Az előadás a jelenlegi gazdasági válság és az osztályharc összefüggéseivel foglalkozik világviszonylatban. A válság mélységét jelzi a pénzügyi rendszer összeomlásának reális veszélye, illetve a jelentős eladósodottság következtében fennálló csőd-közeli helyzet a különböző nagyvállalatok, államok esetében. Alapvetően mégsem pénzügyi válságról van szó, hanem a kapitalizmus általános válságáról, konkrétan a hatvanas évek vége óta tartó túltermelési válságról: A második világháborút követő újjáépítési fázis 1968-ra kifulladt és kezdetét vette a kapitalizmus folyamatos hanyatlása, összeomlása. Ezt a helyzetet újabb és újabb hitelekkel próbálják kezelni, hogy felélénkítsék a piacokat és ezáltal elhárítsák a válságciklusokból adódó problémákat. A reálgazdaság utóbbi évtizedekben végbemenő zsugorodásával azonban csak újabb és egyre nagyobb hitelekkel tudják kezelni a korábban felhalmozott adósságokat, ugyanakkor a reálgazdaság visszaszorulása azzal is jár, hogy előtérbe kerültek a profitszerzés spekulatív módszerei, amiket a bankok és termelő vállalatok is alkalmaznak.
Az ezen folyamatokból eredő ellentmondások törtek felszínre a pénzügyi szektorban 2008 során. A burzsoázia ugyan pénzinjekciókkal megakadályozta a rendszer teljes összeomlását, de az adósság-probléma továbbra is fennáll, folytatódik az államok eladósodása, fizetésképtelenné válása. Több európai országban a folyó kiadásokat sem tudják fedezni, ezért brutális támadást indítanak a munkásosztály ellen - csökkentik a béreket és a nyugdíjakat, megkurtítják a szociális támogatásokat. Annak ellenére, hogy a burzsoázia megpróbálja nem-létezőnek feltüntetni a kizsákmányolást, a szegénység növekedése, a „pénzügyi válság" rámutatnak az osztályellentétek létezésére és a kapitalizmus folyamatos, különböző formákban jelentkező, egyre kiterjedtebb válságára.
Mindez, az export jelentős visszaesése révén az úgynevezett fejlődő országok - India, Kína - gazdaságát és az ottani munkásosztályt is érinti, a burzsoázia pedig ugyanazokkal az eszközökkel reagál, mint másutt: elbocsátások, újabb hitelfelvételek stb.
Összességében a kapitalizmus egyre súlyosabbá váló katasztrófát jelent a munkásosztály számára: elbocsátások, megszorítások, az életkörülmények romlása, bércsökkentés, a bérek befagyasztása stb.
A második világháborút követő ellenforradalmi korszak a hatvanas évek végén jelentkező tömeges méretű proletárharcokkal ért véget. A munkásosztály ellenállt az ellene intézett támadásoknak és a hetvenes, nyolcvanas évek küzdelmei során visszanyerte önbizalmát - bár a harcok defenzívek maradtak és a gazdaság területére korlátozódtak. A keleti blokk 1989-es összeomlásával a burzsoázia részéről erőteljes ideológiai kampány indult (a sztálinizmus bukása = a kommunizmus bukása), ami súlyos csapást mért a proletariátus tudatosságára és harckészségére.
A kapitalizmus csődjének nyilvánvalóvá válása és a munkásosztály életfeltételei elleni súlyos támadások azonban világszerte osztályreakciókhoz vezetnek, melyeknek számos példája van (Franciaország, Spanyolország, India, Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Venezuela, Kína, Egyesült Államok). Egyre gyakoribbak az azonos helyen egymással párhuzamosan folyó harcok, amik lehetővé teszi azok kiterjesztését, a szolidaritás erősítését (pl. az utóbbi két évben: Görögország, Törökország, India, Kína, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Olaszország, USA).
Ugyanakkor a munkások körében hiányzik az egy osztályhoz való tartozás tudata, a kommunista forradalom lehetőségének tudata. Ezekhez tömeges harcokra van szükség, melyek során a munkásosztály meggyőződhet saját erejéről, a tömeges elbocsátások, a növekvő munkanélküliség - amelyek általában a tehetetlenség érzését keltik és lehetőséget adnak a burzsoázia számára a munkásosztály megosztására - azonban kezdetben nem kedveznek az ilyenfajta mozgalmak kialakulásának. Ebben az időszakban inkább viszonylag elszigetelt harcok fordulhatnak elő, a második szakaszban, amikor a munkásosztály már kevésbé kiszolgáltatott a burzsoázia zsarolásának, alakulhat ki nagyobb valószínűséggel a burzsoázia támadásaival szembeni egységes és szilárd fellépésre való törekvés. Ezzel együtt a forradalmároknak a jelenlegi harcokban is részt kell venniük, és a kommunista szervezetekre hárul a feladat, hogy felvázolják az általános perspektívákat a proletármozgalom számára.
Zárásként néhány jel, ami a munkásosztály körében tapasztalható „érési folyamatra" mutat rá, melynek során bizonyos kisebbségek megpróbálnak túllépni a munkásosztály különböző szektorai közötti megosztottságokon és megkísérlik feltárni a harc hosszabb távú perspektíváit:
tavasszal a törökországi TEKEL munkások delegációja több európai országba is eljutott harcuk tapasztalatainak átbeszélése végett; számukra világosan megmutatkozott a szakszervezetek harcot visszafogó szerepe
Franciaországban a nyugdíjreform elleni jelenlegi harcok során egy kisebbség felismerte, hogy a szakszervezetek csak szabotálják a harcot és gyűléseket kezdeményezett az önszerveződés, a közös beavatkozás lehetőségeinek megbeszélésére
Olaszországban október 9-én a „válság elleni küzdelem" keretében szerveztek országos munkásgyűlést azzal a céllal, hogy leküzdjék a munkásosztályon belüli megosztottságokat, és hogy megvitassák a szakszervezetektől független harc lehetőségeit
Mindezek fontos fejlemények, mert a harc általános szükségleteit helyezik előtérbe: valamennyi munkás közötti egységet és az önszerveződést.