák hoztak magukkal cseh vagy szlovák városokból, de Alsókalocsának saját dala is van, igaz, hogy csak egy. Még nem végleges, nem kész, és rendkívüli mértékben formálható moll fekvésű dallam. Teljes vagy fojtott hangon éneklik, egyre változtatják a ritmusát és egész jellegét, aszerint hogy milyen szöveget énekelnek hozzá, és milyen helyzetben, éjszakai tűznél ülve, vagy tánchoz, mulatozáshoz vagy szerelmi vágyako zásban, magas hangjai sem állandóak, véletlenszerűen változnak, asze rint hogy a pásztor melyik helyen és hogyan faragta ki a hangnyílást furulyán. Mert a poloninákon a kalibák előtt mindig szopilka kíséreté ben énekelnek.
És úgy, mint évszázadokkal ezelőtt, éppen itt, a poloninákon keletkez nek a dalok, senki sem jegyzi föl őket, néha hosszabb, néha rövidebb ideig élnek, és gyakran senki sem ismeri őket a szerzőjükön kívül. Keletkezésük színhelye sem változott az évezredek alatt: örök széltől paskolt hegytető alacsony füvű legelőkkel, amelyek fölött csak a végtelen égbolt ível, minden egyéb, amit világnak szoktunk nevezni, lent van: a bükkfakoronák ott kezdődnek, ahol a poloninák végződnek, még lejjebb a völgy, a folyó, falu és az emberek, a poloninákkal egy szinten csak a többi hegytető áll, meg a nap, amikor lenyugszik vagy amikor fölkel. Itt áll valahol a kaliba, azaz egy gallyakból összetákolt tető, amelynek egyik oldalával a földre támaszkodik, s a másikkal két karóra, úgyhogy a kaliba oldalról egy arab egyesre emlékeztet, ahogy ezt a számot az első elemista gyerekek írják szép gondosan. Itt van a kárpáti dalok szülőhe lye, helyesebben: a pajtásokról, betyárokról, nyomorról, fehér arcú szeretőkről, fákról, ösvényekről szóló dalocskáké, mert ezek a dalok többnyire egy strófából állnak, nagy ritkán kettőből, és inkább zokogás ra, kurjantásra, az emlékek felidézésére emlékeztetnek, mint dalra. Esténként születnek, amikor körös-körül elmosódnak, homályba vesznek a körvonalak, amikor az örök szél is elcsendesül, és a karókhoz kötött tehenek halkan kérődznek, a kaliba előtt nagy tűz lángol, és cikcakkos vonalakban szikrafürtöket dobál magából, amelyekből apró fehér fejű sárkányok röppennek ki, hevesen csóválva piros kis farkukat. Ilyenkor a pásztorok vagy a magányos pásztor zekéje belső zsebéből kihúzza a szopilkáját, és vagy játszik rajta, vagy - még gyakrabban - csak úgy beledúdol, úgyhogy a hangok bizonytalanok, fojtottak. És a pásztor énekel. Váltakozva használja a hangját és a furulyáját. Vagy a dalt énekli kíséret nélkül, vagy a hangszerén játssza el a dallamot. Aztán a tágas égbolton kigyúlnak a csillagok. Északon a Cassiopeia nagy W betűje áll, balra tőle a Göncölszekér. Isten a tanúja, hogy soha költőnek nem volt ennél szebb dolgozószobája.
Nikola Suhajról így énekelnek:
Megszólalt a kuvikmadár zöld erdőnek mélyén,
szép Nikola, jó Nikola, meglátlak-e még én?
Miért jelenik meg ezekben a dalokban oly gyakran a kuvikmadár? Mégpedig röviddel Nikola halála után, amikor az emléke még frissen él az emberekben?! A dalok szerzői bizonyára nem tudatosan képzelik maguk elé a halál madarát, és aligha tudja valaki közülük, hogy a pogány szlávoknál a halottak lelke kuvikmadárrá változott. Vagy talán az agy- és idegműködés öröklődése következtében a halál érzete és a bánat oly szorosan fórrt egybe a kuvikoló madár képzetével, hogy ez a képzet az érzés legkisebb rezdületénél is megjelenik és fordítva?
Kuvikolt a kuvikmadár,
szállott száraz ágra.
Jaj, megölték jó Nikolát,
baj jön a világra.
Erzsike már özvegyasszony,
elárvult a gyerek,
hideg földet osztottak ki,
jó Nikola, neked.
És most hallgassuk meg azt, melyben az a bizonyos „levor" a revolver szó cseh és ruszin keveredéséből származik.
Kuvikolt a kuvikmadár, szállott jávorfára.
Nikolka meg levorából tüzelt a zsandárra.
Ezek a Suhajról költött kis dalok rendszerint egyszakaszosak, ritkán állnak két strófából, mert az egyik polonina nem tud a másik dalairól, de ha a különböző szerzők strófáit idejekorán összekötnénk egymással, minden bizonnyal összefüggő szöveget kapnánk. Én ezt itt megteszem:
Szél fütyül a Szuhar felől,
szél fúj a Krasznáról,
de Nikolka szopilkája
most már sohasem szól.
Tanácskozni ment Nikolka
a magas hegyhátra,
megölte ott, jaj,
a szegényt három jó barátja.
Ámde ők ott Nikolának
tanácsot nem adtak,
hanem gyilkos fejszéjükkel
fejére lecsaptak.
Jávorfa alatt beszéltek,
italukat itták,
aztán Suhaj kemény fejét
kettéhasították.
Hej, megölték Suhajunkat,
Erzsike keresi,
jaj annak, aki ezt tette,
ezerszer jaj neki.
Az alábbit pedig önmaga vigasztalására egy Nikola nevű fiatalember költötte, akit féltékeny barátai az iskola előtt megvertek. Mert hát nem vigasz-e, hogy az embernek ugyanolyan neve van, mint Suhajnak, de ugyanolyan hűtlen barátai is?
Ugyanúgy hívnak bennünket,
az én nevem Nikola,
téged barátaid vertek,
engem ver az iskola
Téged vertek barátaid
mézes pálinkáért,
engem vernek barátaim
egy fehér kislányért.
Néha a korhelyeknek is eszükbe jutott Nikola:
Megölték Suhajt, a hírest,
nagy kár, öreg hiba.
Úgy szerette a pálinkát,
mint vizet a liba.
És talán ez a visszaemlékezés is Suhajjal kapcsolatos, de lehet, hogy csak általában a betyárélettel:
Ameddig szerettük egymást,
mint valaha régen,
tucat zsandár járt nyomunkban
hegyen-völgyön-réten.
Valóban olyan fontos, hogy ki volt Nikola Suhaj, és ki nem volt? Ha meg tudja énekeltetni a pásztorokat a kalibák előtt lobogó esti tüzeknél a hegyekben?! Ha szóra bírja a mesélőket, hogy szóljanak a világ minden szépségének mulandóságáról és a jóslatok álnokságáról?! Ha természetes jogérzéket tud kelteni az emberekben, jobb és erkölcsösebb, mint az írott jog?! Ha arra készteti őket, hogy gondoljanak az igazságra?! Ha fel tudja korbácsolni vágyukat a jobb életre és elszántságukat, hogy harcoljanak érte?! Ha beléjük tudja oltani azt a hitet, hogy sorsuk valóban jobbra fordul?!
Igaz: ezek a hegyek lakóinak az érzései, gondolatai és szándékai, nem pedig a Suhajéi, akinek csak annyi része van bennük, mint az egyénnek a tömegben. De mégis ő áll a középpontban. És ez a dicső szerep, amelyet a bátorságával érdemelt ki, azzal az erénnyel, amelynél nagyobbat férfi nem tudhat magáénak. Az tette őt sárkányölő Szent Györggyé. Szoborrá, amelyet ők maguk faragtak ki jó tölgyfából, és színeztek ki nekik tetsző színekkel, aztán felállították a templomban, és rudbeckiát meg bazsarózsát hordanak neki a kiskertből, kökörcsint és enciánt a poloninákról, és lába elé helyezik fájdalmaikat és vágyaikat.
Az érzések, gondolatok, akarások nyugaton már határoiottabbak, senki sem jár velük sem a szentekhez, sem a betyárokhoz. De Kárpátalján is nemsokára megváltozik minden.
Nikola Suhaj már az utolsó betyár volt.
Igazán az utolsó. Mert a betyárkodás hanyatlóban van. Szánalmasan hanyatlóban. Ennyire:
Egy esetet meséltek el nekem, amely ez idén tavasszal történt Meresurnál, Alsókalocsa és Huszt között. Három ember igyekezett gyalogosan a huszti vásárra. Egyszerre csak három betyár lépett ki eléjük az erdőböl szájukra kötött kendővel, és puskával a kezükben. Talán Kárpátalján is azt mondják ilyenkor: „Pénzt vagy életet!" A három megrettent utas váltságdíjat ajánlott föl a támadóknak: egy koronát. Hosszú alkudozás kezdődött. Fél óra múlva már öt koronánál tartottak. De ekkor a betyárok megdühödtek, megverték a gazdákat, és elrabolták minden pénzüket. A zsákmány összesen tizenegy koronát tett ki.
Hol vannak Dovbus és Suhaj kinccsel teli barlangjai, amelyeket ha feltárnának, elkápráztatnák a világot? Ugyan! Nincs mit enni. Nincs mit rabolni!
Vagy bizonyítsam a betyárélet hanyatlását a saját szégyenemre egy olyan fölöttébb gyászos esettel, amelynél szomorúbb nem történhet meg egy olyan íróval, aki szinte szerelmes a hőseibe?
Íme:
A köves dombon fekvő alsókalocsai temetőben a földdel egyenlővé tették a Suhaj fivérek sírját, tehenek tapostak rajta, és még a helybeliek is elfelejtették, hogy hol volt. Ez idén valaki elmesélte nekem, hogy a turisták követ hordtak a sírra, és az így keletkezett halmon keresztet állítottak föl. Nemsokára találkoztam Erzsikével, és azt mondtam neki: – Nézd meg, valóban Nikola sírja-e az! – és ő néhány nap múlva közölte velem, hogy valóban az az a sír. És azóta... ó, borzalom!... a híres Erzsike, a betyárszerető, a hősies asszony, szép időben, ha turistákat lehet várni a faluba, ott áll a sírnál, lesüti a szemét, szomorúan legörbíti a száját, imádkozik, és beszedi a turistáktól az egykoronásokat és húszfilléreseket. Te szerencsétlen némber! Hát nem tudod, hogy a poloninákon dalokat énekelnek rólad?