Karl Korsch:

A marxista ideológia Oroszországban

A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell

hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia.

Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai

állapotot megszünteti.

Marx

Itt az éles ellentmondások egy különösen hangsúlyos példájával kell foglalkoznunk, amely egyik vagy másik formájában a marxizmus történelmi fejlődésének minden elemében megfigyelhető. Úgy lehet jellemezni, mint ellentmondás egyfelől a marxi ideológia, másfelől ama valóságos történelmi mozgalom között, amely – egy adott időpontban – ideológiai álca alá van rejtve.

Most, majdnem egy évszázaddal azután, hogy a különleges cenzor – akit Berlinből küldtek a kölni helyi hatóságok helyét átvenni ama nehéz feladatban, hogy megfojtsák a 24 éves Karl Marx szerkesztette “ultra-demokratikus” folyóiratot –, azt jelentette a porosz kormánynak, hogy a Rheinische Zeitung most már talán biztonságosan működni hagyható, miután “az egész vállalkozás spiritus rectora, Dr. Marx” végleg visszavonult a munkától, és lehetetlen volt olyan utódot találnia, aki képes lenne fenntartani annak addig elért “szégyenteljes rangját”, vagy “energikusan folytatni annak irányvonalát.” A porosz hatóságok azonban nem fogadták meg a tanácsot, akiket ebben a kérdésben azt az utasítást kapták, amint mára ismertté vált, I. Miklós orosz cártól, akinek alkancellárja, Nesselrode báró éppen akkor fenyegette meg a moszkvai porosz nagykövetet, hogy ő császári felsége orra elé teszi azt “a gyalázatos támadást, amelyet a Rheinische Zeitung, amit Kölnben adtak ki, intézett a közelmúltban az orosz kabinet ellen.” Mindez Poroszországban történt, 1843-ban.

Három évtizeddel később a cári Oroszország cenzúrahatóságai maguk engedték meg Marx munkájának közzétételét Oroszországban, ami A tőke valaha első, nem német nyelven megjelent változata volt. A döntés alapjául ez az erőltetett érv szolgált: “Bár a szerző politikai meggyőződése teljesen szocialista és bár az egész könyv határozottan szocialista jellegű, a bemutatás módja semmi esetre sem olyan, hogy a könyv mindenki számára nyilvánvaló lenne, ezen kívül szigorúan matematikai tudományos stílusban van megírva, ezért a bizottság úgy nyilatkozik a könyvről, hogy az mentesüljön a bűnvádi eljárás alól.”

A cári rezsimre, amely olyannyira buzgó volt abban, hogy az orosz felsőbbséggel szembeni, bármely európai országban elkövetett legkisebb támadás ellen fellépjen, és olyan óvatlan a kapitalista világ egészének Marx általi tudományos leleplezésében rejlő veszélyek tekintetében, valójában soha nem hatottak azok a brutális támadások, melyeket Marx a későbbi pályafutása során intézett “a hallatlan és ellenállás nélkül tűrt túlkapásai” ellen “ennek a barbár hatalomnak, amelynek feje Szentpétervárott van, keze pedig ott van Európa minden kabinetjében”. Mégis azon volt, hogy összeomoljon ama látszólag teljesen távoli fenyegetés hatására, amely láthatatlanul megbújt a Szent Birodalom határai mögé elővigyázatlanul beengedett trójai falóban. Végül cserbenhagyták az orosz munkástömegek, melynek előörse a forradalmi leckét egy magányos gondolkodó “matematikai tudományos” művéből, A tőkéből tanulta meg.

Ellentétben Nyugat-Európával, ahol a marxista elmélet egy olyan időszakban bukkant fel, amikor a polgári forradalom már a végéhez közeledett és a marxizmus a polgári forradalmi mozgalom céljainak meghaladását kifejező valódi és megvalósult irányzat volt, a munkásosztály irányzata, a marxizmus Oroszországban kezdettől fogva nem volt más, mint egy pre-kapitalista országban a kapitalista fejlődés véghezviteléért folyó anyagi harc által felöltött ideológiai alakzat. Ebből a célból az egész haladó értelmiség mohón kapott a marxizmus iránt, mint Európa utolsó szava. A Nyugat-Európában már teljesen kifejlődött polgári társadalom itt még épp csak a születési gyötrelmeit élte. Ebben az új talajban a polgári alapelv nem tudta felhasználni – megismételve – azokat az elkoptatott történelmi illúziókat és önbecsapásokat, amelyekkel a nyugati fejlődés harcainak első, hősi szakaszában álcázta a maga korlátozott, polgári tartalmát, és amikkel a szenvedélyeket a nagy történelmi események szintjén tartotta. A Keletre való behatoláshoz egy új ideológiai ruhára volt szükség. És ez éppen a marxista tanítás volt, melyet a Nyugattól vettek át, s amely a leginkább úgy tűnt, mint ami képes e fontos történelmi szolgálatot az egyre növekvő oroszországi polgári fejlődés számára megtenni. A marxizmus sokkal magasabbrendű volt, mint, ebben a tekintetben, mint a forradalmi narodnyikok (népiesek) helyi orosz hitvallása. Míg az utóbbi abból a meggyőződésből indult ki, hogy az a kapitalizmus, ami a “szentségtelen” nyugati országokban létezik, lehetetlen Oroszországban, a marxizmus – saját történelmi gyökerei miatt – egy teljesen megvalósult kapitalista civilizációt előfeltételezett, mint ami a valódi szocialista társadalom végső megvalósítása felé vezető folyamat szükségszerű történelmi állomása.

Ahhoz azonban, hogy az Oroszországban megszülető polgári társadalom számára az ideológiai bábáskodással szolgálatot tehessen, a marxista tanok néhány módosítására volt szükség, még annak tisztán elméleti tartalmában is. Ez az alapvető oka azoknak a – különben nehezen megmagyarázható – jelentős elméleti engedményeknek, amelyeket Marx és Engels a 1870-es és 80-as években tett azon eszméknek, amelyek lényegében teljesen összeegyeztethetetlenek elméletükkel, és amelyek addig az orosz populisták vallottak. Az engedmények végső és legteljesebb formáját a jól ismert, kétértelmű megállapítás, az Előszó a Kommunista Kiáltvány orosz fordításához (1882) tartalmazza:

“A »Kommunista kiáltvány« feladata az volt, hogy proklamálja a modern polgári tulajdon elkerülhetetlenül küszöbön álló felbomlását. Oroszországban azonban azt látjuk, hogy a gyorsan felvirágzó kapitalista szédelgés és az éppen hogy kifejlődő polgári földtulajdon mellett a földnek nagyobbik fele a parasztok közös birtokában van. Az a kérdés most: átmehet-e az orosz obscsina, a föld ősrégi közös birtoklásának egyik, jóllehet erősen megrendült formája, közvetlenül a közös birtoklás magasabb, kommunista formájába? Vagy, ellenkezőleg, végig kell-e előbb mennie ugyanazon felbomlási folyamaton, amely a Nyugat történelmi fejlődését alkotja?

Az egyetlen válasz, amely erre manapság lehetséges, a következő: ha az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettő egymást kiegészíti, akkor a mostani orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet egy kommunista fejlődésnek.”

Ezekben a mondatokban, és számos hasonló, levelezésben előforduló megnyilatkozásban – például az orosz népies írónak, Nyikolaj-onnak írt levelekben, a Vera Zaszulicshoz írt levélben, Marx válaszában az orosz kritikusnak, Mihajlovszkijnak a szükségszerű történelmi szakaszok elméletének fatalista értelmezésére – valamiképp már előre látható az orosz marxizmus egész későbbi fejlődése és az egyre szélesedő szakadék az ideológia és a mozgalom valós történelmi tartalma között. Igaz, hogy Marx és Engels leszűkítette az oroszországi pre-kapitalista körülményekben rejlő valódi szocialista lehetőség elismerését azzal az óvatos kikötéssel, hogy csak az orosz forradalom csak a Nyugat munkásforradalmával együtt ugorhat át a kapitalista szakaszon és térhet át az uralkodó félig-patriarchális és feudális viszonyokból közvetlenül szocialista viszonyok közé. (Ugyanezt a kikötést később megismételte Lenin.) Az is igaz, hogy ez a feltétel nem teljesült (sem akkor, sem 1917 októbere után), és hogy – épp ellenkező módon – az orosz paraszti közösség, amelynek Marx viszonylag későn, 1882-ben erőteljes jövőbeli szerepet tulajdonított, nemsokkal később teljesen megszűnt létezni. De nem lehet tagadni, hogy még az olyan látszólag anti-marxista szlogenek is, mint a közelmúltan Sztálini “elmélete” a szocializmus egy országban való kiépítéséről – amely visszaél a marxizmussal, amikor azt ideológiai köpenyegként borítja a ténylegesen kapitalista tendenciájú fejlődésre –, nem csak a megelőző, ortodox marxista Lenin, de maga Marx és Engels álláspontjára is hivatkozhat. Ők is már nagyon készültek arra, hogy – bizonyos történelmi körülmények között – a kritikai-materialista “marxista” elméletet egy olyan forradalmi mozgalom puszta ideológiai díszévé formálják át, amely végső tendenciájában szocialistaként lépett fel, noha a tényleges folyamatra még elkerülhetetlenül hatott mindenféle polgári korlátozás. Csak az a különbség – ez azonban figyelemre méltó különbség –, hogy Marx, Engels és Lenin azért tett így, hogy elősegítse a jövő forradalmi mozgalmait, miközben Sztálin a “marxista” ideológiát éppen a nem-szocialista status quo védelmében alkalmazta, fegyverként használva a forradalmi gondolkodás minden irányzatával szemben.

És így elkezdődött – valójában még Marx és Engels élete során, az ő tudatos és aktív közreműködésükkel – a marxizmus sajátos történelmi funkcióváltozása, melynek során, mint az orosz forradalmárok által átvett kész doktrína, a további fejlődés során átalakult a proletár szocialista forradalom elméleti eszközéből a polgári-kapitalista fejlődés puszta ideológiai álcájává. Amint láttuk, ez a funkcióváltozás a kezdetektől fogva magában foglalta magának a doktrínának is bizonyos megváltozását, ami ebben az esetben a hagyományos népies világnézet és az újonnan átvett marxista ideológia kölcsönös összefonódásán és fúzióján keresztül valósult meg. Noha a marxista elmélet átalakulását eleinte Marx és Engels (amint hitték) csak átmeneti lépésként fogadta el, amit majd a közelgő “nyugati munkásforradalomnak” kell újragondolnia, hamar kiderült, hogy az már ténylegesen az első lépés volt a forradalmi marxista elmélet puszta forradalmi mítosszá való végleges átalakítása felé, amely ugyan a lehető legnagyobb mértékben inspirálhatná egy kezdődő forradalom első szakaszait, ám végeredményben a valódi forradalmi fejlődés fékjeként működött, nem pedig annak előmozdítójaként.

Figyelemre méltó jelenség, ahogyan a marxista doktrína ideológiai alkalmazkodásának történelmi folyamata a következő évtizedekben végbement az orosz forradalmárok különböző iskoláiban. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy azokban az oroszországi kapitalista fejlődés kilátásairól folytatott heves vitákban, amelyeket az orosz marxisták szigorúan bizalmas körökben, otthon és az emigrációban, az 1890-es évektől a világháború kitöréséig és a cári kormány 1917-es megdöntéséig a vívtak, és amik Lenin fő gazdasági művében, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban (1899) című munkában találták meg legfontosabb elméleti kifejeződésüket, az eredeti marxi elmélet valódi tartalmát, mint ami egy független proletár- és szigorúan szocialista mozgalom elméleti formája, valójában már egyik oldalon sem képviselték. Ez bizonyosan igaz az úgynevezett “legális marxisták” esetében, akik a marxista doktrína objektív aspektusainak “tudományos” kifejtésében egy különösen természetes “tisztasággal” büszkélkedhettek, ám az elvi egyenességet bőven ellensúlyozta náluk, hogy teljesen feladták a marxista elvek minden gyakorlati következményét, amik esetleg túlmehettek volna a korlátozott polgári célokon. Nem volt az egyéb áramlatok által képviselt egész forradalmi marxista elmélet, amely ebben az időszakban igyekezett az oroszországi tőkés fejlődés átmeneti szükségességének elismerését az e fejlődés által teremtett társadalom jövendőbeli viszonyai ellen várható végső harccal ilyen vagy olyan formában egyesíteni. Ide tartozik a fent említett tanult népies író, Nyikolaj-on, a Das Kapital orosz fordítója is, aki már a korai 1890-es években, a marxi doktrína közvetlen befolyása alatt megtette az átmenetet az oroszországi kapitalizmus abszolút lehetetlenségébe vetett ortodox népies hittől a marxista módra átdolgozott népies elmélet felé, mely szerint a kapitalizmus normális és szerves fejlődése Oroszországban lehetetlen. Ide tartozik még a népies “idealizmus” erőteljes materialista ellenfele, az ortodox marxista Lenin, és az ő követői, akik a későbbi időszakban, a nyugati gondolkodású “mensevikekkel” való szakítás után igényt formáltak arra, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban a marxi elmélet forradalmi tartalmának – ahogyan azt a bolsevik marxizmus tanaiban helyreállították és az újjáéledt – egyetlen igazi örökösei legyenek.

Amikor a múltbeli tapasztalatok során át elért mostani előnyös helyzetből visszanézünk a korai szakasz indulatos elméleti vitáira, egy eléggé nyilvánvaló kapcsolat mutatkozik meg “a kapitalizmus normális és szerves fejlődése Oroszországban lehetetlen” népies elmélete (amit a marxizáló narodnyik Nyikolaj-on képviselt, és amit annak idején a marxisták minden árnyalata támadott, a “legálisok” épp úgy, mint a “forradalmiak”, a mensevikek és a bolsevikok) az egyik oldalon, és ama két kölcsönösen ellentétes elmélet között, amelyek az oroszországi marxizmus fejlődésének legújabb szakaszában egy uralkodó “sztálinizmus” és egy ellenzéki “trockizmus” formájában állnak szemben egymással. Meglehetősen paradox módon mind Sztálin uralkodó “nemzeti-szocialista” elmélete, miszerint lehetséges felépíteni a szocializmust egy országban, mind az annak látszólag homlokegyenest ellentmondó “internacionalista” elmélet – amit Trockij állított fel – egy “permanens” forradalom elkerülhetetlenségéről – azaz a polgári forradalmi célokat meghaladó, egyidejűleg orosz és európai (vagy világ-) méretekben zajló forradalomról – a kapitalizmus oroszországi “normális és szerves” fejlődésének lehetetlenségébe vetett neo-narodnyik hit közös ideológiai alapján nyugszik.

A marxista ideológia saját változatát Trockij és Sztálin egyaránt Lenin tekintélyére alapozza. Valóban, még az ortodox marxisták legortodoxabbjai is, akik 1917 októbere előtt elkeseredett harcot vívtak mind a Nyikolaj-on-féle narodnyikizmussal, mind Parvus és Trockij “permanens forradalomról” szóló elméletével, és akik ugyanígy a legkövetkezetesebben ellenezték Október után az akkor uralkodó, az 1918-1920 úgynevezett hadikommunizmusának szerény eredményeit felmagasztaló tendenciát, feladták az élethosszig tartó küzdelmet a kritikai-forradalmi realizmusért, a döntő pillanatban támogatván egy házi készítésű orosz szocializmus neo-népies fogalmát a ténylegesen fennálló viszonyokkal szemben. Néhány héten belül azok, akik ellenezték az első évek szocialista idealizálását, és akik a NEP 1921-es első bejelentésekor még mindig nagyon higgadtan jelentették ki, hogy “a munkások és parasztok államának új gazdaságpolitikája” egy szükséges visszalépés a hadikommunizmus további próbálkozásaitól, észrevették az állami kapitalizmus szocialista jellegét, és felfedeztek egy kooperatív árnyalatú, ám még alapvetően burzsoá gazdaságot. A forradalmi fejlődés eme történelmi fordulópontján, amikor az orosz forradalom addig eldöntetlen gyakorlati tendenciái “komolyan és hosszú időre” a nem-szocialista gazdaság helyreállítása felé fordultak, nem a Lenin-epigon Sztálin, hanem az ortodox marxista Lenin volt az, aki mindeközben a szerinte a gyakorlati célok döntő korlátozását jelentő nélkülözhetetlen ideológiai kiegészítéssel járult hozzá. Az ortodox marxista Lenin volt az, aki minden korábbi nyilatkozatával szemben először létrehozta a szovjet állam eleve szocialista jellegéről szóló új marxista mítoszt, és ezzel lényegében kezességet vállalt a szocialista társadalom teljes megvalósításának lehetőségéért az elszigetelt Szovjet-Oroszországban.

A valódi tendenciájában kapitalista állam elkerülhetetlenül a proletár osztály haladó forradalmi mozgalmának elnyomásán alapul. A marxi tanítás ennek puszta ideológiai igazolásává való degenerálódása lezárja a marxista ideológia oroszországi történetének első fázisát. Ez egyben az egyetlen olyan szakasz, amelynek során a marxizmus oroszországi fejlődése – úgy tűnik – önálló jellegzetességeket mutatott. Mégis meg kell állapítanunk, hogy egy átfogóbb szemszögből nézve, a látszat és a különböző időpontokban különböző országokban uralkodó sajátos feltételek okozta számos valós különbség ellenére az orosz marxizmus (beleértve az utolsó lenini és a sztálini szakaszt is) történelmi fejlődése lényegében ugyanolyan, mint az úgynevezett nyugati (vagy szociáldemokrata) marxizmusé, amelynek ez tényleg az volt és ma is integráló, bár jelenleg kifelé le, alkatrész. Ahogy Oroszország soha nem volt az az egyedülálló és szent ország, aminek a pánszlávisták megálmodták, ahogy a bolsevizmus nem volt egy pszeudo-marxista elmélet durva és fejletlen formája – a cári rezsim primitív viszonyainak megfelelően –, aminek Anglia, Franciaország, és Németország állítólag kifinomult marxistái ábrázolták, úgy a mai oroszországi marxizmus burzsoá degenerációja sem különbözik alapvetően azon ideológiai átalakulások sorozatának eredményétől, amely – a háború alatt, a háború utáni időszakban, és még szembeötlőbb módon a fasizmus és a nácizmus ellenállás nélküli megjelenésével minden korábbi marxista erődítmény végső megsemmisülése után – az úgynevezett “nyugati marxizmus” különféle áramlatainál is bekövetkezett. Ahogyan Herr Hitler “nemzetszocializmusa” és Mussolini “korporatív állama” versenyeznek Sztálin “marxizmusával” abban, hogy egy pszeudo-szocialista ideológia felhasználásával megpróbálják leigázni munkásaik eszét és lelkét, épp úgy, mint fizikai és társadalmi létezésüket, s így tesz a “marxista” Leon Blum vezette Népfront-kormány is a “demokratikus” rendszerben. Vagy ami azt illeti, Mr. Chautemps sem a lényegben különbözik a mai szovjet államtól, hanem csupán a marxista ideológia kevésbé hatékony kiaknázásában. A marxizmus ma bármely korábbi időszaknál kevésbé szolgál elméleti fegyverül a proletariátus szabadságharcában, a proletariátus érdekében, és a proletariátus által. Minden úgynevezett “marxista” párt – mind elméletileg, mind a valóságos gyakorlatban – mélyen elkötelezettnek tűnik, hogy a maga szerény részével – mint a fontos burzsoá szereplők kis partnere – hozzájáruljon ama probléma megoldásához, melyet az amerikai “marxista”, L. R. Boudin nemrég így jellemzett: “a legnagyobb kérdés a marxizmusban: viszonyunk a kapitalista társadalom belső küzdelmeihez.”

(1938)